Az evolúciós gondolkodás a nyelvészetben

KIS TAMÁS

Az evolúciós gondolkodás a nyelvészetben

(Összefoglaló áttekintés)

Előadás a Debreceni Akadémiai Bizottság Nyelvészeti Munkabizottságának
„A nyelvtudomány újabb ágainak és irányzatainak bemutatása” sorozatában

(2003. december 3.)

Az evolúciós szemléletű nyelvészet néhány kérdését felvillantani szándékozó előadásomat eredetileg Dobzhansky diktumának („A biológiában minden csak az evolúció fényében nyer értelmet”) stílszerű átalakításával terveztem kezdeni: A tudományként művelt nyelvészetben minden csak az evolúció fényében nyer értelmet. Aztán ahogy telt az idő, arra jutottam, hogy bár előadásom címe az evolúciós gondolkodás-t hangsúlyozza, ezt a kérdéskört áttekintve jelentős részben kell szólnom a születésekor Weinreich és Labov neve által fémjelzett szekuláris nyelvészetről is (vö. Weinreich–Labov–Herzog 1968), amit — különös tekintettel a magyarnyelvészetben uralkodó elméleti és terminológiai zűrzavarra — Sándor Klára nyomán társasnyelvészetként fogok emlegetni. Mondhatnék persze csak nyelvészet‑et, mint Labov tette, azt hangoztatván, hogy nem „létezhet olyan sikeres nyelvészeti elmélet vagy gyakorlat, amely nem társas szemléletű” (idézi Sándor 1999a: 141), de ezzel akár azt az érzetet is kelthetném, mintha a társasnyelvészet és a rajta kívül eső nyelvészetek aprócska eltérésektől eltekintve egy kategóriába volnának sorolhatók, jóllehet ezek — hogy Thomas Kuhn paradigmaelméletének egyik kulcsszavát használjam — összeegyeztethetetlenek, inkommenzurábilisak. Használhatnám a szekuláris nyelvészetre a nálunk és világszerte elterjedt szociolingvisztika terminust is. Ez „a megnevezés azonban olyan tág jelentést vett mára föl, hogy valójában használhatatlan” (Sándor 2002a), különösen Magyarországon, ahol a szociolingvisztika alá besorolnak mindent, ami nem a sztenderd jelenének vagy múltjának a vizsgálatához kötődik. Célszerű tehát a társasnyelvészet műszó használata, hogy a módszerében és (ami ennél sokkal fontosabb) elméletében is empirista, nem-privátnyelv szemléletű nyelvészetet egyértelműen elkülönítsük minden más irányzattól.

A társasnyelvészet mint az evolúciós szemléletet tudományfilozófiai elkötelezettségként és módszertani háttérként alkalmazó nyelvtudományi paradigma — úgy vélem — létfontosságú a nyelvtudomány jövője szempontjából: nemigen képzelhető el, hogy nélküle (s ezáltal az evolúciós szemlélet szigorú és következetes alkalmazása nélkül) huszadik századi válságából a nyelvészet kilábalhasson.

A huszadik századi nyelvészet válságá-ról nagyjából harminc-negyven éve beszélnek. Az érintett nyelvészek szerint e válság lényege az, hogy a nyelvészet nem képes megfelelni a tudomány követelményeinek, miből következően nyelvészet nem tekinthető tudománynak. Jól jellemzik ezt a megközelítést Szépe György szerkesztői előszavának első mondatai az 1973-ban megjelent „A nyelvtudomány ma” című válogatásban: „A kötet címében »nyelvtudomány« szerepel, ezenkívül azonban egyszer sem fordul elő benne ez a szó: mindenütt »nyelvészetet« használunk. Az újabb tudományelméleti vizsgálódások alapján ugyanis elég világosak annak kritériumai, hogy mi tekinthető tudománynak, s mi nem. A nyelvvel kapcsolatos tudományos igényű foglalkozást épp az jellemzi, hogy nagy erőfeszítéseket tesznek különféle módokon ennek a tudományos státusnak az elérésére.” (Szépe 1973: 9).

A Szépe által „tudományelméleti vizsgálódások”-nak nevezett okok a 20. század második felének nyelvészei számára elsősorban a módszerek elégtelenségét jelentették, amelyek csak azért kerülhettek elő mert különféle (gyakran nyelvészeten kívüli) okok miatt számtalan olyan nyelvi jelenség leírása vált szükségessé, amelyekkel a nyelvész nem tudott mit kezdeni. Különösen igaz ez a nyelvi változatosságra, amelynek kezelésére a 20. századot uraló strukturalista nyelvészeti paradigma tökéletesen alkalmatlannak bizonyult. Szintén sokan hiányolták a nyelvészeti módszerekből az objektivitást, a mérhetőséget, a megismételhető kísérleteket, a modellhasználatot: általában a természettudományok precizitását.

A módszerek tökéletlenségének érzése újabb és újabb (legalábbis látszólag újabb) elméleteket szült, amelyek azonban legfeljebb leírásuk technikájában, formalizáltságában, felhasználhatóságuk területében térnek el egymástól, de a módszerekre való nagy koncentrálás közepette még azt az alapvető kérdést sem vetik fel, hogy tulajdonképpen mi is kutatásaik tárgya, azaz hogy mi a nyelv, és hogy ez a nyelvészet a nyelvet vizsgálja‑e egyáltalán. Így aztán természetes, hogy ezekben a nyelvészetekben nem következett be még a beszédművek és a beszédtevékenység vizsgálatának kettéválasztása sem (Szilágyi N. 1999).

Még ennél is súlyosabb gond — ha lehet —, hogy a huszadik századi nyelvészeti irányzatok nyelvszemlélete alapjaiban változatlan maradt. Ez a szemlélet a privát nyelv felfogáson alapuló karteziánus szemléletrendszerből ered, s mint ilyen az elme szimbolikus modelljének mintájára az emberi nyelvet propozicionálisnak (a külvilág elemeire utalónak, logikai ítéleteket tartalmazónak) értelmezi. E szerint a nyelvészet szerint a nyelv funkciója egyértelműen a gondolatok cseréje elme és elme között. Mivel egész tágabb gondolatrendszere is ezen az előfeltevésen nyugszik, nem csoda, ha az ilyennek előfeltételezett nyelvet kutatásai során valóban ilyennek is látja — hiszen a nyelv vizsgálatából eleve kizár mindent, ami megrendíthetné előfeltevéseit, vagy — mint ahogy Sándor Klára kevésbé elnézően megfogalmazza: ami rádöbbenthetné, hogy Micimackóként körbe jár (Sándor 2002a).

A huszadik századi nyelvészet válságának elsődleges okai a társasnyelvészet képviselői szerint alapvetően tudományfilozófiai és nyelvelméleti jellegűek, és ez a válság elsősorban azoknak a (többnyire nem is tudatosan) racionalista irányzatoknak köszönhető, amelyek „a nyelv vizsgálatában nagyon sokáig (…) megelégedtek azzal, hogy a valódi, létező nyelvhasználat helyett arról mondjanak véleményt, amit nyelvnek tartanak” (Sándor 2001c: 85).

Sándor Klára, akit mai témánk kapcsán folyamatosan idézhetnék, így ír erről: „A Saussure nevéhez kapcsolt strukturalizmus ki is mondja, hogy nem érdekli, ami van (a parole sem, a parole-t magába foglaló langage sem), csak ami nincs (a langue); Chomsky generatív iskolája csatlakozik ehhez az állásfoglaláshoz (az ideális beszélő ideális hallgatóval használt, potenciális nyelve, kompetenciája érdekli). Ezeknek az irányzatoknak a nyelvszemlélete lehetővé, sőt ésszerűvé tette azt az eljárást, hogy a saját elgondolásuknak megfelelő nyelvet tekintsék a nyelvleírás alapjának: az említett iskolák a nyelvet individuálisnak és homogénnek tartják. Ebből kiindulva természetesen nincs kivetnivaló abban, ha a nyelvész saját nyelvi intuícióját azonosnak tekinti a beszélőközösség más tagjainak nyelvi intuíciójával, a magyar nyelvet pedig azonosnak tekinti azzal, amit ő magyar nyelvnek ismer — másképp fogalmazva: nincs szüksége empirikus adatokra a nyelv leírásához.

Ez a nyelvszemlélet a nyelvet „gép”-nek tekinti: hangsúlyozottan eszköz-nek, amelynek feladata elsősorban vagy akár kizárólagosan gondolatok közlése.” (Sándor 2001c: 86).

E felfogás filozófiai és nyelvelméleti hátterét a racionalizmusban, különösen a karteziánus tanokban fedezhetjük fel, és végsősoron — mint Békés Vera „A hiányzó paradigma” című alapműve erre részletesen rávilágít — a privát-nyelv koncepción alapul (Békés 1997).

A nyelv privát vagy nem-privát koncepciójának bevallott vagy látens követése Békés Vera szerint jól elkülöníti a nyelvészet egymást felváltó paradigmáit.

Mint talán már közismert, a Descartes filozófiájához kapcsolt privát-nyelv koncepció a közös nyelvtől független, belső nyelv létezésének elfogadásán alapul. Ez a privát nyelv az egyes individuumokon belül működik, természeténél fogva magánjellegű, amelynek szavai olyasmire vonatkoznak, amit csakis a beszélő személy tudhat: közvetlen saját (privát) érzéseire. Ezt a nyelvet egy másik valaki nem is értheti, ezért logikusan léteznie kell egy emberek közötti közvetítő nyelvnek is, amely az egyes beszélőkön kívül helyezkedik el, amit mindenki egyformán idegen nyelvként sajátít el. Az „individuális, privát gondolatokat, érzéseket — ahhoz, hogy másokkal közölhetővé tegyük — először mindenképpen le kell fordítanunk a közös nyelvre (anyanyelvünkre is). A másokkal közös nyelv éppen ezért az igazán saját (közvetítetlen) gondolatokhoz képest másodlagos (közvetítés eredményeként létrejövő), végsősoron mechanizmus-természetű eszköz.” — írja Békés Vera.

Ezt a privát-nyelv koncepciót fedezhetjük fel a 19. századi újgrammatikusok óta a legtöbb huszadik századi irányzatban is a strukturalizmustól a posztgeneratív nyelvészetekig. Ezek az irányzatok a nyelvet mint az emberen kívül, az egyes beszélőktől függetlenül létező, önálló, absztrakt entitást kezelik, azaz úgy tesznek, mintha a nyelv valamiféle önmagában létező dolog lenne, amelynek helye legjobb esetben is a nagy közösségi elmében, a kollektív tudatban van.

Ezzel szemben a társasnyelvészet mint empirista, antikarteziánus és naturalista tudomány nem hisz az önállóan létező nyelvben: véleménye szerint a nyelv csak a beszélőkben helyezkedhet el. Ráadásul a nyelv gyaníthatóan nem is valami, hanem valahogyan. Épp ezért — mondhatjuk Szilágyi N. Sándorral együtt — valójában a nyelvész nem is a nyelvet vizsgálja, hanem az embereket, „azt a fajta viselkedésüket tanulmányozza, mikor éppen szót értenek egymással” (Szilágyi N. 1999).

