Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről
Szerkesztette Kontra Miklós. (A Magyarságkutatás Könyvtára XI.)
Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991. 163 l.

A kétnyelvűség, bilingvizmus az egyéni nyelvek egyik természetes létezési formája. Magát a fogalmat nem definiálták ugyan egészen pontosan, ám különböző fajtáinak :korai kétnyelvűség és későbbi életkorban kialakult bilingvizmus, lingvizmus és glottizmus, balansz és domináns, illetve koordinált és összetett kétnyelvűség, elit és népi kétnyelvűség stb.; vö. Göncz Lajos, A kétnyelvűség pszichológiája. Újvidék, 1985. 15–16) leírásaiból van már annyi ismeretünk, hogy bízvást mondhatjuk a bilingvizmust elterjedt nyelvi jelenségnek, és ily módon természetes, hogy a kétnyelvűség sokat vizsgált területe a nyelvtudománynak (és hasonlóképpen a pszichológiának is).

A magyar nyelvészet is aránylag bőven foglalkozott ezzel a témakörrel, főleg a nyugat-európai és az amerikai szórványmagyarság nyelvhasználatát jellemző kétnyelvűséggel (ld. például az amerikai–magyar kétnyelvűség bőséges irodalmát: Kontra Miklós: Nyr. 110: 237–255; uő, Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. [Linguistica, Series A. 5.] Bp., 1990. 161–173), és ha némi engedményt teszünk a kétnyelvűség meghatározásában (vagyis ha nem mint folyamatot vizsgáljuk a bilingvizmust (vö. Gergely, MNyRét. 366), hanem mint ennek a folyamatnak az eredményét) ide sorolhatjuk az areális nyelvészet kutatásait is.

Mindezen gazdag eredmények mellett jól látszik azonban, hogy a környező országokban élő magyarok kétnyelvűségéről nagyon keveset tudunk. Nagy számban állnak rendelkezésünkre megbízható és jól használható adattárak a határainkon túli magyarság nyelvéről Felsőőrtől a csángókig, de nyelvhasználatukról, az egyes nyelvi és beszédhelyzetekben megjelenő kódokról, kódváltásokról rendszeres leírásunk nincsen.

Egy ilyen leírás természetesen nem képzelhető el a hagyományosnak nevezhető nyelvészeti irányzatok szellemében, melyek a nyelvet mint a beszédközösség számára közös, egységes rendszert, mint társadalmi normák strukturált halmazát kutatják, s az empirikus anyaggyűjtésen túl lemondanak a vizsgált nyelvi részrendszer működésének feltárásáról (vö. Szilágyi Márton: Budapesti Könyvszemle (BUKSZ): IV [1992/4]: 430). A társadalmi, nyelvhasználati szempontokat figyelmen kívül hagyó nyelvészet ellenhatásaként megszületett szociolingvisztika (Szépe György: Társadalom és nyelv 8–11) magyar ágától azonban joggal várhatnánk, hogy nem marad adós a vizsgálatokkal ezen a téren.

A magyar nyelvszociológia jelenlegi állása és haladása azonban nem túl bíztató ebből a szempontból (sem), bár épp az itt ismertetendő kötet okot adhat némi bizakodásra. (Ld. még az újabb elméleti jellegű tanulmányokat is, például: Fülei-Szántó Endre, Bomló kétnyelvűség: Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Szerk. Kontra Miklós. [Linguistica, Series A. 9.] Bp., 1992. 35–45; Susan Gal, Mi a nyelvcsere és hogyan történik?: uo. 47–59.)

A bilingvizmus jellegzetes szociolingvisztikai fogalom ld. A. D. Svejcer: Társadalom és nyelv 77–85), ami elsősorban abból következik, hogy a kétnyelvűségben a nyelvi kódok váltása mind nyelvi, mind szociológiai-kulturális szempontból jól megfogható — legalábbis elvben —, ezért kitüntetett szerepe van a „szociolingvisztikai rétegek” és a „szociolingvisztikai differenciál” vizsgálatában (ld. R. Grosse–A. Neubert: uo. 41). A nyelvszociológia összefoglaló munkái szinte kivétel nélkül külön fejezetet szentelnek neki (vö. Joshua A Fishman, Sociolinguistique. Brüsszel–Párizs, 1971. 87–103; Sociolinguistics. Szerk. J. B. Pride és Janet Holmes. 19794. 13–93;  V. D. Bondaletov, Szocialnaja lingvisztyika. Moszkva, 1987. 82–5).

