Bábeli nyelvészet
Bezeczky Gábor

Ronald Wardhaugh:
Szociolingvisztika
Ford.: Pap Mária. Szerk.: Pléh Csaba
A magyar példákat, feladatokat és a magyar irodalmat készítette Kontra Miklós és Pléh Csaba
Osiris-Századvég, Budapest, 1995. 364 old., 1580 Ft
(An Introduction to Sociolinguistics. 2. kiad. Blackwell, Oxford, 1992)


Jegyzetek

A nyelvtudomány egyik fontos és érdekes választóvonala az ún. elméleti nyelvészet és a szociolingvisztika között húzódik. A kétféle nyelvészet eltérése nagyjából a Bábel elôtti és utáni nyelv különbségének felel meg. Az elméleti nyelvészek úgy látják, hogy a nyelv kétségkívül megfigyelhetô heterogeneitása felületi jelenség, melytôl - mivel gátolja a nyelv lényegének megértését - el kell vonatkoztatni. Feltételezik, hogy elképzelhetô egy ideális beszédközösség, melynek minden egyes tagja pontosan ugyanannak a nyelvnek van a birtokában. 1 A szociolingvisták többsége ezzel szemben úgy véli, hogy egész egyszerűen nem létezik olyan emberi nyelv, melybôl hiányozna a heterogeneitás, s hogy ezt a tényt a nyelv alapvetô vonásaként kell elismerni. A két elôfeltevés eltérése messzemenô következményekkel jár. A kölcsönös megértés már az elméleti nyelvészeten és a szociolingvisztikán belül, tehát a két nagy változat egyes irányzatai között sem feltétlenül áll fenn, a két változat viszonyát pedig leginkább a kölcsönös félreértés jellemzi. Mindegyik irányzat másképpen határozza meg a "nyelv" és a "tudomány" szavak jelentését, vagyis az értelmes tudományos beszéd célját és lehetôségeit. Elô-elôfordul, hogy ami az egyiknek meggyôzô bizonyíték vagy akár bizonyítást sem igénylô közhely, az a másiknak csupán a nevetség tárgya.
  Az elméleti nyelvészet jóval ismertebb és sokkal elismertebb, mint a szociolingvisztika. Aligha van manapság nyelvész, aki ne tanulmányozta volna hosszabb-rövidebb ideig Noam Chomsky elméletének valamelyik verzióját, de korántsem biztos, hogy ugyanez elmondható a szociolingvisztika bármely jelentôs alakjának bármely fôbb művérôl is. Ebben, sok minden más mellett, van némi szerepük azoknak a színvonalas, széles körben használt nyelvészeti tankönyveknek is, melyekben a szociolingvisztika esetleg meg sem említôdik vagy jó esetben egy fejezetet kap. Ráadásul egészen a legutóbbi idôkig nem létezett olyan bevezetés, mely a nyelv minden vonását következetesen a szociolingvisztika, azaz a nyelvi heterogeneitás szempontjából tárgyalta volna. 2 Így alakult ki az a helyzet, hogy a Bevezetés a nyelvészetbe és hasonló című tankönyvek gyakran mellôzték a heterogeneitás elôfeltevésének következményeit, a szociolingvisztikai könyvek pedig többnyire nem a kezdôknek szóltak, hanem részproblémákat vizsgáltak vagy egy-egy kutatást ismertettek.
  A hasonló tárgyú könyvek közül az Osiris-Századvég Kiadó Ronald Wardhaugh Szociolingvisztika című tankönyvét választotta ki. Ez a döntés talán még annak ellenére is szerencsés, hogy a könyv távolról sem hibátlan. Wardhaugh munkássága egyébként sem tartozik a szociolingvisztika élvonalába, de a legjobb tankönyveket nem okvetlenül a legjobb tudósok írják. Bevezetô tankönyvtôl nem túláradó eredetiséget várunk, hanem azt, hogy a kezdôk számára megkönnyítse a tájékozódást a vizsgált problémák és a kutatási irányzatok dzsungelében. A legfontosabb negatív kritérium pedig az, hogy ne tanítson semmi olyasmit, amit a leghelyesebb azonnal elfelejteni.