Szemben például a generatív nyelvészettel (amely „egy teljesen homogén beszélőközösség ideális beszélőjével–hallgatójával foglalkozik, aki tökéletesen tudja nyelvét, és akit nem befolyásolnak az olyan grammatikai szempontból érdektelen körülmények, mint az emlékezet korlátai, a figyelem és érdeklődés elterelődése, és aki nem követ el hibákat”: Chomsky 1965; magyarul idézi: Wardhaugh 1995: 10–1), a társasnyelvészek számára természetes, hogy „Mivel a humán tudományok mind a Homo sapiens valamilyen társas viselkedésével foglalkoznak (…), az ember ilyen vagy olyan viselkedését nem írhatják le egy ember viselkedéseként abszolút módon, hanem mindig csak úgy, hogy hogyan viselkedik egyik ember a másik relációjában. Hogy a beszélő miért csinálja azt, amit éppen csinál, azt csak a hallgató viszonylatában lehet megérteni” (Szilágyi N. 1999).

Összefoglalásul Sándor Klára megfogalmazásában a következőket mondhatjuk a társasnyelvészetről:

Ez a nyelvelmélet azt kutatja, hogy milyen funkciói és milyen sajátosságai vannak az emberi nyelvnek, s főként a nyelvhasználatnak mint az emberi viselkedés egyik legjellemzőbb formájának.

Ezt csak úgy lehet megtenni, ha a nyelvvel kapcsolatos valamennyi szerveződési szintet figyelembe vesszük. A neurológiait, mert a nyelv egyetlen helyen „van” valójában (fizikailag) jelen, az agyban, így az agy tulajdonságai, mint a feltételt adó szint tulajdonságai, meghatározzák a nyelv lehetséges tulajdonságait is. Figyelembe kell venni a nyelvi rendszer szintjét — ez az a szerveződési szint, amellyel a klasszikus nyelvészeti értelmezésben foglalkoznak. És figyelembe kell venni a nyelvi rendszer „fölötti” szinteket, az elmét, a társas csoportot a maga biologikumával és kultúrájával, valamint a társadalmat. Ezek a szintek kölcsönhatásban vannak a nyelvvel, ezért e felfogás szerint a nyelvészetnek figyelembe kell vennie pszichológiai, etológiai, antropológiai és szociológiai ismereteket is, ha érvényes kijelentéseket akar megfogalmazni a nyelvről.

Mindezt az evolúciós szemlélet (mint tudományfilozófiai elkötelezettség és mint módszertani háttér) fogja össze koherens egésszé, működőképességét pedig a mesterségesintelligencia-kutatás ellenőrzi.

Ez a fajta nyelvelmélet empirikus adatokon alapul, valódi emberek valódi nyelvi viselkedését vizsgálja, így természetes, hogy a nyelvész szembesül azokkal a társadalmi gondokkal is, amelyek a nyelvben is leképeződnek, vagy esetleg éppen a nyelvhasználati eltérésekre vezethetők vissza.

* * *

Röviden összefoglalva a társasnyelvészettel kapcsolatos legfontosabb kérdéseket, egy lépéssel közelebb kerültünk az evolúciós szemlélet tárgyalásához. Mielőtt azonban az evolúciós gondolkodásnak és a nyelvészetnek az eddigieknél tisztábban látszó kapcsolatára, továbbá ennek következményeire térnék (bár természetesen eddig is erről volt szó), azt kell tisztáznunk, hogy miért a társasnyelvészet szemlélete szükséges ahhoz, hogy az evolúciós gondolatokat a nyelvészetbe bevezethessük.

Egy mondattal válaszolva a kérdésre: mindösszesen azért, mert minden racionalista tudomány — így a huszadik századi racionalista nyelvészeti irányzatok mindegyike is — evolúciótagadó. Az evolúció tagadása természetesen nem a szavak szintjén történik, ezt manapság már egyetlen tudomány sem kockáztatná meg, hisz mint Kampis György mondja: az evolúció tagadása az egész tudomány tagadását is jelenti (Kampis ?2000: ??). Az evolúciótagadás a nyílt kijelentések helyett a háttérben húzódik meg, leggyakrabban a dualista világfelfogásban. Jól ismert, hogy „Descartes test és elme külön szubsztanciaként való elképzeléséről beszél; az Elmélkedések az első filozófiáról-ban (1641/1994) hosszasan értekezik arról, hogy az elme nem más, mint gondolkodás; hogy a gondolkodás akkor is lehetséges, ha külső dolgok nincsenek jelen, hogy ezért a két tartomány egymástól független, stb. (…) Szinte felsorolni is nehéz, hogy mi minden következik belőle (illetve megfordítva, hogy mi mindent fejez ki): objektum és szubjektum szétválasztása, racionalizmus és empirizmus (vagyis ész és tapasztalat) különválása, módszertani individualizmus” stb. — írja Kampis (?2002).

„A dualista megközelítés a mentális és a fizikai világ teljes vagy szinte teljes elkülönítését tételezi fel. A dualista számára a világ kétféle szubsztanciából áll, amelyek (az illető dualizmus típusától függően) vagy kölcsönhatnak, vagy nem” (Kampis 2000).

A dualista szerint

a fizikai események

(a) kézzelfoghatóak,

(b) objektívek,

(d) tudattalanok;

a mentális események ezzel szemben

(a’) nem kézzelfoghatóak,

(b’) szubjektívek (az egyed élményeihez kötöttek),

(c’) jelentéssel teliek, vagy más szóval intencionálisak, és

(d’) tudatosak (vagy legalábbis azok lehetnek) (Kampis 2000).

A dualizmus legelterjedtebben a test és lélek, vagy újabban az agy és elme kettéválasztásában mutatkozik meg.

A dualista elképzeléssel kezdettől fogva számos probléma volt. Ilyen például, hogy „Ha test és lélek két külön dolog, akkor hogyan irányíthatja az egyik a másikat? Hogyan kapcsolódnak össze? (…) A dualizmussal szemben például számos megfigyelés mutatja testi események közvetlen befolyását az elmére. Ilyenek a sérülések, a gyógyszerek, sőt maga az idegi izgalom.” Szintén a kétféle szubsztancia létezését vonja kétségbe a sétáló elme jelensége. Eléggé nyilvánvaló, hogy „Az elme oda jön, ott nyilvánul meg, ahova mi megyünk. Szorosan hozzánk tapad, mindig velünk van, ott fejti ki a hatását (ha van neki), ahol a test található. Számos olyan elmélet ismeretes, amely azt tételezi fel, hogy az elme esetleg nem ér véget a test határainál, de arra nemigen van példa, hogy a testtel való pozícionális kapcsolatot teljes egészében tagadják. Ezt összefoglalóan úgy is mondhatjuk, hogy sétáló elmék vagyunk. (…) A sétáló elme nehezen kétségbe vonható egységet, sőt azonosságot képvisel test és lélek között, olyan azonosságot, amely már önmagában is képes megkérdőjelezni a dualizmust. Test és elme miért volnának ugyanis egyszerre egy helyen, ha lényegileg semmi közük nem volna egymáshoz?” (Kampis 2001a).

A mi szempontunkból azonban, ami miatt a dualista elmefelfogásra mindenképpen ki kellett térnünk, a legfőbb probléma „a dualitásnak az evolúcióval való inkompatibilitása. A duális elme — fejtegeti Kampis — ugrást jelent az elmével nem jelentkező [rendelkező] lényekhez képest, ezért aki a dualitást vallja, annak az evolúciót tagadnia kell” (Kampis 2001a) A racionalista tudományok kimondatlanul is megcselekszik ezt a tagadást; a racionalista nyelvészet is. Legnyilvánvalóbban azok, akik a beszéd és a nyelv ketté választásáról beszélnek, de kompetencia/performancia- és elmefelfogása miatt Chomsky (és az összes modularista elmefelfogást valló kutató) is ebbe a csoportba sorolható.

Tárgyunk szempontjából mellékes, de a téma teljessége miatt érdemes megemlíteni, hogy történtek kísérletek a test és elme probléma megoldására, és nem is csak a dualista felfogás alternatívájaként emlegetett, a természettudományok által képviselt materializmus, a monizmus jegyében, amely csak egyféle szubsztancia létezését ismeri el. Kampis György írásaiból ismerhetjük például a „beépített elme” modelljét. Ennek esetében az „önálló testnek az előtérbe kerüléséről van szó az elme vizsgálatában. Az elmére, mint lényeges vonásaiban testtel felszerelt vagy testbe épített dologra gondolnak. Ezzel párhuzamosan a mentális állapotok többé nem a bemenet-kimenet viszonyok részei lesznek, hanem a testtel alkotott komplexum összetett állapotának aspektusai, amelyek a velük összefüggő vagy társult fizikai résszel együttesen jellemezhetők.” (Kampis 2001a). „A beépített elme elképzelése mintegy zsugorítani kezdte az elmét a testhez képest, mert a testbe helyezett ki elme-szerű funkciókat. Eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy végül a belső elme nem is létezik, vagy jelképesen kifejezve: egyetlen ponttá zsugorítható és eltűnik. Mindent anyag tölt ki ekkor, de nem az elméletek vagy a célra rendelt modulok anyaga, hanem az »ahogy adódik« működésekben megnyilvánuló testnek az anyaga” (uo.).

Ez a fölfogás leginkább a naturalista filozófia gondolatrendszerébe illeszthető be. A naturalizmus lényegét tekintve természettudományos filozófia vagy természetfilozófia, az a meggyőződés, amely szerint a természet tanulmányozása választ ad az összes egyáltalán feltehető kérdésre.

A társasnyelvészet természetesen meglehetősen erős szálakkal kötődik a naturalizmushoz. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a társasnyelvészet naturalista nyelvészet is egyben. Ezzel kapcsolatosan ismét Sándor Klárát kell hosszabban idéznem:

„A kulcs az, hogy a megközelítés mindvégig naturalista maradjon: vegye komolyan, hogy a nyelv sehol máshol nem létezik, mint az agyunkban lévő neuronok szintjén, azaz biológiai jelenség, és vegye komolyan, hogy használatának semmi értelme, ha nem vesszük figyelembe, hogy az ember társas állat, ami persze szintén biológiai jelenség.

(…)

figyelembe [kell venni] (…), hogy a nyelv vonatkozásában is szerveződési szintek vannak, és hogy a fölsőbb szerveződési szintek ugyan az alsóbbakra épülnek, de nem átlátható, tiszta leképezésekkel, hanem új struktúrát létrehozva, és új, saját kapcsolatokkal és tulajdonságokkal. A lehetőségeket és a végső magyarázatot azonban, mint mindig, a kiinduló szint adja.

