Mi sem lehet aktuálisabb 2006 Magyarországán, mint egy hatalomról szóló könyv, hiszen a közbeszédünk egyik leggyakoribb témája ismét a hatalom lett, annak megszerzése és elvesztése, és ezeknek lehetséges módozatai. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy a Google internetkereső e sorok írásakor (2006. október 7-én) a hatalom szóra összesen körülbelül 1 820 000 találatot adott, míg a hatalommal gyakran párban emlegetett erkölcs-re csak nagyjából 414 000 jutott.1. jegyzet Úgy érezzük, a hatalom mindenhol jelen van, mindent átsző, mindent kisajátít a magánéletünktől a nyelvünkig. Így már nem is csodálkozunk (miképp még csodálkoztunk pár éve, mikor megtudtuk, hogy a polgár meg a nemzet szó nem is azt jelenti, aminek addig gondoltuk), ha azt írja a reggeli újság, hogy egyik pártunk „anyanyelvi szinten bírja egy seholnincs államrend párhuzamos szókészletét” és „orwelli nyelvezetükben minden mást jelent” (Bugyinszki György: Fahrenheit 9/18. Népszabadság, 2006. október 7., Hétvége melléklet, 1. oldal).
Azt mondhatjuk tehát – nem csak nyelvészként szemlélve a világot –, hogy aktuális könyv a Tóth Szergej szerkesztette Hatalom interdiszciplináris megközelítésben című kötet, jóllehet eredetileg semmiféle szándékolt aktualizálás nem volt megjelentetése mögött. A legtöbb kötetbeli írás a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karának Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke és a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Akadémiai Bizottságának Nyelv- és Irodalomtudományi Szakbizottsága rendezésében 2004. november 26-án megtartott „A hatalom interdiszciplináris megközelítésben” című konferencia előadásaként hangzott el másfél évvel a megjelenés előtt. Az előadások egy része (gyaníthatóan a szerkesztőhöz vissza nem érkezett kéziratok okán) kimaradt a kötetből. Emiatt az olvasók sajnos nem tudhatják meg, hogy miért várta egy képes magazin a világvégét 2000. május 5-én (Zombori Ottó: hatalom és tudománytörténet), hogy hogyan bomlott fel a nemzeti irodalom kánonja (Szilágyi Ákos: hatalom és irodalom), hogy hogyan néz ki a hatalom és a média kapcsolata (György Péter), és hogy milyen párhuzamok mutathatók ki Kadosa Pál Kossuth-díjas május elsejei dala és Händel Tűzijáték-szvitje között (Ordasi Péter).
Bekerült viszont a könyvbe Szabó Miklós „Hatalom és jog”, Mihályi Péter „Hatalom és gazdaság”, Ormos Mária „Hatalom és történelem”, Cságoly Ferenc „Hatalom és építészet”, Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes hatalom és jel témakörbe tartozó „Néhány gondolat a hatalomról”, Csányi Vilmos „Az emberi természet és a hatalom”, Balázs Géza „A nyelv, a politika, a hatalom, az érdekek szolgálatában” és Hann Ferenc „Hatalom és művészet” című tanulmánya, amelyek elhangzottak előadásként is. Ezekhez járul még Bańczerowski Janusz, Gúti Erika és Szépe György, Gál Zsuzsanna, Tóth Szergej, valamint Vass László egy-egy írása: kivétel nélkül a hatalom és a nyelv kérdését boncolgatja mindegyik.
A „hatalom és nyelv” témakör túlsúlyának oka nyilvánvaló: ugyan a hatalom interdiszciplináris megközelítésének igénye egyenesen következett abból, hogy a konferenciát rendező alkalmazott nyelvészeti tanszék maga is interdiszciplináris jellegű, ahol a pszicholingvisztikától a beszédmagatartáson át a szociolingvisztikáig terjed az oktatási skála, de azért érdeklődésüknek és a szervező-szerkesztő Tóth Szergej érdeklődésének a középpontjában mégis a nyelv áll.