A magyar szociolingvisztika eddig nem fordított különösebb figyelmet a témára. Ennek legfőbb oka talán a magyarországi nyelvszociológia sajátos fejlődésében kereshető.

Tudjuk, hogy ez a nyelvészeti határtudomány két fő kutatási irányból jött létre: egyrészt a nyelvtudomány belső fejlődéséből következően szükség volt egy olyan elméletre, amely a nyelv működéséről és változásairól egyazon fogalmi apparátus segítségével tud számot adni, másrészt bizonyos szociológiai (egész pontosan: oktatásszociológiai) kutatások is felhívták a figyelmet a nyelvi kódok és szubkódok fontosságára, a beszéd strukturált jellegére, s e strukturáltság társadalmi meghatározottságára (Szépe, i. h. 8–15). A szociolingvisztika létrejöttének e két fő összetevője a későbbiekben mint két fő kutatási irányzat folytatódott a megszületett tudományágban.

A magyarországi szociolingvisztikában is jól megfigyelhető volt ez. Nagyon korán, már a hetvenes évek legelején jelentkeztek a nyelvi szocializációval foglalkozó kutatók, akik a nemzetközi szociolingvisztikában használatos módszereket ültették át a hazai gyakorlatba Pap Mária–Pléh Csaba: Valóság 1972/2: 52–58; uők: Szociológia 1972/1: 211–234; az eddigi kutatások összefoglalása: Réger Zita, Utak a nyelvhez. Bp., 1990).

E mellett — ha némi késéssel és módszertani szempontból erős lemaradással küszködve is — megjelent az egyes nyelvi (rész)rendszerek működésének társadalmi meghatározottságát kutató irányzat is, amelyik azonban nem annyira a nemzetközi, hanem inkább a hazai előzményeken alapszik, elsősorban a nyelvjárások és a városi (nép)nyelv, regionális köznyelvek vizsgálatából eredeztethető (vö. Erdődi József: ÁNyT. 8: 53–61; Sebestyén Árpád: MNyj. 28–29: 47–65). Ezzel magyarázható, hogy a magyarországi szociolingvisztikát sokkal inkább a nyelvi leírás, a jelenségek számbavétele jellemzi, nem pedig a mozgás- és működésvizsgálat.

Ezekhez a tudománytörténeti tényekhez járult még az is, hogy politikai szempontból sem volt ajánlatos egy „a szocializmus elvi alapján” álló országban a „lenini nemzetiségi politika elvei”-nek (vö. NyKk. I, 1288) érvényesülését, az anyanyelv használatának mindennapjait firtatni sem a hazai nemzetiségieknél, sem a határon túli magyarság esetében. (Nem fölösleges talán megemlíteni — mint erre Sebestyén Árpád volt szíves figyelmemet felhívni —, hogy a szocializmus évei alatt is készültek a határainkon túl élő magyarság helyzetét és ezen belül nyelvi helyzetét a valóságnak megfelelően bemutató tanulmányok, ám ezek egy része — mint például Sebestyén Árpádnak a kárpátalji magyarok nyelvhasználatát vagy Deme Lászlónak a szlovákiai magyar nyelvet bemutató tanulmánya — bizalmas pártkongresszusi anyagként kéziratban maradt, míg más dolgozatok, például a Művelődésügyi Minisztérium Külkereskedelmi Tanácsának a környező országokban élő magyarság kulturális helyzetét bemutató füzetei mind „Titkos!” jelzettel jutottak el a beavatottak kezébe: Arató Endre, A csehszlovákiai magyarok történetének áttekintése és mai helyzete. Bp., 1969; Csatári Dániel, A romániai magyarság kulturális helyzete. Bp., 1969; Kővágó László, A jugoszláviai magyarság kulturális helyzete. Bp., 1969.)