Ennek a nyelvelméletnek egyszerre kell tudnia magyarázni a neurolingvisztikai, a pszicholingvisztikai, a nyelvantropológiai, a nyelvszociológiai jelenségeket. A fölsorolásba csak megszorításokkal merném beletenni a „nyelvi jelenségeket”, mert kérdés, hogy ezek önmagukban milyen mértékben léteznek, ha léteznek egyáltalán. Ma már nem kell nagy bátorság kijelenteni, hogy nemcsak definiálni nem lehet kielégítően, hogy mi a mondat, hanem nem is létezik; a társalgáselemzők vadabb képviselői rég eljutottak annak kimondásához, hogy nyelvtan pedig nincs. (…) [mint ahogy] hagyományos értelemben jelentés sincs (…).

Egy ilyen nyelvelmélet várhatóan választ talál azokra a kérdésekre, amelyek végképp zátonyra futtatták a dualista nézeteket: például a nyelvi változások kutatásában központinak számító „aktuációs probléma” (azaz hogy miért éppen ott és akkor változik egy nyelv, amikor) megoldhatatlan, ha a választ nem a megjelenő nyelv alatti szinten keressük, de akkor is, ha ezt a neurális szintet nem kapcsoljuk a fölsőbb szintekhez. (…) Megkérdőjelezi, hogy valóban a fonológia és a nyelvtan kialakulása jelenti-e nyelv kialakulását, vagy nyelv volt, mielőtt nyelvtan lett volna. Ez természetesen más irányt ad a nyelv kialakulását célzó kutatásoknak, és egyben megszünteti a dualizmus által létrehozott szakadékot köztünk és más állatok között; azaz megteremti a nyelvkialakulás evolúciós magyarázatának lehetőségét.

Egy ilyen nyelvelmélet a nyelvtudomány végső kérdését, nevezetesen hogy mi a nyelv, nem a vágyak és az emberi felsőbbrendűség igézetében és értelemszerűen nem definíciószerűen válaszolja meg, hanem azt nézi meg, milyen a nyelv és mire való, mik a tulajdonságai, hogyan és milyen célokra használjuk.” (Sándor 2002a).

* * *

A nyelvészet naturalista felfogásából számomra egyenesen következik, hogy a nyelvtudománynak fel kell adni a jelenlegi mértékű önállóságát vagy ha úgy tetszik, elzárkózását más tudományoktól. Ha a nyelvhasználatot nyelvi viselkedésként ragadjuk meg, ami az emberi viselkedés egy jelentős, de korántsem kiváltságos területe, akkor a nyelvtudomány is csak a humánetológia egyik jelentős, de korántsem kiváltságos területeként értelmezhető. Ez a felfogás nem általános a társasnyelvészek között sem, sokkal inkább a társasnyelvészet „természetes kapcsolatait” szokták hangsúlyozni: „hogy az irodalomtudományon belül, miért Bahtyinhoz áll a legközelebb; a megismeréstudományon belül miért a tanuláselvű konnekcionizmus, esetleg a modularizáció elméletével rokon, és miért áll szemben a modularista tanokkal; a pszichológiában miért Vigotszkij és Lurija nézeteivel egyeztethető össze leginkább; filozófiáját miért Polányinál kell keresni; hogyan illeszkedik a csoportszelekció elvéhez, miért a humánetológiával és nem a szociobiológiával vagy az evolúciós pszichológiával természetesebb a kapcsolata.” (Sándor 1999b: 603).

Az etológiával való tágabb vagy szorosabb kapcsolat segíthet abban, hogy a nyelvészet újból (vagy végre?) nyelvtudománnyá, mégpedig a „science” alá sorolható tudománnyá váljon. Ennek alapját a tudományelméletileg is megfelelő modellalkotás, modellezés képezheti, amikor is a nyelvész a nyelvet komponens rendszerként vizsgálja, amelynek a működését az eddigi statikus modellek helyett dinamikus modellekkel kísérli meg leírni. „A komponens rendszerek olyan több alrendszerből álló rendszerek, amelyek alrendszerei egymással kapcsolatban állnak, méghozzá nemcsak maguknak az alrendszereknek a (kimeneti) szintjén (azaz modulárisan), hanem elemeik szintjén is. Ez azt jelenti, hogy egy alrendszer valamely elemét nemcsak az adott alrendszer többi eleméhez fűződő viszony határozza meg, hanem vannak olyan meghatározó kapcsolatai is, amelyek egy másik alrendszer elemeihez kötik. (…) [A nyelv komponens rendszerként való felfogásával] jól tudjuk kezelni a nyelvi elemek kettős beágyazottságát: a nyelvi rendszerbelit és a társas jelentések révén a társas viszonyokhoz kötődőt. (…) A nyelv mint komponens rendszer [természetesen] nem (…) csak két alrendszerből áll: az előbb említetteken kívül alrendszereket alkotnak azok a viselkedési válaszok (tudat alatti és tudatos attitűdök, illetve vélekedések) is, amelyek egyrészt a nyelvi viselkedésre, másrészt a társas viszonyokra vonatkoznak; valamint a biológiai (fiziológiai, neurológiai) tényezők és a pszicholingvisztikai (mentális) tényezők is.” (Sándor 2001b: 131).

A nyelvnek mint dinamikus rendszernek leglényegesebb tulajdonsága, hogy állandóan és folyamatosan változásban van. A nyelvi változást nyilvánvalósága miatt egyetlen nyelvészeti irányzat sem tagadta, még ha esetleg ennek vizsgálatát kiemelte is a tudományos kérdések sorából; gondoljunk például Saussure-re és híres-hírhedt sakktábla-hasonlatára, miszerint a változás nem a nyelvi rendszer része, hanem azon kívül játszódik le (Saussure 1915/1997: 110–1). A nyelvtörténeti kutatások ebben a kérdésben elvileg nem Saussure-rel értenek egyet, de abban az összes nem társasnyelvészeti irányzat megegyezik, hogy a nyelvi változások leírására is statikus modellt alkalmaznak, amely „a változást statikus állapotok egymásutánjaként fogja föl, azaz rendszerállapotok sorozatának képzeli el”, mintha a nyelv története olyan idősíkok egymásutánja lenne, amelyek között változik a nyelv. A társas szemléletű nyelvészet viszont nem azt hangsúlyozza, hogy a nyelv változik, hanem hogy a nyelv folyamatosan változik. A „dinamikus modell (…) egyetlen, de mozgásban lévő rendszerrel számol, méghozzá úgy, hogy a mozgást e rendszer inherens tulajdonságának tartja” (Sándor 2001b: 129). Az „inherens tulajdonság” természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a nyelv mindig változik, hogy „a rendszernek nincs statikus eleme: még ha úgy látszik is, hogy egy elem pozíciója nem változik, a rendszer mozgását befolyásoló tényezők akkor is mozgásban tartják, és nem abszolút pozíciója változatlan, csak relatív pozíciója tűnhet annak”; szóval az „inherens tulajdonság” nemcsak ezt jelenti, hanem azt is, hogy az állandó változás a nyelv biológiailag lehetséges működése: ugyanaz a forma, ugyanaz a szabály csak látszólag fordulhat elő kétszer a nyelvben, még akkor is ha egy beszélőt figyelünk meg; több beszélő esetében pedig végképp ez a helyzet.

Ennek oka az emberi agyban, az emberi agyak szerkezetében keresendő. Vizi E. Szilveszter azt írja: „Nincs két egyformán működő agy a világon. A mai napig nem született két egyformán gondolkodó ember”, már csak azért sem, mert az agynak mint neuronhálózatnak az egyedfejlődés során bekövetkező egyedi felépülése és az egyén élete alatti folyamatos újrastrukturálódása mellett „agyunk a kognitív és nem-kognitív ingerekre nemcsak mechanikus válaszokat ad, hanem azokat érzelemmel, idő- és térbeli, valamint mennyiségi (tömeg) tulajdonságokkal ruházza fel. A döntések kiválasztásánál a múltban történt cselekményeket, kiváltott érzelmeket, velük kapcsolatos értékítéleteket társítja, és az egyén múltjának sok ezer vagy millió döntését integrálva néhány tizedmásodperc alatt válaszol a külvilági ingerekre. Az emberek egyénfejlődése eltérő, még ha egy családban nőnek is fel. Fejlődésük során egymástól eltérő módon ítélik meg a velük történteket, és eltérő emlékképeket raktároznak el. Ez az oka annak, hogy mindenki másképp éli meg a körülötte történteket, és eltérő választ ad az őt ért ingerekre.” (Vizi 2001).

Ez természetesen igaz az agyi neuronhálózat segítségével elsajátított és működtetett nyelvre is, amelyet szintén eltérő módon értékelnek és eltérő módon raktároznak el az egyes beszélők. Kinek-kinek saját nyelvét folyamatosan alakítják a múltban vele történt beszédesemények (akár mi mondtuk, akár csak hallottuk őket), az egyes beszédesemények, által kiváltott érzelmek, a nyelvi formákkal kapcsolatos értékítéletek, az egyén nyelvi múltjának sok ezer vagy millió döntése, amelyeket integrálva néhány tizedmásodperc alatt választjuk ki az éppen használt formákat.

Ez a nyelv, akárcsak biológiai létrehozója, az agy, hálózatelvűen működik, csak így működhet: csak „egy hálózatelvűen működő rendszerben van biztosítva az, hogy a kontextusnak (más komponensek elemeinek) közvetlen hatása lehessen a nyelvi rendszer elemeire (…). A hálózatelvű rendszerben nincsenek előre rögzített szimbólumok és szabályok: ezek a neuronaktivációkból alakulnak ki emergensen. A neuronmintázatok a különböző aktivációs tényezőktől függően lehetnek többé vagy kevésbé hasonlóak, de tökéletesen azonosak szinte sohasem — ez meglehetős rugalmasságot biztosít a nyelvnek. Az ilyen rendszerekben az egymáshoz hasonlító mintázatok között gyakran fordul elő „átkapcsolás”: ebben az esetben az aktiválódás során az egyik mintázat kiépülése közben egy ponttól kezdve a másik mintázat kiépülése folytatódik. Ezeknek az átkapcsolásoknak a nyelvben észlelhető következménye a szabályújraértelmezés.” (Sándor 2001b: 132). A nyelvi szabályok értelemszerűen nem magasabbrendűek vagy pláne nem önállóan létezők (azaz nem egy nem létező langue részei) szemben az aktuális nyelvi jelenséggel (azaz a parole-lal): „a nyelvi jelenség maga és az őt létrehozó (emergens) „szabály” értelemszerűen egyszerre jön létre” (Sándor 2001b: 132).

