Sándor Klára
Kutatás

A „nyelvelmélet” szó sok embernek még mindig a generatív nyelvészet valamely leágazását jelenti – jóllehet a nyelvtudomány, a kognitív tudományok és a nyelvfilozófia régen meghaladta ezt az álláspontot.

A tágabb – és reálisabb – értelmezésben a „nyelvelmélet” azt kutatja, hogy milyen funkciói és milyen sajátosságai vannak az emberi nyelvnek, s főként a nyelvhasználatnak mint az emberi viselkedés egyik legjellemzőbb formájának.
Az én értelmezésemben ezt csak úgy lehet megtenni, ha a nyelvvel kapcsolatos valamennyi szerveződési szintet figyelembe vesszük. A neurológiait, mert a nyelv egyetlen helyen „van” valójában (fizikailag) jelen, az agyban, így az agy tulajdonságai, mint a feltételt adó szint tulajdonságai, meghatározzák a nyelv lehetséges tulajdonságait is. Figyelembe kell venni a nyelvi rendszer szintjét – ez az a szerveződési szint, amellyel a klasszikus nyelvészeti értelmezésben foglalkoznak. És figyelembe kell venni a nyelvi rendszer „fölötti” szinteket, az elmét, a társas csoportot a maga biologikumával és kultúrájával, valamint a társadalmat. Ezek a szintek kölcsönhatásban vannak a nyelvvel, ezért e felfogás szerint a nyelvészetnek figyelembe kell vennie pszichológiai, etológiai, antropológiai és szociológiai ismereteket is, ha érvényes kijelentéseket akar megfogalmazni a nyelvről.
Mindezt az evolúciós szemlélet (mint tudományfilozófiai elkötelezettség és mint módszertani háttér) fogja össze koherens egésszé, működőképességét pedig a mesterségesintelligencia-kutatás ellenőrzi.
Mivel ez a fajta nyelvelmélet empirikus adatokon alapul, valódi emberek valódi nyelvi viselkedését vizsgálja, a nyelvész szembesül azokkal a társadalmi gondokkal is, amelyek a nyelvben is leképeződnek, vagy esetleg éppen a nyelvhasználati eltérésekre vezethetők vissza.

A nyelvet használó társadalom viszonya saját nyelveihez, nyelvváltozataihoz a legszembetűnőbben a nyelvi ideológiákban jelenik meg; ezek egyik, nyíltan a politikához kapcsolódó megjelenési tere a nyelvtervezés, rejtetten, de egyértelműen a politikai ideológiák által irányított formája a nyelvművelés. Legalább ennyire érdekes az is, hogy hogyan nyilvánul meg a politikai ideológia a nyelvhasználatban: a nyelvészeti vizsgálat olyan összefüggéseket tud föltárni, amelyek más eszközökkel nehezebben bonthatók ki.
Mint a társas nyelvszemlélettel vizsgálódó nyelvészek legtöbbjét, engem is a nyelvész társadalmi felelősségének tudata vezetett el ahhoz, hogy a nyelvi megbélyegzéssel, illetve tágabban értelmezve a nyelvi értékítéletekkel foglalkozzak. A nyelvi értékítéletek típusai, különbségei, hasonlóságai, esetleg univerzális vonásai, kulturális beágyazottsága és rétegzettsége a köznapi nyelvészet (azaz a nem-nyelvészek nyelvvel kapcsolatos vélekedéseinek, tudásformáinak vizsgálata) tanulmányozásával közelíthető meg leginkább.
A nyelvi értékítéletek, a társanyelvészet általános tanulságai, illetve a kétnyelvségről gyűjtött ismeretek alapján láttam fontosnak, hogy nemzeti romantikától mentesen próbáljam számbavenni a csángók nyelvtervezésének lehetőségeit.
A magyar–török kapcsolatokkal egyetemistaként kezdtem foglalkozni, ekkor és az egyetem elvégzése utáni években mindenekelőtt a honfoglalás előtti török–magyar kapcsolatok foglalkoztattak. Ennek az érdeklődésnek egyik leágazása vezetett el a török eredetű székely rovásíráshoz, s a klasszikusnak mondható témából, a magyar nyelv honfoglalás előtti kölcsönszavainak kérdésétől kézenfekvő volt eljutni a nyelvtani kölcsönzésig – innen pedig egyenes út vezet a kétnyelvűség általános vonatkozásainak vizsgálatához.