A hatalommal foglalkozó területek palettáján akad egy feltűnően hiányzó szín is: nem találunk a konferencia előadói (így a kötet szerzői) között politikusokat. Persze mindezt furcsállhatjuk, sajnálhatjuk, de leginkább mégis természetesnek tekinthetjük…
A kötet központi fogalma, a vizsgálatok tárgya a hatalom. Feltűnő, hogy ennek ellenére a szerzők nagy része mégsem igazán akarta meghatározni, hogy őmaga milyen jelentésben is használja ezt a szót. Többségüknél a hatalom jelentése csak implicit módon jelenik meg, pedig korántsem annyira egyértelmű, mit is érthetünk rajta (vö. http://hu.wikipedia.org/wiki/Hatalom), hiszen – mint Cságoly Ferenc írja – „a hatalomnak sokféle formája van – melyikről beszélünk? A politikai hatalomról? A pénz hatalmáról, a gazdasági hatalomról? Vagy netán a tudás hatalmáról?” (49). Összességében az a benyomásunk támadhat, hogy a szerzők (gyakran ki sem mondva) a politikai hatalom-mal azonosítják a hatalmat. Mivel a konferencia (majd a kötet) célja nem a hatalom definiálása volt, természetes, hogy mást és mást értenek rajta a tanulmányok készítői. Egyedül a kötet első írásának (Hatalom és jog) szerzője, Szabó Miklós szán nagyobb, több alfejezetnyi teret a fogalom körüljárásának (9–22). A hatalom definícióinak, körülírásainak elmaradása jó példa rá, hogy ez a szó, mint megannyi társadalomtudományi kifejezésünk, nem annyira terminusként, mint inkább a köznapi használatából került be a tudományos szövegekbe. Nem nagy dicsőség ez, de nem is szokatlan a humán tudományokban. „Itt ugyanis gyakori dolog, sőt az a jellemző, hogy az egyes tudományok tárgyát bizonyos értelemben maguk az illető tudomány művelői »teremtik meg«, mégpedig valamilyen absztraktum formájában. Ezt az absztraktumot, amelyet aztán vizsgálatuk specifikus tárgyának tekintenek, nem mindig maguk alkotják meg csakugyan, hanem (…) úgy veszik át a szót a mindennapi, vagy legalábbis nem tudományos beszédből, csak azon módosítanak egy kicsit esetleg, amit majd a tudományban érteni fognak rajta. Ez az átértelmezés rendszerint egy még tudomány előtti, de már értelmiségi fajta beszédben kezdődik meg, itt válik a szó igazi absztraktummá, alkalmassá arra, hogy egy humán tudomány művelői azt tekinthessék tudományuk igazi tárgyának.” (Szilágyi N. Sándor: Elmélet és módszer a nyelvészetben (különös tekintettel a fonológiára). Kolozsvár, 2004. 41–42).
A hatalomról a definíciók hiánya ellenére nagyon sokat megtudhatnak a tanulmányok olvasói, és mivel nem magáról „a” hatalomról van szó a kötetben (erről el lehet inkább olvasni Bertrand Russell magyarul is megjelent műveit), talán kevésbé állt fenn annak veszélye, hogy a szerzők belelépnek az „absztraktumok csapdájába”.
A könyv tizenhárom írását fölösleges és értelmetlen lenne egy rövid ismertetésben sorra venni, célszerűbbnek látom inkább csak a hatalom és a nyelv témakör számomra legizgalmasabb kérdéseiről szólni, bár kétségkívül sokakat érdekelhet az is, hogy érvényes-e a jog legitimitása erkölcsi alapok nélkül (Szabó Miklós), hogy miért épült rossz alapra a szocialista tervgazdálkodás, és miben voltak érdekeltek a privatizáció során az állami vállalatok vezetői (Mihályi Péter), hogy miért nem döntötték le a svájciak Tell Vilmos-szobraikat, miután kiderült, hogy a hős nem létezett (Ormos Mária), hogy mit mutat a pártvezetők fényképeinek elhelyezése a pártirodákban (Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor), és hogy hogyan lehetett hat hónap börtönt kapni egy dadaista ötletért (Hann Ferenc). Ezek miatt az írások miatt fogják remélhetőleg nem csak nyelvészek és a nyelv iránt érdeklődők is forgatni ezt a kötetet.