A megnyilatkozástól független, önállóan létező szabályok hiánya a hagyományos nyelvészeten felnőttek számára akár értelmetlennek is tűnhet. Bővebb magyarázatát csak a konnekcionizmus részletes bemutatásával ejthetném meg (vö. Clark 1999), és bár erre elegendő időnk nincsen, Nánay Bencét idézve legalább a következőket el kell mondanom róla: „A konnekcionizmus (…) hálózatnak tekinti az emberi elmét. A hálózat egyes csúcspontjai nem túl bonyolult egységek, a természetes nyelvi fogalmaknál lényegesen egyszerűbbek. A mentális reprezentáció tehát nem viszonylag kevés, de annál bonyolultabb, egymástól független szimbólumból áll, hanem éppen ellenkezőleg: a konnekcionizmus elmemodelljét sok, egyszerű műveletet végző egység közös, egymástól nem független működése határozza meg. Minden csúcspont sok másikkal van összekötve, változó intenzitású kapcsolatokon keresztül.

Ezek a változó intenzitású kapcsolatok helyettesítik a szabályokat, a konnekcionista modellben ugyanis nincsenek explicit (vagy explicitté tehető) szabályok. Ez az egyik legfontosabb eltérés a klasszikus paradigmától. [ahol] Egy szabály mindig szükségszerű: ha igaz, hogy »A-ból következik B«, és ha fennáll A, akkor szükségszerűen fennáll B is. Az elme konnekcionista modellje nem ismeri a szükségszerűség fogalmát. Ha a hálózatban A csúcspont aktív, és erős a kapcsolat A és B csúcspontok között, akkor nagy valószínűséggel B is aktiválódni fog, de ez egyáltalán nem szükségszerű.

A hálózat két csúcspontja közötti kapcsolaterősség ugyanis csak attól függ, hogy a két csúcspont milyen gyakran van egyszerre aktivált állapotban. Ha például a viharnak és a villámlásnak megfelelő csúcspontokkal gyakran fordul elő, hogy egyszerre aktívak — tehát gyakran látunk egyszerre villámlást és vihart —, akkor a vihar-reprezentáció és a villámlás-reprezentáció közötti kapcsolaterősség nőni fog. Ez a kapcsolaterősség azonban csak elvileg érheti el a száz százalékot, gyakorlatilag soha. Az előbbi példánál maradva: bármilyen sokszor tapasztaljuk is egyszerre a villámlást és a vihart, ha Shakespeare Vihar című drámájáról beszélünk, nem feltétlenül fog aktiválódni fejünkben a villámlás reprezentációja. Következésképpen két mentális reprezentáció között nem képzelhető el szükségszerű kapcsolat.

(…) a konnekcionizmus (…) visszahozta az ismeretelméleti gondolkodás középpontjába a szokás fogalmát a szabállyal szemben.

Ha nincsenek szabályok az elmében, akkor nem szükséges feltételezni egy olyan központi egységet, amely a szabályok alkalmazását végezné — mint a szimbólumkezelő rendszerek esetében. Tehát az elmének nincs központi szabályalkalmazó egysége. Ebből viszont az következik, hogy mentális folyamataink nem feltétlenül sorban egymás után következnek be. Ha nincs centrális egység a tudatban, akkor elképzelhető, hogy párhuzamosan több mentális folyamat is zajlik a fejünkben. Ez lényegesen megnövelné az elme működésének sebességét. Ebben a kérdésben a konnekcionizmus lényegesen jobb leírását adja a valóságban hihetetlenül gyorsan működő agynak, mint a szimbólumkezelő modell, amelynek egyik legsúlyosabb hiányossága éppen az, hogy lassú.

(…)

Az elme konnekcionista modellje erősen emlékeztet az agy neuronhálózatára, innen származik a hálózat alapötlete is. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem több, mint metafora. A konnekcionista hálózat csúcspontjai nem neuronok, hanem ennél nagyobb egységek. Clark ezeket mikrojegyeknek nevezi. [Zárójelben azért azt is meg kell jegyeznem, hogy a mikrojegyek természetesen megfeleltethetők az agybeli neuronoknak, de nem közvetlenül és állandó időre szóló lokalizációval, hanem úgy felfogva az egyes mikrojegyeket, mint neuronmintázatokat. Így egész pontosan kapcsolódhatunk a Csányi Vilmos által a gerincesek agyában zajló neurális evolúció alapegységeként (komponenseként) meghatározott organizációkhoz, amelyeket John nyomán Csányi az elektromos potenciálváltozások időbeli mintázataként vagy Milner szóhasználatát átvéve koncepció-ként említ (Csányi 1988). A neurális evolúció komponenseinek ilyen felfogása azért a legvalószínűbb (túl azon, hogy számunkra kiváló kapcsolódási pontot jelent a mikrojegyekhez), mert így a legnagyobb a szabadsága a neuronok feletti szinten létrejövő organizált struktúráknak: ugyanaz a potenciálmintázat a legkülönbözőbb agyterületeken jöhet létre, vagyis ugyanaz a struktúra elkerülhet a legkülönbözőbb helyekre. Ebből jól látszik, hogy a mikrojegyekben megragadható információt nem a konkrét neuronok, hanem a mintázatok hordozzák. Visszakanyarodva a konnekcionizmusra:] Egy természetes nyelvi fogalmunknak (…) sok száz mikrojegy összessége felel meg. Például ha meghalljuk azt a szót, hogy »macska«, akkor olyan mikrojegyek fognak aktiválódni mint »szőrös«, »nyávogás«, »bajsza van«, »mozgatja a fülét«, »dorombol«, »kandúr«, de esetleg még olyanok is, mint »Tom és Jerry« vagy »megmacskásodott a lábam«. Ezeken kívül természetesen sok olyan mikrojegy is aktiválódni fog, amelynek nem feleltethetők meg természetes nyelvi fogalmak: ilyenek például a geometriai és funkcionális reprezentációk. Hogy ezek közül mely mikrojegyek fognak valóban aktiválódni, illetve melyek erősen és melyek gyengébben, azt a kontextus és az illető személy korábbi — a macskákkal kapcsolatos — tapasztalatai határozzák meg.

Ez a példa elvezet a konnekcionizmus egyik legfontosabb állításához: a tudást a kapcsolatok hordozzák. Amit a macskákról tudok, kizárólag azon múlik, milyen erősségű kapcsolatok vezetnek a »macska« szótól az egyes mikrojegyekig. Egy szó jelentése tehát nem magában a szóban van kódolva — ez volt a »klasszikus kognitivizmus« [és tegyük hozzá: a klasszikus nyelvészet] álláspontja. A jelentést kapcsolatok valósítják meg, a szó és más szavak, reprezentációk közötti kapcsolatok.” (Nánay 1996).

* * *

A konnekcionizmus e rövid áttekintése után rátérhetünk a következő, a megválaszolásához immáron tényleg szigorúan evolúciós szemléletet igénylő témakörre: hogyan alakult ki és milyen alapvető tulajdonságokkal rendelkezik az emberi nyelv. Mivel a nyelv eredetére vonatkozó kérdéskör jóval bonyolultabb annál, hogy egy akárcsak hasonló terjedelmű előadásban is alaposabban megtárgyalhassuk, most csak néhány lényegesebb megfigyelésre térek ki, még ha a válogatás önkényesnek tűnhet is, ami természetes, hiszen végülis a nyelv minden tulajdonsága évtíz- és -százezredek alatt, az evolúció törvényeinek megfelelően alakult ki.

Az első kérdés, amire választ a nyelv eredetének evolúciós magyarázata révén remélhetünk, az az, hogy mire való a nyelv, mire szoktuk használni. Az, hogy a kommunikáció eszköze, természetesen jó válasz lenne, ha a kommunikáció nem takarna egy sereg eltérő felfogást. A racionalista nyelvészetek alapvető tévedést tartalmazó felfogása például a nyelv közlő funkciójával kapcsolatban abból indul ki, hogy a nyelv olyan eszköz, amely elsősorban az ismeretek, gondolatok, leginkább a beszélgető feleken kívüli (referenciális) információk átadására szolgál. Ezért is kell szerintük a nyelvnek tökéletesnek lennie, hiszen egyébként nem valósulhat meg (tökéletesen) ez a funkciója. Az ideális nyelvnek épp ezért olyan tulajdonságai vannak, mint hogy csiszolt, kiművelt, gazdag, rugalmas és hasonlók, valamint fő jellemzője, hogy pontos, precíz, egy funkcióra egy és csak is egy eszközt használ, ebből kifolyólag homogén. (A homogenitás téveszméjének következményeiről részletesebben is olvashatnak Bezeczky Gábor „Metafora, narráció, szociolingvisztika” című könyvében.) A gondolatok átadását valló racionalista felfogással azonban szembenállnak az etológusok és az ezt a kérdést valóban megvizsgáló nyelvészek megfigyelései. Illetve azok a problémák, hogy bár kétség kívül gyakran használjuk gondolatok, objektív információk átadására is a nyelvet, elsősorban nem erre használjuk, és elsődlegesen, eredetileg nem is erre való. Bizonyos típusú információkat csak igen nagy nehézségek árán lehet a nyelv segítségével átadni. Próbáljunk csak valakit pusztán szavak segítségével táncolni tanítani, vagy arra, hogy hogyan kösse be a cipőfűzőjét, ha előtte ilyen eszközt még nem is látott.

A nyelv — mivel eredetileg nem erre lett „kitalálva” — nem is igazán alkalmas az ilyen feladatokra. Hogy mire a legalkalmasabb, azt megállapíthatjuk a nyelv manapság megfigyelhető funkciót számba véve, illetve eljárhatunk az etiológiai funkcionalizmus alapján is, amit például az evolúciós pszichológiában sikerrel alkalmaztak a biológiai funkciók meghatározására. A etiológiai funkcionalizmus azt jelenti, hogy amikor egy jelleg biológiai funkcióját meg akarjuk állapítani, nem az aktuális bemenetekre és kimenetekre kell koncentrálnunk, hanem a jelleg evolúciós múltjára és arra a környezetre, ahol és amikor a kérdéses funkció kifejthette oksági hozzájárulását saját szelekciójához. (…) a releváns időszakot a Homo-nemzetség kialakulásának és fejlődésének időszakára helyezik, ami nagyjából a kőkorszaknak feleltethető meg. Az evolúciós pszichológusok megközelítéseiben fontos annak hangsúlyozása, hogy mai fejünkben kőkorszaki elme lakozik (Nemes–Molnár 2002). Az evolúciós pszichológia szállóigéjét a nyelvre is nyugodtan alkalmazhatjuk, vagyis bátran mondhatjuk: mai fejünkben kőkorszaki nyelv lakik.

Innen, azaz a nyelv eredeti funkciói felől nézve, különösen fontos és érdekes, hogy „melyek azok a nyelvi funkciók, amelyekkel a nyelv nehezen birkózik meg, illetve amelyek betöltésére kiválóan alkalmas”. A modern ember nyelve ugyanis evolúciós léptékkel mérve nem túl régi, a legfeljebb 100–150 ezer éves, bár lehet, hogy csak 40–50 ezer éve alakult ki a ma ismert formájában. Ez idő alatt semmilyen ugrásszerű, például genetikai változás nem történt a Homo sapiens-szel, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy nyelvünk manapság is azokra a funkciókra a legalkalmasabb, amikre eredetileg létrejött, amelyek a leginkább adaptívak voltak a természetes szelekció során.

