Huszármiatyánk

„Az emberek sehol annyit nem verik és nem káromolják egymást, mint ebben az országban” — írta naplójában a 18. század végén egy Magyarországon utazó külföldi. A helyzet nem sokat javult azóta sem hazánkban; mind a civil életben, mind a laktanyák kapuin belül gyakran hallani nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket az emberek szájából. A katonaság mindig is elöl járt a trágárság „népszerűsítésében”. Jeles néprajztudósunk, Györffy István egyenesen a katonáskodást vádolta az illetlen beszéd elterjesztésével. Szerinte az állandó hadviselés, különösen a török elleni évszázados háborúskodás, s az ezzel járó durva, rideg életviszonyok a felelősek azért, hogy a magyaroknak oly könnyen a nyelvére jön a szitkozódás.

Ezt a feltevést ugyan egyedüli okként nem fogadhatjuk el, de hogy a katonaságra jellemző volt a mosdatlan beszéd, azt igazolják az olyan durva beszédmódot megnevező szavaink, mint a kaszárnyastílus, őrmesternyelv, hajdúbeszéd. Aki csúnyán szitkozódik, az káromkodik, mint a bakancsos katona; a hosszú, cifra káromkodást pedig huszármiatyánknak nevezi tréfásan a népnyelv.

A trágár beszédet nemcsak ízléstelensége és megbotránkoztató kifejezései miatt ítéljük el: a durva szóhasználat gyengíti a nyelvet, rokonértelmű szavak egész sorát szorítja ki a nyelvhasználatból, s ezáltal leegyszerűsíti a nyelvi közlést, elpusztítja az árnyalásra alkalmas lehetőségeket.

A káromkodás eredetét a hirtelen fellángoló dühben szokás keresni, s ilyenféleképpen, mint egy villámhárító, a feszültség levezetésére szolgál: a szitkozódó ember tettek helyett szavakkal rombolja az ellene vétőt. (Ne feledjük, a káromkodik végső soron ’kárt okoz’ jelentésű.) A katonaság esetében a be- és összezártságot, az állandó fegyelmet, a modortalanságot féken tartó női társaság hiányát, az önkontroll leépülését emlegetik a durva stílus használatának okaként. Ezeken kívül bizonyára még más indítékok is találhatók, amelyeknek feltárása mindenképpen szükséges volna, hogy már a gyökereknél megpróbáljuk elejét venni ennek a káros jelenségnek.

Napjainkban egyre inkább terjed a nyelvi durvaságnak az a fajtája, amelyből már hiányzik az indulati töltés, s puszta megszokásból használják. Ez nagyon veszélyes, mert a beszéd kultúrálatlansága az érzelem kultúrálatlanságává alakulhat, s végső soron az emberi kapcsolatokat fenyegeti.

Ha nem is helyeselhető, de lélektanilag érthető, hogy kalandozó őseink imigyen vetették magukat az ellenségre: „Wezteg kwrwanew fya zaros Nemeth, iwttatok werenkewt, ma yzzywk thy weretheketh!” Akkor viszont, mikor a közös hadsereg abriktere „Úgy s…be rúglak, hogy csak az őszi köddel jössz le megint a földre!” kiáltással rontott beosztottjára, már korántsem beszélhetünk olyan indulatról, ami erősebb kifejezést kívánna.

A káromkodásnak, a nyelvi durvaságnak gátat vetni szinte lehetetlen feladat. Elharapózásának megfékezésében még az sem segített, hogy a múlt század elejéig súlyosan büntették az egyházi és a világi hatóságok, sőt a hadseregek is. A kuruc hadi regulamentumok például szigorúan tiltották a káromló és egymást becsmérlő szavakat: „Aki Isten dicsőséges nevét, hatalmát, igazságát stb. szidalmazná, vagy más egyéb káromlásokkal, úgy mint: eb, kutya vagy ördög, vagy kő, vagy mennykő vagy egyéb állat teremtette — avagy felebarátjának lelkét megparáznító ocsmány szókkal élne, ha közember vagy altiszt, első ízben nyilvánosan két sorban álló hadak közt megvesszőztetik, másodízben keményen megpálcáztatik, harmadízben hóhér által feje vétetik. A főtisztek hasonló vétkükért két első ízben pénzbírsággal, harmadízben lefokozással, vagy ha nagy a káromkodás, halállal bűnhődjenek.”

Mivel ily szigorú szabályok sem hatottak fékezőleg, szinte reménytelen abban bízni, hogy a közeli jövőben sikerül beszédünkből a durvaságot kiirtani. Sokan személyes jogként ragaszkodnak a káromkodáshoz, mondván, hogy indulataikat így tudják levezetni. Jó volna, ha legalább indulatok nélküli beszédünkből sikerülne kirekeszteni a durva szókat, s dühünkben elmondott szitkainkat is enyhíteni próbálnánk. Ennek egyik módja a népnyelvből származó „kulturáltabb káromkodások” felelevenítése lenne (A pók szője be a feneked! Hogy jöjjön rád a nevetés! A forgószél kergessen meg!) A másik járható út az eufémizmus, a szépítés stilisztikai eszközének használata. Ez a katonai szlengben alig-alig található meg, például Az arcod befogod! felszólítást sorolhatnánk ide, s azokat az első világháborús kifejezéseket, mikor arra, aki megijedt, eufémizmussal azt mondták a kevésbé szalonképes ige helyett, hogy Beszarábiába vagy Szarajevóba utazott. Természetesen ezek a „kifinomult” durvaságok sem eléggé szépek, hiszen nagyon is egyértelmű, hogy mi helyett állnak. A kimondott durvaságnál mindenesetre szebbek.

Legjobb volna teljesen kizárni beszédünkből ezeket a fordulatokat, hisz nyelvünket, kultúránkat veszélyeztetjük velük. Hogy ez lehetséges, jó példa rá Arany János, aki — mikor azt kérdezték, mit csinál, ha haragszik — azt felelte: Hallgatok. — És ha nagyon haragszik? — Akkor nagyon hallgatok.

KIS TAMÁS

(Igaz Szó 33/5 (1988. május): 32)