A hatalom és nyelv kapcsolatát boncolgatva számtalan téma vetődik fel a kutatók érdeklődésének megfelelően. Vass László például (Látleletek egy ’átmeneti kor’-ból) József Attila Külvárosi éj című költeményének mint verbális nyelvi szövegnek és Kass János, illetve Würtz Ádám egy-egy illusztrációjának mint vizuális összetevőknek a multimediális elemzését végzi el; Gaál Zsuzsanna pedig (Narratívumok a bíróságon) a bírósági kommunikáció nyelvi mechanizmusait veszi szemügyre egy vádlotti vallomás jegyzőkönyvén illusztrálva, hogy „a nyelvészet komoly segítséget nyújthat a hatalom intézményesült formáinak”. Ezek az írások kisebb hatókörre érvényesen mutatják be a szövegnyelvészet különböző irányzataiba tartozó eszközökkel, hogy milyen következményei lehetnek a nyelv/művészet/joggyakorlat és a hatalom találkozásának.
A nyelv és hatalom kapcsolatának eme szűkebb leírásai mellett jóval általánosabb következtetésekre és kapcsolatokra utaló gondolatok is előkerülnek. Igaz ugyan, hogy a társasnyelvészet (amelynek hagyományosan központi témája a nyelv szerepének vizsgálata a hatalom megszerzésében és megtartásában) önállóan nincs jelen a kötet tanulmányaiban (de azért találhatunk szociolingvisztikai, nyelvszociológiai és – bár sajátosan értelmezett – nyelvantropológiai írásokat), viszont Csányi Vilmos előadása (Az emberi természet és a hatalom) kiváló alapja annak, hogy az akár az etológia részterületeként is értelmezhető, a nyelvet mint viselkedést vizsgáló társasnyelvészetet ne tekintsük teljesen hiányzónak.
A hatalom – mint Csányi Vilmos írja – kulturális konstrukció, ami az emberi csoportokban a rangsor és az agresszió természetét és funkcióját megváltoztató biológiai tulajdonságok miatt alakult ki. A hatalom mint ilyen erősen kötődik az ember társas tulajdonságaihoz, és bár napjainkra inkább társadalmi jelenségként kezelik (lásd például Max Weber szociológiai hatalom-elméletét), mégis jóval többet tudhatunk meg róla, ha az ember társas tulajdonságaiból indulunk ki, és – az evolúciós pszichológia terminusát használva – az etiológiai funkcionalizmus alapján járunk el. Az etiológiai funkcionalizmus azt jelenti, hogy amikor egy jelleg, adott esetben a hatalom funkcióját meg akarjuk állapítani, nem az aktuális bemenetekre és kimenetekre kell koncentrálnunk, hanem a jelleg evolúciós múltjára és arra a környezetre, ahol és amikor a kérdéses funkció kifejthette oksági hozzájárulását saját szelekciójához (vö. Nemes–Molnár: Magyar Tudomány, 2002: 21–22). Ezt a releváns időszakot (és itt ismét Csányira kell utalnunk) a hatalom esetében is (mint társas funkcióink és tulajdonságaink túlnyomó többsége esetében szintén) a Homo-nemzetség kialakulásának és fejlődésének időszakára helyezhetjük, ami nagyjából a kőkorszaknak feleltethető meg.
A hatalom alapja az ember szabálykövetési képessége, és hogy a csoporthierarchia egyes pozícióiba nemcsak személyek, hanem egyes szabályok is kerülhetnek, amelyeknek a közösség tagjai éppen úgy engedelmeskednek, mintha a szabályokban foglalt utasítások domináns személyektől származnának. A szabálykövető tulajdonság és a vegyes rangsor azonnali következménye, hogy az erőforrások elosztása a közösségen belül többé nem a fizikai agresszió segítségével történik. Jól megfigyelhető ez a ma élő archaikusnak tekinthető közösségekben is, ahol szabályok segítségével oldják meg az elosztás problémáját. A préda, a hús osztójában lelhetjük fel a protohatalom képviselőjét. Az osztónak hatalma van az elosztás felett – olvashatjuk Csányinál –, ugyanakkor az osztót választják, tehát ő a közösség képviselője, hatalma a közösségtől ered.