„Igen izgalmas kérdése a humán etológiának, hogy milyen körülmények késztették emberszabású, de nyelvet még nem beszélő őseinket a nyelvhasználatra — írják az ELTE Etológia Tanszékének munkatársa egyik beszámolójukban. — A nyelvhasználati képesség genetikai adottság, az ember faji jellegzetessége, mai biológiai ismereteink alapján minden kétséget kizáróan az evolúció terméke. Azt viszont nem tudjuk és ez nagyon összetett kérdés, hogy pontosan melyek voltak azok a szelekciós tényezők amelyek a nyelvhasználathoz vezető genetikai változásokat létrehozták. Abban minden kutató egyetért, hogy az emberi törzsfejlődés során volt egy olyan periódus, amikor a nyelvhasználat még nem létezett, vagy amikor még csak kezdetleges formában nyilvánult meg. Ebben a periódusban az az egyed, amelyik genetikai okok miatt (mutációk) valamivel jobban volt képes magát nyelvileg kifejezni, annak ebből jelentős genetikai előnye származott, azaz a többiekhez viszonyítva nagyobb számú felnőttkort megérő gyermeke lett (fitnesz). Az már vitatott, hogy vajon a nyelveket egyetemesen jellemző nyelvtani vonások kialakulása milyen mértékig magyarázható a klasszikus adaptációval. Azok a nyelvészek, antropológusok, etológusok, pszichológusok, akiket ez a probléma érdekel, mind azon törik a fejüket, hogy a kis 50-70 fős csoportokban élő őseink kezdetleges, még nagyrészt állati jellegű életének milyen jellegzetessége kínálta a nyelvhasználóknak azt az előnyt, amely azután a sok tízezer generáció során végbement szelekció hatására a mai fejlett nyelvhasználati képességhez vezetett.

Vannak akik azt gondolják, hogy a kooperáció hozta létre a nyelvet, hiszen a mai embercsoportok fejlett együttműködése nyelv nélkül igazán elképzelhetetlen. Mások, közöttük mi is azt vetjük ez ellen, hogy igazi nyelv nélkül is kialakulhat fejlett kooperáció, (…) a kutyafélék remek példái ennek. Vadászat közben összehangolt, jó szervezés látszatát keltő együttműködés figyelhető meg a farkasoknál, afrikai vadkutyáknál, és ezek nem beszélnek nyelvet. A kutyafélék, oroszlánok és más falkában vadászó állatok együttműködésének titka abban van, hogy a vadászatot mindegyik egyed pontosan ugyanúgy képzeli el, ugyanazt gondolja róla. Például, ha egy akció során valamelyik egyednek jobbra kell menni, hogy a préda útját elvágja, az az egyed megy jobbra, amelyik a legközelebb van. Ezt a fajta együttműködést természetesen az emberek is ismerik, a jól összehangolt csoportok tagjai »ismerik egymás gondolatait« és szinte egy tettként hajtanak végre bonyolult akciókat munka, sport vagy háború esetén.

Mások szerint a jobban beszélő ember magasabb helyre kerül a rangsorban, és igaz, hogy, az összevissza beszélő emberek ritkán lesznek vezetők, míg a megfontolt, ügyes beszéd képessége gyorsan előre vihet valakit a rangsorban. A vezetőknek pedig rendszerint, az archaikus társadalmakban legalábbis, több gyermekük szokott lenni mint az átlagembernek.

Van olyan elmélet is, amely szerint a gondolkodás fejlődése mintegy kikényszerítette a nyelvi kommunikáció megjelenését. Az egymással szüntelen konfliktusba kerülő előember csoportok közül azok maradtak fenn nagyobb sikerrel, amelyek összetettebb módon voltak képesek modellezni környezetüket, megjósolni a saját és más csoportok jövőbeni viselkedését. Az egyre bonyolultabbá váló gondolkodás pedig valahogyan megindította a gondolkodásról történő kommunikáció evolúcióját is.”

Már ez a néhány példa is mutatja, hogy a kérdés rendkívül összetett és bizonyosan nem lesz könnyű megoldani. Sokat segíthet a megoldásban, ha nemcsak a kezdetek irányából indulunk el, hanem megnézzük azt is, hogy manapság mire használható leginkább a nyelv.

Jean Aitchison vizsgálatai szerint „a nyelv mérsékelten jól alkalmazható egyszerű információk közlésére, de kifejezetten nehézkesen kezeli a térbeliségre, az érzésekre és az érzelmekre vonatkozó leírásokat. Kiemelkedően alkalmas viszont a nyelv arra, hogy társas kapcsolatokat építsünk és tartsunk fenn a segítségével, és hogy befolyásoljunk másokat (Aitchison 1991). Az előbbi [tehát a társas kapcsolatokat építése és fenntartása] gyakran úgy jelenik meg, hogy minden »komoly« tartalom nélkül csevegünk, pusztán a beszélgetés kedvéért, az utóbbi [vagyis a mások befolyásolása] pedig megjelenhet önmagunk kedvező beállításában, másokról való véleménynyilvánításban, illetve történetek elmesélésében. A nyelv, éppen e tulajdonságaiból adódóan, komoly szerepet játszik a hatalom megszerzésében és megtartásában, annál is inkább, mert absztrakt mivolta lehetővé teszi mások félrevezetését és a hazugságot is.

Aitchison vélekedését alátámasztják azok az adatok is, amelyeket Dunbar és hallgatói (1996), illetve Emler (1994) megfigyeléseiből ismerünk: ezek az adatok azt mutatják, hogy az emberek beszélgetéseiben a legfőbb téma mások vagy a magunk viselkedésének leírása. Az emberi kapcsolatokra való érzékenységünk és a nyelv szoros egymásbafonódása mellett szól az is, hogy (…) ugyanolyan típusú problémákat sokkal könnyebben oldunk meg, ha társas kontextusba vannak ágyazva, mint elvont logikai keretben.

Mindehhez hozzátehetjük még azt a szociolingvisztikai adatokból származó ismeretet, hogy a nyelv minden megszólaláskor elkerülhetetlenül jelzi csoportidentitásunkat is, és a beszélgetőtársunkhoz való viszonyunkat is. Másként fogalmazva: minden esetben jelzi, hogy melyik csoporthoz tartozunk, és azt is, hogy a csoport hierarchiájában milyen helyet foglalunk el. A nyelvi variabilitásnak ez a tulajdonsága adaptív a csoportszerveződés szempontjából, mert egyszerre biztosítja a csoportok közötti elszigetelődést és stabilizálja a csoporton belüli hierarchiát. Mindkét következmény a csoportkohézió növelésével jár, és így jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az emberi csoportok a csoportszelekció szintjére jussanak (…).

A közös nyelv használata ma is nagyon szorosan összekapcsolódik az azonos csoportba való tartozással. Nemcsak Európában és Amerikában, ahol a nyelvhasználat a nemzeti és társadalmi identitás részévé vált, hanem azokban a társadalmakban is, amelyek nem az előbbiekhez hasonló iparosodott kultúrákban élnek.” (Sándor ).

Az etológus Csányi Vilmos hasonló gondolatmenetben, tehát a csoportot a középpontba helyezve szól ugyanerről kérdéskörről, azaz arról hogy mire is szolgált a nyelv eredetileg: „végeztek vizsgálatokat arra vonatkozóan, hogy a csoporttársadalmak tagjai nagyon sokat beszélgetnek. De miről is beszélnek tulajdonképpen (Lee 1969)? Nagyon érdekes az eredmény, mert valami olyasmit találtak a kutatók, hogy a csoporttagok nagyrészt teljesen érdektelen, jelentéktelen dolgokról beszélgetnek. Nézd, egy felhő, egy bogár, olyan meleg van ma, csikar a hasam stb. A jelenség maga nem érdektelen, ha a csoportlény [azaz a csoport, a csoport mint szuperorganizmus, mint önálló létező] szempontjából tekintjük. Minden kognitív rendszer számára fontos, hogy a jelen időt kialakítsa, meg tudja különböztetni az emlékeitől, és esetleg a jövő állapotaitól. Ez a csoportlény számára is fontos. Az apró megjegyzések többsége a jelenre vonatkozik, a csoport tagjai folyamatosan arra törekednek, hogy létrehozzanak egy mindenki számára azonos jelen időt. Mindenkinek mindent tudnia kell; azt, hogy éppen mi történik[,] akkor is, ha ő nem figyelt oda, azt is, hogy mi történt ott, ahol ő éppen nem volt jelen. Ki mit érez, mire gondol, mit tervez? Ki kivel mit csinált az éjjel, tegnap, itt vagy máshol? Egy ilyen intenzív jelenidő-csinálás megteremti a teljes összhangot a csoportban. Nem fordulhat elő, hogy váratlan, kritikus helyzetben valaki nem tudván arról, hogy egyesekkel milyen események történtek, rossz döntéseket hozzon. A döntéshozók mindenkiről mindent tudnak, erőt, gyengeséget, szociális kapcsolatokat, konfliktusokat. A csoportorganizmus »tudatában« minden ismeret jelen időben szerepel, és ennek kialakítása a beszélgetés fő funkciója.” (Csányi 1999: 250).

Mind az etológusok, mind a nyelvészek megfigyelései arra utalnak tehát, hogy a nyelv helye és szerepe nem az egyén, hanem a csoport szintjén magyarázható meg. Természetesen ez is kommunikáció, de — szemben a racionalisták által vallott tudásátadással — ez a kommunikáció úgy fogható fel, mint egy élőlény (akár állat, akár ember, de nevezzük nyugodtan állatnak, hiszen ebbe az ember is beletartozik) olyan viselkedési aktusa, amely megváltoztatja egy másik állat magatartásának valószínűségi mintázatát olyan módon, hogy ez a kommunikáló állat számára, sok eset átlagában, fennmaradása, szaporodása szempontjából előnyös.

A kommunikáció etológiai szempontból tehát viselkedés, szó sincs a nyelvhasználat kapcsán ismerős (nyilvánvalóan másodlagos, később kialakult) fogalmakról, mint üzenet, jel, beszélgetés. Az állati kommunikáció szabályozza az egyed felismerését és azonosítását, a csoporton belüli rangsort, szabályozza az agressziót, lehetővé teszi a verekedés elkerülését, segíti a kontaktus fenntartását stb.

Nagyon lényeges, hogy az állat nem feltétlenül tudatos megvalósítója a kommunikációnak; a tudatosság/szándékosság már jóval fejlettebb és jóval ritkább kommunikációs forma az állatvilágban. Az emberi nyelvhez vezető főemlősi kommunikáció a csoportban élő előember szándékos kommunikációja lehetett.