Végeredményben létrejött az a felemás állapot, hogy míg a határainkon túl élő magyarság nyelvéről — hála leginkább nyelvjáráskutatóinknak — bőven vannak adatok, addig a nyelvhasználatukról bizonyos nyelvművelő írásokat kivéve (ld. NyKk. I, 1292) alig: a kétnyelvűség — mely nem annyira nyelvi, mint inkább beszédjelenség, a kommunikáció bizonyos típusai által meghatározott nyelvhasználat — feltárása a háttérben maradt.

Éppen ezért szolgálhat örömünkre, hogy a „Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről” c. kötet valamiféle rendszeres kutatás megindulását vetíti elénk.

A bilingvizmus környezetét adó kényszerű és önként választott, természetes és a mesterséges beszédhelyzetek ismerete nélkül nemigen volna érthető a jelenség lényege. Elsősorban ezeket a beszédhelyzeteket és a szituációkat kiváltó okokat veszi számba a kötet első két tanulmánya: Lanstyák István, A szlovák nyelv árnyékában. A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918–1991: 11–72; Szépfalusi István, Magyarul beszélők a mai Ausztriában: 73–121.

Lanstyák abból a tényből indul ki, hogy a magyarság Csehszlovákiában lélekszámát és jogállását tekintve kisebbségként él. Vizsgálatait öt időszakaszban végzi el: 1. 1918–1938: az ún. első köztársaság megalakulásától a bécsi döntésig; 2. 1938–45: a bécsi döntéstől a második világháború végéig; 3. 1945–1948: a teljes jogfosztottság évei; 4. 1948–1989: a kommunista diktatúra időszaka; 5. 1989 végétől napjainkig (vélhetően ez a korszak is lezárult Csehszlovákia szétválásával). A magyar nyelv használatát törvények szabályozzák, először ezeket és ezek megvalósulásait veszi számba tanulmányában az 1920-as nyelvtörvénytől az 1990-esig. Keresve is nehéz volna hasonlóan „jó szemléltető anyagot” találni a nyelvpolitika működésére.

A nyelvtörvények megvalósulása, a tulajdonképpeni gyakorlat leírása a konkrét anyagtól elvonatkoztatva is igen hasznos olvasmány, hiszen a (főleg a hivatalos) szituációk egész sora rajzolódik ki benne: hivatalos ügyintézés; a hivatalok kétnyelvű megjelölése; a bíróság és az ügyészség; közbiztonsági szervek; gyűlések, értekezletek, ezek jegyzőkönyvei; jelentések, beszámolók; határozatok, utasítások; a hírközlés; közlekedés, postaforgalom; kereskedelem, szolgáltatások, szórakozás; termelés; egészségügy; egyházi és polgári szertartások; istentiszteletek; személynévhasználat; helységnévhasználat; utcanevek; dűlő- és egyéb helynevek; intézménynevek; magánérintkezés 22–31. l.) A szituációknak ilyen részletes vizsgálatával a magyar szociolingvisztikában eddig nem igen találkozhattunk.

Dolgozata második részében az anyanyelvű iskolarendszert veszi számba a szerző. 1918-ban Csehszlovákia kiterjedt magyar iskolahálózatot örökölt (39. l.), melyből mára a bezárások, a körzetesítés, a magyar és szlovák iskolák összevonása nyomán alakult ki az a helyzet, hogy 1990-ben a magyar ajkú óvodásoknak 30 százaléka szlovák óvodába járt. A helyzet hasonló az alapiskolákban és a szakközépiskolákban is (25 és 30 százalék; 49. l.).

Munkája befejező részében a kultúra, a tudomány és a tömegtájékoztatás intézményeinek kétnyelvűségével ismertet meg a szerző.