A hatalom eme korai, társas alapú protoformája már világosan mutatja a hatalomnak, mint társadalmi konstrukciónak a jellegzetességeit, amelyben a közösség tagjainak pozíciója már nem kizárólag a fizikai erőn alapul, itt az intelligens, a jó kommunikációs képességű, a társas kapcsolatokat kialakítani és ápolni képes személy előbbre kerülhet a rangsorban, mint a nyers erő megtestesítője.
A modern hatalom mindenben megfelel egy a biológiában jól ismert evolúciós jelenség, a megszaladás kritériumainak, amikoris egy kiemelt tulajdonság adaptív értéke oly nagy mértékű, hogy az adott tulajdonság akár kártékony mértékben „túlfejlődik”. Az emberi természet biológiai tényezői számára optimális kulturális rendszerben a hatalom az erőforrások igazságos elosztását szolgálja, az igazság konstrukciója persze tisztán kulturális jellegű, de amíg a társadalom nagyobb része részt vehet ebben a konstrukcióban, a hatalom többé-kevésbé jól működhet. A megszaladási jelenség ott figyelhető meg, ahol az igazság konstrukciója, amelyet a hatalomnak szolgálnia kellene, esetlegessé válik, gyakorlatilag megszűnik, és a hatalom kizárólag önmagát, önnön konstrukcióját szolgálja.
Számtalan olyan esetet ír le a társasnyelvészet, amikor a hatalom éppen a nyelv segítségével próbálja önmagát reprodukálni. Ilyen például a lingvicizmus, amely révén az államok társadalmilag behatárolják a hatalom nélküli csoportok értékekhez való hozzájutását, s ezáltal e csoportokat fogyatékosnak tüntetik fel. „Ennek következtében a kisebbségek értékei (például nyelvük és kultúrájuk) erejüket vesztik, és nem válthatók át más értékekké vagy a hatalmi szerkezet pozícióivá. Ugyanakkor a domináns csoport értékei (például nyelvük és kultúrájuk) társadalmi szinten megtartják értéküket, így más értékekké vagy a hatalmi szerkezet pozícióivá alakíthatók.” (T. Skutnabb-Kangas: Nyelv, oktatás és kisebbségek. Bp., 1997. 65). A lingvicizmus egyik fő megnyilvánulási területe a kisebbségi oktatás és a nyelvművelés, amelyekben elterjedt jelenség az eltérő nyelvekkel és nyelvhasználattal szembeni türelmetlenség.
A nyelvművelés képviselői közül az ismertetett kötetben Balázs Géza nevével találkozhatunk, aki írásában egy meglehetősen eklektikus, Illyéstől az internetes népi humorig ívelő idézethalom elősorolása után nyelvművelő programjának, a több könyvéből (elsősorban: Magyar nyelvstratégia. Bp., 2001.) is hírhedtté vált „nyelvstratégiájának” fontosságáról próbálja meg meggyőzni az olvasót. Meglehetősen visszatetsző és hiteltelen, hogy miközben „antropológiai nyelvészként” a nyelv elnyomásáról (130) vagy az informatika (?) és média tömeges méreteket öltő manipulációjáról (149) ír, nyelvművelőként éppen ő volt az, aki meglehetős felzúdulást kiváltva betiltotta a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda internetes fórumát (a részletekről lásd: http://dragon.unideb.hu/~tkis/e-nyelv_forum.html), vagy a határokon túli magyarokat, köztük nyelvészeket vérig sértve megengedhetetlen stílusban gúnyolódott (amúgy a kötetbeli írásában elítélőleg említett média számos manipulációs eszközét felhasználva) a felvidéki és erdélyi magyarok nyelvhasználatán (lásd Kontra Miklós: Apropó „De azért egy értelmiséginek tudnia kell, hogy min ironizál”. Kritika, 2006/május, 14–16).