Ami a mai értelemben vett (tehát például nyitott, szimbolikus) nyelv kialakulását elindította, az az emberi faj létrejöttét döntően befolyásoló és a legközelebbi rokon főemlősöktől erősen eltérő evolúciós utat nyitó csoportevolúció volt: „az emberi csoportok a kulturális evolúció egészen kezdeti szakaszában új szerveződési szintre jutottak. A csoportok struktúráját, tevékenységét egyfajta szociális fúzióval, a legegyszerűbben egy új létező, egy »csoportlény« mint szuperorganizmus kialakulásával magyarázhatjuk” — írja Csányi Vilmos „Az emberi természet”-ben (Csányi 1999: 133–4). Azaz létre jött a csoport mint önálló entitás, mint önálló evolúciós egység. Nagyon fontos, hogy ezt a csoportot egyedként fogjuk fel, olyan önálló létezőként, mint bármelyik élőlényt. Ez a csoport időben és térben replikálni tudja önmagát, azaz él és szaporodik.

Mint minden fejlettebb organizmusnak, a csoportnak, vagy Csányi szóhasználatával: a csoportlénynek is vannak kisebb egységei, komponensei: ezek maguk az emberek, akik az élőlények funkcióival „alapszinten már rendelkeznek, tehát képesek észlelni, akciókat végrehajtani és gondolkodni. Magasabb szerveződési szint akkor alakul ki, ha az egyedi aktivitások szinkronizálódnak, ha az egyedi észlelésekről mindenki értesül, ha képesek közös akciókra. Vagyis akkor, ha kialakul az izolált elméket összekötő nyelvi kommunikáció, ami tulajdonképpen a csoportlény [azaz a csoport] gondolkodási folyamata” (uo. 134).

A kommunikáció fejlődése kényszer is egyúttal: „Az együttműködés bonyolultabb formái csak akkor alakulhatnak ki, ha az egyedek érdeklődnek társaik elképzelései, gondolatai, tervei, céljai felől, hiszen csak ezekre figyelve lehet megszervezni a közös akciókat. Ez a kommunikációs kényszer nagyban átformálta őseinket. A kényszer valószínűleg először az érzelmi kommunikáció sokféle módját, a beleérző képességet, az empátiát alakította ki. Rokonainkat, a csimpánzokat (…) nem túlságosan érdekli, hogy egy másik egyed mit érez, mire gondol. (…) A letelepedett emberősöknek ellenben nagyon fontos lehetett tudni, hogy a csoportnak melyik tagja milyen fizikai, érzelmi állapotban van, kikkel érdemes vadászatra indulni vagy kikre lehet bízni a tábor őrzését. A kommunikációs kényszer vezetett az utánzás és a mímelés, majd végső soron a nyelv kialakulásához.” — olvashatjuk Csányi Vilmosnál (Csányi 2000: 34).

A Csányi által említett „utánzás, mímelés” majd „nyelv” egymásutániságára külön is felhívom a figyelmet. Ez egyrészt alátámasztja azt Merlin Donaldtól megfogalmazott elméletet, miszerint a hangzó nyelv megjelenését két nagy kognitív átmenet tette lehetővé: az átmenet az epizodikusból a mimetikus, illetve a mimetikusból a mitikus kultúrába (Donald 2001). Nyilvánvaló, hogy mindkettő mögött a kommunikációs igények növekedésének húzóereje működött, a kommunikációs igények pedig értelemszerűen elválaszthatatlanok a közösségben éléstől.

Másrészt azért is lényeges odafigyelnünk a két- (sőt három)féle kommunikációra, mert a korábbiak mindig megőrződnek az újabbakban, az újak mintegy rárétegződnek az régebbiekre. A mímelés, a mimetikus nyelv például (amire egyébként van példa a főemlősöknél is) megkerülhetetlen a szintaxis kialakulásának magyarázatában, ugyanis enélkül a történetet lineárisan felfűző, szerkesztett kommunikációs forma nélkül, csak a társas intelligenciából levált, vokális nyelv alapján nem lehet megmagyarázni a mai nyelv szerkesztési folyamatait.

* * *

Elég nyilvánvalónak látszik, hogy a mai értelemben vett nyelv nem egy forrásból származik. Az előbbiekben felsorolt kommunikációs formák egymásra rétegződése mellett olyan jólismert fiziológiai változások is segítették a nyelv kialakulását, mint a lapos mell, a szabályozott légzés megjelenése, a gégefő lesüllyedése, az agy és különösen az agykéreg arányának a megnövekedése, az arc izmainak bonyolultabb mozgathatósága és hasonlók. Ez utóbbi fiziológiai változások azonban mind csak hozzájárultak ahhoz, hogy az új kommunikációs rendszer sikeres legyen, de nem ők voltak a létrehozók. Az evolúciós elmélet egyik közismert mondása, hogy az evolúció hozott anyagból dolgozik, azaz a már meglévő funkciókból alakulnak ki az újabbak, megőrizve az eredeti egyes tulajdonságait is. A nagy kérdés az, hogy mi volt az az elsődleges funkció, amelyről a nyelvi funkciók leváltak.

A nyelv jelenlegi működése során megfigyelt tények és az etológiai kutatások messzemenően alátámasztják azt az emberi nyelv kialakulásával foglalkozó elméletek jelentős részében közös gondolatot, hogy „az emberi nyelv megjelenése nagyon szorosan összekapcsolódik a korai emberek közösségi igényeivel. (…) Steven Mithen (1996) a hominidák antropológiai változásait vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a nyelv abból a társas intelligenciából vált lassan le, amely eredetileg a főemlős agyban a társas helyzetek kezeléséért felelt. Hasonló ehhez Robert Worden (1999) javaslata arról, hogy a nyelvi jelentés belső reprezentációja a főemlősök társas helyzetekre vonatkozó reprezentációjából származik.” Merlin Donald (1991) már említett elméletét a hangzó nyelv megjelenését lehetővé tevő kognitív átmenetekről szintén ide sorolhatjuk. (Sándor 2002b).

A legismertebb talán Robin Dunbar pletyka-elmélete (1996), „mely szerint a nyelv kezdetben ugyanazt a csoport- és koalícióösszetartó szerepet játszotta és játssza részben ma is, mint amit a kurkászás az emberszabásúaknál” (Sándor 2002b). Ennek kiindulási alapja az a megfigyelés, hogy a Homók evolúcióját — ami mindvégig kis és erősen zárt csoportokban zajlott — egy bizonyos csoportméret-növekedés kísérte: a korai habilinek húsz-egynéhány fős csoportokban éltek, később ez 60–70-re emelkedett, az erectinek esetében a csoport létszáma elérhette a 100-at, ami aztán a Sapiensek esetében esetleg megközelíthette a 140-et is, ami még szintén viszonylag kis lélekszám, viszont mindmáig ez figyelhető meg az archaikus társadalmakban, faluközösségekben. Ez az ember számára még és már elviselhető nagyságú csoportlétszám. Az, hogy evolúciónk kis populációkon alapszik, a kromoszómainverziók is bizonyítják. Ehhez tudni kell, hogy az inverzió a gének megfordulását jelenti a kromoszómán belül, és hogy az inverzióknak kedvez a beltenyésztés. Mivel a csimpánztól kromoszómaszinten 9 inverzióban különbözünk, bizonyítottnak tekinthető, hogy a tőlük való elválás óta az elmúlt hat és fél millió évben az emberi faj kis csoportokban fejlődött (Csányi 1999: 91–2).

A csoportok létszámának növekedésével növekedett a csoportok szétbomlására irányuló erők száma is: nőtt a konfliktusok lehetősége, ami miatt fokozott szükség volt az agresszió csökkentésére, az agresszió nem harccal történő levezetésére, a csoportstabilitás és a csoportkohézió biztosítására. Ennek a főemlősöknél különféle módjai alakultak ki, amelyek közül a legelterjedtebb — mint Dunbar is kifejti — a kurkászás, a másik szőrzetének egyféle békéltető, megnyugtató, neadjisten vigasztaló szándékkal történő tisztogatása. „A kurkászás során elvileg három-hét-nyolc fős összetartó csoportok (amelyekben a kurkászásnak köszönhetően alacsony az egymással szembeni agresszió) jelennek meg a »nagycsoporton« belül, és megvédik a csoporttagokat a külső támadókkal szemben” (Szvetelszky 2002: 30).

A kurkászás nyomai az embernél mind a mai napig felfedezhetők: a simogatás, a másik hajába való beletúrás, a fésülgetés és hasonlók formájában. A kurkászás lehetőségei azonban erősen beszűkültek (nem véletlen, hogy az említett emberi viselkedések a legintimebb magánszférába szorultak vissza). A kurkászás beszűkülésének több oka is lehet, mint például az, hogy az ember testfelületének tekintélyes része elveszítette a szőrzetét, azonban a legfontosabb ok mégis az lehet, hogy egy megnövekedett létszámú csoportban már nem lehet minden nézeteltérést kurkászással megoldani, hiszen ez annyi időt igényelne (az ébren töltött idő mintegy 40 százalékát), hogy az egyedek életfunkciói kerülnének veszélybe.

A kurkászásnak ezt becéző, összetartozást erősítő funkcióját azonban nagyszerűen ki lehet váltani a nyelvvel: szavakkal kiválóan lehet simogatni, megnyugtatni, feszültséget oldani, és ráadásul ez a tevékenység egyszerre több egyedre is irányulhat. A „szóbeli kurkászás” alatt a test szabadon marad egyéb tevékenységek számára, és külön előny, hogy nem igényel közvetlen fizikai kontaktust (bár természetesen az igazán személyre szabott kurkászó beszélgetés alatt erre is törekszünk). A vokális nyelv különösen jól használható a korai ember közösségi funkcióinak ápolásában azért is, mert az Egyenlítő környéki területeken, ahol a Homók kialakulása történt, a 12 óra nappalt 12 órás éjszaka követi, ami azt jelenti — figyelembe véve az ember alvásigényét —, hogy hosszú órákat kellett sötétben tölteni.

A „kurkászó beszélgetés” számos különböző kultúrában végzett megfigyelés szerint ma is a legtipikusabb nyelvhasználati forma, ami „nem egy konkrét információ megszerzésének vagy átadásának szükségletéből fakad, hanem a »mi újság?«, »hogy vagy?« kérdésekkel kezdődik, és valójában az érzelmi kapcsolatok megerősítésével folytatódik.” (Szvetelszky 2002: 29). „Elsődleges funkciója Dunbar szerint (…) nem a leírás, de nem is narráció, hanem a small talk, a pletykálkodás, a kapcsolatok »karbantartása« (…). Dunbar megemlíti, hogy a kurkászó beszélgetés esetleg valamilyen apró pletykával fejeződik be anélkül, hogy bármilyen közös akció vagy annak szándéka felmerülne.” (Szvetelszky 2002: 30).