A pozsonyi egyetemen tanító Lanstyák István (aki, mint az Előszóból megtudhatjuk, a felvidéki magyar–szlovák kétnyelvűség nagyszabású kutatását kezdte meg 1991 elején) objektív képet rajzol 1918-tól napjainkig a szlovákiai kisebbségi magyarok nyelvhasználatának de jure és de facto helyzetéről. Gazdagon adatolt tanulmányának végén a következőket írja: „megállapítható, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetrész nyelvi helyzetét egyrészt olyan, viszonylag állandó adottságok határozták meg, mint amilyen a lélekszáma, településszerkezete, nemzeti öntudata, hagyományai, másrészt pedig a többségi nemzetek mindenkori politikája. Ha végigtekintünk a csehszlovákiai magyarság több mint 70 éves történelmén, nem tudjuk nem észrevenni, hogy ennek a politikának mennyire azonos volt az alaptörekvése minden rendszerben és történelmi helyzetben: a magyar kisebbség nemzetiségi, s azon belül nyelvi jogait arra a legalacsonyabb szintre leszorítani, amit még a kisebbség és a nemzetközi közvélemény elvisel. (…) Amíg ez az alapmagatartás meg nem változik, a magyar továbbra is veszélyeztetett nyelv lesz Csehszlovákiában, s tudatos védelemre szorul” (60–61. l.).

Más a helyzet, mint Szépfalusi István tanulmányából megtudjuk, Ausztriában. Bőséges statisztikai adatok segítségével mutatja be Szépfalusi a magyar nyelv ausztriai életét. Megtudjuk többek között, hogy bár napjainkban ugrásszerűen megnőtt a magyarul tanulók száma Ausztriában, a burgenlandi magyarul beszélők száma csökken.

A népszámlálási adatok után a nyelvtudás és a nyelvművelés vizsgálata kerül sorra a tanulmányban, részletezve a nyilvánosjogú iskolákban, egyetemeken, tolmács- és fordítóképzőkben, nyelvtanfolyamokon tanulókat. Az 1978/79-es tanévben például az osztrák középiskolákban 110-en tanultak magyarul; a diákok többsége a magyart szabadon választott tárgyként hallgatta. Sokat mondó adat, hogy míg az 1945/46-os tanévben 217-en tanultak a felsőőri általános és kisegítő iskolában, addig 1975/76-ban már csak 49-en (106. l.).

A hivatali nyelvhasználat és a tömegtájékoztató eszközök nyelvhasználata Ausztriában aránylag jól van szabályozva. A burgenlandi rádióban és televízióban a nyolcvanas évek közepe-vége óta van magyar adás, magyar újságot pedig gazdasági helyzetétől függően bármelyik magyar közösség kiadhatott. A magyar nyelv azonban az ausztriai őslakos magyarok nyelvhasználatából egyre inkább kiszorul. Ez történhet nyelvváltással vagy nyelvkeveredéssel. Ez utóbbira ír szemléletes példát Szépfalusi: a burgenlandi őshonos magyart a bíróságon a bíró német tanúvallomásra szólította fel, ám mivel a tanú mondataiban hemzsegtek a magyar kifejezések, a bíró kénytelen volt — erre törvény is kötelezi — tolmácsot hívatni. A következő tárgyaláson viszont a tanú magyar mondataiban hemzsegtek a német kifejezések (118. l.).

Az ausztriai magyarok fent idézett sajátos nyelvi helyzetének kialakulását nagyon jól megmagyarázza a kötet harmadik tanulmánya Susan Gal, Kódváltás és öntudat az európai periférián: 123–157). Ez a cikk három európai kisebbség a Nyugat-Németországban élő olaszok, az ausztriai magyarok és a romániai németek) kódváltási szokásait elemzi a nyelvhasználati univerzálékról alkotott legújabb modellek alapján. Mint Gal megállapítja, a kétnyelvűek kódváltásaiban, vagyis a társalgás közbeni nyelvválasztásában mutatkozó különbségek csak a gazdasági-politikai viszonyokba ágyazva érthetők meg igazán, s ebből a szemszögből nézve jól látható, hogy a kisebbségi csoportok nyelvi szokásai a többségi társadalom elleni jelképes ellenállás különféle formáit tükrözik.