Ezzel a nézetrendszerrel éppen ellentétes elveket (és ami igazán fontos: gyakorlatot) hirdet Gúti Erika és Szépe György írása (A szivárvány-koalíció nyelvpolitikája). Abból kiindulva, hogy szinte mindnyájan elszenvedői vagyunk valamilyen formában a hatalomnak, illetve a hatalom nevében fellépő konzervatív bürokráciának, felelős tudósként vallják a labovi elvet, hogy a nyelvésznek kötelessége tudását a közösség hasznára fordítani, ugyanis az „alávetettek közül kevésnek van hatékony érdekérvényesítő ereje. Az ő nevükben vezető csoportok, illetve az ügyükkel azonosuló értelmiségiek: kutatók, aktivisták” kötelesek megszólalni. „Alulnézeti” nyelvpolitikájuk abból indul ki, hogy a nyelvi jogok az emberi jogok kihagyhatatlan része, és a nyelvpolitika olyan keretet jelent, amely a beszélőknek, azok különféle csoportjainak a boldogulását segíti elő (111). Írásukban a nem sztenderd nyelvi beszélők, a gyermekek és ifjak, a fogyatékkal élők, a migrációban résztvevők, az „árva nyelveket” beszélők (főleg a cigányok), a funkcionális illiterációtól sújtottak, a kétnyelvű beszélők és az idegennyelv-oktatás szempontjából perifériára szorultak megsegítésének lehetőségeiről és fontosságáról szólnak. Arról, hogy „Ezek a problémák forradalmasításra váró helyzetek. A következő »forradalmat« nem bástyák, paloták lerombolása fogja jelezni, hanem a tudás és a jogok használata, a civil szférából.” (126).
A Csányi Vilmos előadásából eredeztethető gondolatmenethez (a hatalom „megszaladásához”) illeszkednek Bańczerowski Janusz és Tóth Szergej írásai is. Bańczerowski tanulmánya (A nyelv mint a manipuláció eszköze) az első három oldal kivételével újraközlése „A nyelv titkai” című korábbi, 1997-ben megjelent írásának (Magyar Nyelvőr, 121: 190–203), amelyben a nyelvi manipuláció és „újbeszéd”2 jegyzet jelenség, a propagandaközlés szerkezete és funkciói, valamint a pletyka mint kommunikációs aktus tárgyalására kerít sort. Bár a szerző az irodalomjegyzékét kiegészítette néhány újabb művel, a szöveg maga nem változott a tíz évvel ezelőttihez képest, ezért aztán hiába is keresnénk benne olyan fontos könyvek hatását, mint mondjuk Szvetelszky Zsuzsanna A pletyka (Bp., 2002) című munkája, amelynek segítségével sokkal szervesebben, a pletykát nem egyszerűen csak az „információátadás »suttogó« formája”-ként (103) értelmezhetné.
Az „Egy totális diktatúra nyelve” című tanulmány Tóth Szergej elmúlt másfél évtizedben megjelent írásaiból lehet ismerős. (Jól mutatja a szerző e téren végzett kutatásainak mélységét és sokszínűségét az irodalomjegyzékben felsorolt tizenhat témába vágó műve.) Tóth Szergej számtalan adattal alátámasztva elemzi a szovjet birodalmi nyelv kialakulásának és működésének folyamatait, elsősorban a szovjet időszak alatt az orosz nyelvben, főleg a lexikában (illetve a nominációban) bekövetkezett olyan jellegű változások okait, melyek a „totalitárius hatalomgyakorlás következményeinek, egy sajátos »negatív« hatású nyelvpolitikának tudhatók be” (165). Mindehhez járul a tábori szleng, a gulágargó bemutatása, amelynek hatásáról talán elég azt a tényt tudni, hogy a „represszív politika – Lenin és Trockij 1918-ban (!) felállított koncentrációs táboraitól Sztálin gulág-rendszerén át a brezsnyevi »tespedés« világmércével sem mérhetően túlzsúfolt börtöneiig – szépített adatok szerint is legalább 100 millió embert, a felnőtt lakosság csaknem egynegyedét zárja hosszabb-rövidebb időre a börtönökbe, s hozza ezúton napi kapcsolatba az alvilág nyelvével” (Fenyvesi I., in: A szlengkutatás útjai és lehetőségei. Debrecen, 1997. 186). Ennek hatása napjainkig érezhető, hisz mint Larin írja: „A »zóna« egykor körülöttünk volt, meg mellettünk, ma pedig bennünk van, az emlékezetünkben” (Novyj mir, 1994/3: 244).