A nyelvnek ezt a szerepét szokták Malinowski (1953) terminusával fatikus funkciónak nevezni. Sokak véleménye szerint a fatikus funkció a nyelv eredeti funkciója, a további funkciók erre rétegződtek rá, gyakran el is takarva az eredetit.

„Az európai kultúrákban a nyelv, az írásbeliség kialakulásának következményeképpen, egyre távolabb került (…) azoktól a funkcióktól, amelyek a nyelv kialakulásakor adaptívak voltak — mondja Sándor Klára egyik előadásában. — Ma a nyelvhasználat a csoportkohézió növelése helyett bomlasztja a csoportokat azzal, hogy összetartozásuk egyik jelzője, a saját [értsd otthonról hozott] nyelv használata [a sztenderddel szemben] szégyenérzetet kelt bennük. A nyelvi arisztokratizmus, mely [Magyarországon az iskolai oktatásban és a nyelvművelésben intézményesülve] egyetlen változatot kényszerítene mindenkire, figyelmen kívül hagyja, hogy a társadalmi identitásnál biológiailag fontosabb számunkra a közvetlen közösségünkhöz tartozás. (…)

De szerencsére a nyelv csoportkohéziót erősítő szerepe is fennmaradt, csak talán kevésbé figyelünk rá. A sztenderd változatok hatalma soha nem tudott teljessé válni: a szociolingvisták azt figyelték meg, hogy az emberek annak ellenére is ragaszkodnak saját nyelvhasználatukhoz, hogy azt másokkal együtt ők maguk is helytelennek ítélik. A saját nyelvváltozatok e presztízsét a sztenderd változat nyílt tekintélyével szemben rejtett presztízsnek nevezték el, és arra voltak kíváncsiak, milyen tényezők tartják fönt ezt a rejtett presztízst a nyílt társadalmi megbélyegzéssel szemben is (Trudgill 1995, Milroy 1980).

A rejtett presztízs a legnyilvánvalóbban a nagyvárosokban és a kis falvakban jelenik meg. Az utóbbira egyszerű magyarázatot találni: a kisebb, elszigeteltebb közösség saját hagyományait tekinti irányadónak, a helyi hagyományok tisztelete fontosabb, mint a társadalom külső értékrendje (l. pl. Páll-Gecse 1996). A nagyvárosok esetében sem nehéz azonban megmagyarázni, miért fontos itt kiemelkedően a nemsztenderd nyelvhasználat rejtett presztízse. A hagyományos elsődleges közösségek itt robbantak szét először, de ezzel együtt megjelentek az elsődleges közösségek pótlékai: a bandák, galerik, munkásnegyedek, az amerikai nagyvárosokban a »szomszédság« összetartó közösségei. A bandák, galerik sajátos csoportnyelve, szlengje a csoporttagok számára annyira fontos, hogy fölülírja a tekintélyviszonyokat, és nyílt presztízsként működik — nem véletlen, hogy a csoporton kívülieket a fekete angol szlengben »sántá«-nak, »béná«-nak nevezik (Trudgill 1992).” (Sándor 2002b).

* * *

Az eddig felvázolt okok és körülmények evolúciós nyomása alatt kialakult nyelv beilleszkedik abba a tényezőegyüttesbe, amit humán viselkedési komplexnek nevez az etológia, és ami azokat a csak emberre jellemző jegyeket tartalmazza, amelyek a csimpánz rokonainktól való elválás óta alakultak ki, ezért speciálisan emberiek. Ilyen további jegyek sorolhatók még ide, mint a csoportélettel kapcsolatos szociális tulajdonságok (például az individuális csoportok vagy csoportgyűlölet különböző csoportok között), aztán a csoportélet szinkronizációját szolgáló viselkedési mechanizmusok (mint például az empátia, a hipnózis, a ritmus, a szabálykövetés) és végül a konstrukciós képességek, amelyek a nyelvhasználat mellett az eszközhasználatot és ‑készítést vagy a hiedelemrendszereket is magukba foglalják (Csányi 1999: 125).

A humán viselkedési komplexnek a nyelv magától értetődően nemcsak része, hanem alakítója is. Óriási szerepe volt például a csoportok individualizálódásában, más csoportoktól való izolációjában. Mivel a nyelv nem genetikusan öröklődik, törvényszerű, hogy csoportonként egyedivé, eltérővé fejlődik, fejlődött. Ezek az eltérő nyelvek csak egy-egy csoporthoz kötődtek (a nyelv folyamatos változása miatt még a szétvált csoportok nyelvei is gyorsan eltérőek lettek), ezért a nyelv — a megbélyegzéssel társulva — a csoporthoz tartozás egyik legjobb ismérve lett: akik nem úgy beszélnek, mint mi, azok nem is emberek, de legjobb esetben is csak valamiféle barbárok, vagy némák. Ez a nyelvi megbélyegzés, ami kifelé elszigetel, befelé pedig a csoportkohézió növelésére szolgál, a csoporttagok felismerésének egyik fő eszköze lesz. A csoporttagok és az idegenek felismerése a nyelv segítségével elsősorban a nyelv változása és az ebből következő változatossága révén valósul meg. „A nyelvváltozatok folytonos változása (…) [azért] adaptív, mert jócskán megnehezíti a »kalandorok« dolgát, akik részesedni akarnak a csoportélet előnyeiből, de maguk semmivel sem akarnak hozzájárulni a csoport boldogulásához (Sándor 2000). A folyton változó, variábilis nyelvet »költségesebb« elsajátítani, és folyamatos jelenlétre van ahhoz is szükség, hogy változásait követni lehessen. Ez viszont azt is jelenti, hogy a csoporttól eltérően beszélők megkülönböztetése, kizárása a csoportból valószínűleg ugyanúgy adaptív a csoport szempontjából, mint ahogyan Kurzban és Leary (2001) szerint a megbélyegzés általuk elemzett három alaptípusa szintén az.

Az emberi nyelv alapvető sajátosságai — a variabilitás és a változás — tehát nemcsak a lehetőségét hordják magukban annak, hogy a tőlünk eltérően beszélőket megbélyegezzük, hanem ez a viselkedés kifejezetten hasznos is saját csoportunk szempontjából. Úgy tűnik, a nyelvi megbélyegzés föltehetően a nyelvvel magával együtt született (Sándor 2001a)” (Sándor 2002b) és az ún. etnocentrikus szindróma része.

* * *

Az eddigiekben a nyelvnek azokról a legfőbb tulajdonságairól és ezek evolúciós szemléletű magyarázatáról szóltam, amelyek a nyelvészetnek a társasnyelvészeten kívüli ágaiban talán kevésbé hangsúlyozódnak. Szándékaim szerint nem annyira az evolúció fogalomrendszerének, mint inkább szemléletének nyelvészeti felhasználását igyekeztem bemutatni. Joggal mondhatja a tisztelt hallgatóság, hogy így viszont nem vagy alig esett szó az evolúció és a nyelvészet kapcsolatáról.

Ez így van, de még ha többször ennyi idő állna is a rendelkezésemre, mint ez a mai alkalom, akkor se biztos, hogy mindenre ki tudnék térni.

Hiszen például érdemes lenne elméleti keretként beszélni az evolúció általános elméletéről, amiről Csányi Vilmos szerencsére egy egész könyvet írt (Csányi 1988), így ebből mindenki megtudhatja, hogy a molekuláristól a sejtes, majd neurális; egyedi és csoportevolúción át a kulturális és technikai szintig minden az evolúció törvényeinek van alávetve, ahogy Csányi fogalmaz: „minden olyan energiafelvételre képes dinamikus rendszer, legyen az reakcióképes vegyületek keveréke, már élőnek tekinthető sejtek vagy akár magasabb rendű organizmusok ökológiai rendszere, állatok rendszerré szerveződött csoportjai, de akár tárgyak, eszmék valamiféle rendszere, amely képes ciklikus folyamatokban másolás útján komponenseihez akárcsak kicsit is hasonló létezőket létrehozni, replikálni, alanya lesz egy evolúciós folyamatnak”. (Csányi 1999: 35).

Nem volna haszontalan végiggondolni annak nyelvészeti következményeit, hogy az evolúció során bekövetkező változások egy-egy rendszerben mindig azonos módon mennek végbe. Már Darwin is felhasználta Charles Lyell, 19. századi neves geológus uniformitás elvét, miszerint „a Föld fejlődését a múltban alakító erők azonosak a ma is működőkkel” (Kampis ?2000). Darwin azt mondja, hogy „Lyell elve szerint, aki a fajok múltbeli változásait akarja megérteni, annak mai változásaikat kell megfigyelnie” (uo.), mi pedig azt mondhatjuk, hogy Lyell elve szerint, aki a nyelv múltbeli változásait akarja megérteni, annak mai változásait kell megfigyelnie, hiszen „nincs okunk kételkedni abban, hogy a nyelvi folyamatok a múltban is olyanféleképp játszódtak le, ahogyan ma” (Sándor–Kampis 2000).

Vagy rendkívül tanulságos lenne a strukturális információ és a funkcionális információ kérdésköréről is értekeznünk, amikor az önálló nyelvi szabályok létét megkérdőjelezzük, hiszen ezeknek a fogalmaknak az evolúciókutatásban használt jelentése kiválóan rámutat nemcsak az eltérő struktúrák—azonos funkciók és megfordítva nyelvészetileg is jól ismert kérdésére (lásd például az esetgrammatikát), de arra is, hogy a funkcionális információ (azaz a szabály, hogy a dolgot mire lehet használni) magában a dologban van benne, nem szükséges külön szabályban rögzíteni. Így lehetséges az, hogy egy régészek által fellelt kődarabról ma is megállapíthatjuk, hogy mire szolgált a maga idejében.

És amit a leginkább hiányolhat mindenki egy emberi jelenségről szóló evolúciós előadásból, az az ember kialakulásának témaköre. Hogy Csányi Vilmos sugallatát elfogadva, miért valószínűbb az, hogy az emberi evolúciót nem a szavannai életmódra való kényszerű áttérés indította el, amivel a két lábon járást és hasonlókat leggyakrabban indokolni szokták, hanem az emberek elődeinek a víziemlőssé válás útján való elindulása. „Az emberi természet”-ben Csányi részletesen szól az ún. vízimajom-elméletről, ami nemcsak azt magyarázza rendkívül valószerűen, hogy miért lettünk csupaszok, miért alakultak ki izzadságmirigyeink, miért van a bőrünk alatt szigetelő zsírréteg, miért sírunk sós könnyeket, miért nő kiemelkedő orrunk, amelyiknek lyukai lefelé néznek, miért mosakszunk, ahelyett, hogy tisztességes emlősként tisztára nyalnánk magunkat, miért van a csecsemőknek merülési reflexe, hanem azt is, hogy ellentétben minden főemlős rokonunkkal, miért a vokális kommunikációt választottuk beszédünk meghatározó formájául. Hát mert a vízben nem jól láthatók a vizuális jelek, ezért minden vízi emlős, a bálnáktól a delfinekig vokálisan kommunikál. És természetesen a vízi életmód, a hosszas víz alá merülések tették szükségessége a tudatos légzésszabályozást is, aminek később a beszédben és az éneklésnél igen jó hasznát vesszük (Csányi 1999: 110–21).