Világosan látszik, hogy a két nyelv együttes használata az egyes közösségekben más-más finoman árnyalt jelentéssel bír, a nyelvhasználati stratégiák tulajdonképpen a helyi közösségeknél sokkal tágabb környezetre adott válaszok.

Egyfajta kettős (olasz és német) „beilleszkedési kényszer” tükröződik a németországi olasz fiatalok nyelvi értékrendjében. A Gal által „alkudozásnak” nevezett nyelvválasztás (ki milyen nyelven szólal meg, azaz milyen nyelven kíván beszélgetni a közösségben) és az, hogy tudatukban nem alakul ki egyértelmű státushierarchia, azt eredményezi, hogy a két nyelv szisztematikusan összefonódik, egy beszélgetés során nem lehet megállapítani, hogy melyik nyelv a bázisnyelv.

Az ausztriai magyar nyelvűek — különösen a fiatalok — esetében viszont határozott nyelvi értékrendről beszélhetünk, ahol is az államnyelv, a német mint a tudás és a gazdagság nyelve jelenik meg, ez az erő és a mobilitás nyelve, státusa különösen a munkában. az üzleti életben és az oktatásban magas. Mutatkozik ugyan némi ellenállás a német nyelv autoritásával szemben. Ez főleg a paraszti közösségekben figyelhető meg, illetve az idősebbek és a fiatalok között, mikor is az idősebbek gyakorolnak ilyen hatást a fiatalokra. Aki egyáltalán nem hajlandó magyarul beszélni, nevetségessé válik, törtetéssel vádolják meg. Ennek viszont az a következménye, hogy a magyar nyelv a fiatalok értékrendjében új helyre került: ők mind jelképesen, mind strukturálisan a szolidaritás nyelvévé, egyfajta szlenggé változtatták. Gyengébb nyelvtudásuk és a nyelvhasználati „kényszer”, továbbá a magyar nyelv ily módon kialakult „szlengsége”, az ebből származó számtalan magyartalan neologizmus és más nyelvi változások azt eredményezik, hogy ez a magyar nyelv már annyira eltér a normanyelvtől, hogy használta a szűkebb közösségen kívül elképzelhetetlen.

Gyökeresen mást tapasztalhatunk az erdélyi szászok nyelvhasználatát megnézve. Itt sokkal erősebb a kisebbségi nyelv, ez esetben éppen a német helyzete, mint az előbbi két példában. Egy beszédegységben (turn) nagyon ritka a nyelvváltás, egymás között csak németül beszélnek, kivéve néhány alacsony státusú beszédhelyzetet. Például részeg civakodások vagy viccmesélés közben gyakran románra váltanak (145. l.). Ennek a helyzetnek egyértelműen gazdasági-politikai és kulturális okai vannak. A falu mindennapi gyakorlatán alapuló társadalmi rendszer a német identitáshoz már évszázadok óta kedvezőbb képet, magasabb osztály- és státusjellemzőket rendelt, és ez a német nyelv értékesebbként való kezelésében a mai napig fennmaradt.

A Kontra Miklós szerkesztette kötet ezt a három tanulmányt tartalmazza. A dolgozatok elkészítésére kevés idő állt a szerzők rendelkezésére, így a tervbe vett kárpátaljai és erdélyi tanulmány nem készült el, a vajdasági tanulmány sorsát pedig megpecsételte a jugoszláviai polgárháború. Reméljük nem sokára elkészülnek ezek is, s ily módon objektív elemzések segítségével válik teljessé a kép a környező országok magyarságának nyelvi helyzetéről. Az itt közreadott tanulmányok mindenesetre bizonyítják, hogy a „határon túli” konjunktúra-irodalom közepette is lehet tudományosan, érzelmektől mentesen foglalkozni a témával, s értékes művekkel gyarapítani a magyar kétnyelvűség szociolingvisztikájának szegényes szakirodalmát.

Kis Tamás

 

Magyar Nyelvjárások 31 (1993), 143–149