Az ismertetésben említett írásokból jól látszik, hogy bár a különböző szerzők különböző szempontok és módszerek segítségével, és eltérő témák kapcsán szólnak a hatalomról, összességében mégis egy egységes logikai szálra felfűzhető gondolatmenet született együttgondolkodásuk nyomán. Ilyen módon a Hatalom interdiszciplináris megközelítésben több lett, mint tanulmány- vagy előadásgyűjtemény.
Ha a szellemi tartalom fizikai megjelenéséről is szólni akarunk, és a kötetet mint könyvet lapozgatjuk, azt mondhatjuk, hogy egy gondosan elkészített, szépen kivitelezett művet tartunk a kezünkben, időt álló kemény borítóval, olvasást segítő tipográfiával, számtalan illusztrációval. (Bár a helyenként előforduló helyírási hibák miatt azért időnként felszisszen a recenzens). A kötetet a filoszok igényeit is kielégítő név- és tárgymutató zárja, olvashatunk az írások szerzőiről is, és – mintegy önreflexióként – két és fél oldalban médiaszemlét találunk benne, mert – mint a szerkesztő írja az Előszóban – az „előzetesen tervezett programból kimaradt ugyan a hatalom és média témakör, de a konferenciára frissiben reagáló helyi online médiából közölt tudósításrészletek, sajátos tükröt tartva, talán valamiféle kárpótlást nyújtanak ezért” (8).
Végülis mit is mond ez tanulmánygyűjtemény? Azt, hogy „a hatalom egyetemes, meghatározó jelenség, átszövi a föld élőlényeinek életét, mindennapjait, mozgatja az evolúciós és »revolúciós« folyamatokat, olyan erő, amely mindenkit érint, függetlenül attól, hogy érti a lényegét, vagy sem, él / visszaél vele, vagy éppenséggel elszenvedi azt” (8). – Hát akkor legalább próbáljuk megérteni a lényegét. Ebben segíthet ez a kötet.
Kis Tamás
Jegyzetek:
1. Hogy éppen ezt a két szót néztem meg, annak okát érdemes talán Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes írásából idéznem: „(Egyfelől igaz az a gyakran hangoztatott állítás, hogy a politika [illetve a politikai hatalom] és az erkölcs más-más racionalitás szerint működik, másfelől viszont baj van, ha a politika [illetve a politikai hatalom] nincs az erkölcs kontrollja alatt). A hatalom természetesen ha tudja, igyekszik kivonni magát e kontroll alól. Ennek érdekében általában kétféle taktikát alkalmaz: vagy hipokrita, megpróbál erkölcsösnek mutatkozni, magát erkölcsi mintaként beállítani, hogy »megadva az istennek, ami az istené«, annál zavartalanabbul alkalmazhassa a »császárság« logikáját; vagy megpróbálja fokozatosan legyengíteni, vagy akár teljesen kiiktatni az erkölcsi kontrollt. (A mai szuperhatalmi hatalomgyakorlásban mind a két taktika szépen nyomon követhető.). Az erkölcsi kontroll gyengülése mindenképpen nagy veszély, ezért annak, aki ma felelősnek érzi magát az emberiség sorsáért, egyik legfontosabb teendője, hogy az erkölcsi alapállás gyengítésére irányuló, az utóbbi évtizedekben szaporodni látszó törekvésekkel szemben megfelelő ellenerőket mozgósítson.” (61–62).
2. Az Orwell használta Newspeak magyar megfelelője Szíjgyártó László fordítása óta (G. Orwell: 1984. Bp., Európa Könyvkiadó, 1989.) természetesen inkább újbeszél (vö. i. m. 329–42, http://hu.wikipedia.org/wiki/Újbeszél_nyelv).
(Modern Nyelvoktatás, 12/3–4 (2006. november–december): 104–110.)