De nem beszéltem arról sem, ami az én figyelmememet legelőször a nyelv eredetének és evolúciós vizsgálatának kérdéseire terelte, a karnevál-jelenségről, ami a művészetek eredetének magyarázatán túl a hétköznapi közösségi normákkal szemben álló nyelvhasználati formák (például a szleng) kialakulásához is adalék lehet. A karnevál-jelenség az embernek mint csoportlénynek abból a tulajdonságából ered, hogy időnként fellázad a csoport (nem a többiek: a csoport) ellen. A csoportban élés — ne felejtsük, a kőkorszaki ember egy és csak is egy csoportban élte le életét, azon kívül nem is létezett számára életlehetőség —, tehát a csoportban élés, az „effajta szoros közösséghez tartozás jó dolog, biztonságot nyújt — írja Zolnay Vilmos —; de állandóan, megszakítás nélkül mégsem lehet nyomása alatt élni; olykor-olykor ki kell törni belőle, önmagunkból” (Zolnay 1983: 232). Ez természetesen evolúciós szempontból is bolondság, hiszen ha a robbanás határtalanná válik, végképp szétveti a csoportot, épp ezért a csoport szabályainak felrúgását is szabályozni kell. Így születnek meg azok a különféle rítusok, szertartások, amelyek a felszabadultságnak, a közösség erkölcsi és egyéb korlátai közül való kitörésnek, a törvények ideiglenes lerázásának, minden társadalmi korlát szétzúzásának félelmetesen felemelő ünnepét szabályozzák. Ezzel egyúttal elismerve azt, amit egy az ősi „karneválokkal” rokon középkori bolondünnepek mellett érvelő 1444. évi körlevél is ír, hogy szükséges „hogy a bolondság, mely második természetünk, és úgy látszik, vele született az emberrel, legalább egyszer egy évben szabad folyást kapjon. A bor is szét vetné a hordót, ha időről időre nem lazítanók ki a dugót, és nem engednénk be egy kis levegőt. Mi, emberek, valamennyien rosszul tákolt hordók vagyunk, s a józanság bora széjjelvetne bennünket, ha szüntelen kegyes istenfélelemben forrna. Levegőt kell adni neki…”

Egyes kutatók szerint éppen ez a „dugólazítás” hozta létre és élteti a szlenget, mióta csak az ember beszélni tud. Hogy a szigorúan szabályozott napokat is átitathassa a karneváli nevetés a maga egyetemességével, szabadságával és szabadszájúságával, a hivatalostól eltérő népi igazságfelfogásával, a félelem fölötti győzelem erőteljes élményével.

Az evolúcióhoz kapcsolódó kisebb-nagyobb nyelvi témák sora még hosszasan folytatható lenne. Mivel türelmükkel már eddig is bőven visszaéltem, a folytatástól most el kell, hogy tekintsek. Helyette viszont fel szeretném hívni mindenki figyelmét, már aki nem ismeri, Sándor Klára és Kampis György 2000-ben a Replikában megjelent „Nyelv és evolúció” című írására, amelyben a két szerző azonos szemlélettel, egymás fogalmait kezelve, közös keretben vetette össze a nyelv, illetve a fajok változatosságának és változásának kérdéseit, ilyenformán bemutatva, hogy az evolúciós szemléletet nemcsak általános háttérként, hanem módszertani, fogalmi keretként is használhatjuk a nyelv vizsgálatában.

Ennek elolvasása után folytassa mindenki maga a nyelv és evolúció kérdésének továbbgondolását!

Irodalom

Aitchison, Jean (1996): The Seeds of Speech. Cambridge.

Békés Vera (1997): A hiányzó paradigma. Debrecen.

Bezeczky Gábor (2002): Metafora, narráció, szociolingvisztika. Bp.

Chomsky, Noam (1965): Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge. Magyarul: Noam Chomsky: A mondattan elméletének aspektusai. In: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI. Első rész. Bp. 111–319.

Clark, Andy (1999): A megismerés építőkövei. Bp.

Csányi Vilmos (1988): Evolúciós rendszerek. (Az evolúció általános elmélete). Bp.

Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. (Humánetológia). Bp.

Csányi Vilmos (2000): Bukfenc és Jeromos. (Hogyan gondolkodnak a kutyák?) Bp.

Dawkins, Richard (1986/1994): A vak órásmester. (Gondolatok a darwini evolúcióelméletről). Bp., 1994.

Donald, Merlin (2001): Az emberi gondolkodás eredete. Bp.

Dobzhansky, T. (1973): Nothing in Biology Makes Any Sense Except in the Light of Evolution. American Biology Teacher 35/3: 125–9.

Dunbar, Robin (1996): Grooming, Gossip, and the Evolution of Language. Cambridge.

Eco, Umberto (1998): A tökéletes nyelv keresése. Bp.

Emler, Nicholas (1994): Gossip, reputation, and social adaptation. In: Goodman–Ben-Ze'ev (szerk.): Good Gossip. Lawrence. 117–138.

Kampis György (2000): Test és elme. In: Nyíri Kristóf (szerk.): Filozófia az ezredfordulón. Bp. 163–178.

Kampis György (?2000): Darwin és A fajok eredete. In: Darwin: A fajok eredete. Bp. ?–?.

Kampis György (2001a): Test és tudat egysége és távolsága. Magyar Tudomány, 2001/10.

Kampis György (2001b): A naturalista alternatíva a filozófiában.

Kampis György (?2002): Az elme dinamikus modelljei. In: Gervain J.–Pléh Cs. (szerk.): A megismerés vizsgálata. Bp. (?megjelenés alatt)

Kampis György (2002): A naturalizmus jelentősége ma. Magyar Tudomány, 2002/3.

Kuhn, Thomas S. (2000): A tudományos forradalmak szerkezete. Bp.

Kurzban, Robert–Mark Leary (2001): Stigmatization: the functions of social exclusion, Psychological Bulletin 127/2, 187–208.

Lee, R. B. (1969): !Kung Bushmen Subsistence: an Input-output Analysis. In: Wayda, P. (szerk.): Environment and Cultural Behavior. Garden City. 47–9.

Malinowski (1953): The Problem of Meaning in Primitive Languages. In: C. K. Ogden–I. A. Richards (szerk.): The Meaning of Meaning. New York–London. 296–336.

Milroy, Lesley (1980): Language and Social Networks. Oxford: Blackwell.

Mithen, Steven (1996): The Prehistory of the Mind. The Cognitive Origins of Art, Religion and Science. London.

Nánay Bence (1996): Új divat a tudatfilozófiában: A konnekcionizmus. BUKSZ

Nemes László–Molnár Péter (2002): Evolúciós pszichológia: új szintézis (?). Magyar Tudomány, 2002/1: .

Páll-Gecse Éva (1996): Kisebbségi sorban a tájnyelv megtartó erő. In: Csernicskó I.–Váradi T. (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Bp. 75–77.

Sándor Klára (1999a): Szociolingvisztikai alapismeretek. In: Galgóczi László (szerk.): Nyelvtan, nyelvhasználat, kommunikáció. Szeged. 133–171. = In: Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Szeged, 2001. 7–48.

Sándor Klára (1999b): A megtalált paradigma. Magyar Filozófiai Szemle, 1999/4–5: 595–606.

Sándor Klára (1999c): A hiányzó paradigma. Magyar Tudomány, 1999/11: 1387–1392.

Sándor Klára (2000): Language change and evolution: Linguistic variation and change as a consequence of the biological embeddedness of language, előadás a 29. NWAV konferencián, East Lansing (MA), USA, 2000. október 7.

Sándor Klára (2001a): Nyelvi megbélyegzés: a gének vagy a kultúra örökíti? Előadás az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson („Nyelv és hatalom”). Jyväskylä (Finnország), 2001. augusztus 9.

Sándor Klára (2001b): A nyelv „gyenge pontjai”. In: Károly László–Kincses Nagy Éva (szerk.): Néptörténet — nyelvtörténet. A 70 éves Róna-Tas András köszöntése. Szeged. 119–135.

Sándor Klára (2001c): Mobiltársadalom és nyelvhasználat: valami új vagy újra a régi? In: Nyíri Kristóf (szerk.): Mobil információs társadalom. Bp. 83–93.

Sándor Klára (2002a): A naturalista nyelvészet felé. Észlelés, szimbólum, tudat: a magyar kognitív tudomány tíz éve. 10. MAKOG konferencia, Visegrád, 2002. január 28.

Sándor Klára (2002b): A nyelvi arisztokratizmus alkonya. In: Nyíri Kristóf (szerk.): Mobilközösség — mobilmegismerés. Bp. 67–77.

Sándor Klára–Kampis György (2000): Nyelv és evolúció. Replika, 40 (2000. június): 125–143.

Saussure, Ferdinand de (1915/1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1997.

Szépe György szerk. (1973): A nyelvtudomány ma. Bp.

Szilágyi N. Sándor (1999): Elmélet és módszer a fonológiában. Doktori értekezés. Kolozsvár. http://mnytud.arts.klte.hu/szilagyi/Doktori.zip (2004-ben könyvként is megjelent)

Szvetelszky Zsuzsanna (2002): A pletyka. Bp.

Trudgill, Peter (1992): Introducing Language and Society. Penguin.

Trudgill, Peter (1995): Sociolinguistics. Penguin. (3., módosított kiadás).

Vizi E. Szilveszter (2001): Az agy és a tudat kapcsolata, digitális és analóg ingerületátvivő rendszerek. Magyar Tudomány, 2001/10.

Wardhaugh, Ronald (1995): Szociolingvisztika. Bp.

Weinreich, Uriel–Labov, William–Herzog, Marvin I. (1968) Empirical foundations for a theory of language change. In: W. Lehmann–Y. Malkiel (szerk.): Directions for Historical Linguistics. Austin: University of Texas Press. 95–188.

Worden, Robert (1999): The evolution of language from social intelligence. In: Hurford–Studdert-Kennedy–Knight (szerk.): Approaches to the Evolution of Language. Cambridge. 148–166.

Zolnay Vilmos (1983): A művészetek eredete. (Pokoljárás). Bp.

Sándor Klára honlapja: http://www.jgytf.u-szeged.hu/~sandor/

Kampis György honlapja: http://hps.elte.hu/~gk/

Az „Evolúció, nyelv, társasnyelvészet” témájú szociolingvisztikai gyakorlat honlapja: http://mnytud.arts.klte.hu/tananyag/szocgyak.htm