  A könyv nagyjából eleget tesz ezeknek a kívánalmaknak. Áttekintése széles: sok irányzatot mutat be, sok és színes példát hoz, nyelve nem képtelenül bonyolult. A szerzô amerikai egyetemi tankönyvet írt, s ez a tény sok mindent megmagyaráz könyvének vonásaiból. A könyv szerkezete az egyetemi félévhez igazodik: egyrészt pontosan annyi, 15, fejezete van, ahány tanítási hét van egy félévben, másrészt az átlagosan 21 oldal terjedelmű fejezeteket kényelmesen el lehet olvasni hétrôl hétre. A könyv bibliográfiája két jelentéktelen kivételt leszámítva angol nyelvű vagy angolra fordított szakirodalmat tartalmaz. Szintén a könyv amerikai vonásai közé tartozik, hogy - mivel az amerikai egyetemisták tudománytörténeti érdeklôdése elhanyagolható - szigorúan a jelenre korlátozódik. A felsorolt jellemzôk közül az utóbbi a fontosabb. Az egyetemi szemeszterhez igazodó fejezetbeosztás és terjedelem valamennyivel kevesebb korlátozást jelent, mint a megcélzott közönség befogadókészsége.
  A könyv nyolc fejezetbôl álló elsô része mutatja be a tulajdonképpeni szociolingvisztikát. Mivel ezek a fejezetek összefüggô egészt alkotnak, a szerzô itt viszonylag szabadon csoportosíthatja a mondandóját. A második részt alkotó hét fejezet egymással és az elsô résszel lazán öszszefüggô témákat mutat be, melyek nem mindig töltenek meg egy önálló fejezetet. Ennek következtében többször is elôfordul, hogy egy-egy fejezetben olyan szerzôk és kérdések kerülnek egymás mellé, akiket és amelyeket leginkább külön-külön kellene tárgyalni - ha a könyv szerkezete ezt megengedné. J. L. Austinnak például éppoly kevés köze van B. Malinowskihoz, mint Dell Hymesnak Harold Garfinkelhez, vagy Paul Grice-nak Erving Goffmanhoz. A baj talán nem annyira az, hogy a szerzô törekszik bemutatni mindent, amit szociolingvisztikának szoktak nevezni, inkább az, hogy önkényes társításaival a ténylegesnél sokkal szorosabb kapcsolatokat sugall egymástól elkülönült irányzatok között.
  Lássunk egy példát. A könyv 12. fejezetének címe Etnográfia és etnometodológia. A két tárgykör összekapcsolását azonban szinte semmi nem indokolja. Franz Boasnál és Alfred Louis Kroebernél is jóval régebbi hagyománya van Amerikában annak, hogy a nyelvet és a nyelvhasználatot a néprajz részének tekintsék. Dell Hymes e hagyomány szellemében fogalmazta meg a beszélés vagy a kommunikáció etnográfiájának nevezett elképzelését, mely hozzávetôleg azzal foglalkozik, mit kell a beszélônek a grammatikai szabályokon és a szókincsen túl tudnia ahhoz, hogy nyelvi megnyilvánulásai révén ne mutatkozzon idegennek egy adott nyelvközösségben. 3 Hozzá képest a szociológus Harold Garfinkel merôben más gondolatvilágot képvisel. Garfinkel etnometodológiája Alfred Schützön keresztül Edmund Husserl filozófiájához kapcsolódik. Garfinkelt elsôsorban a gyakorlati következtetés és társadalom köznapi tudása "mint egy tetszôleges dologra vonatkozó konkrét köznapi tudás" foglalkoztatja. 4 Tagadhatatlan ugyan, hogy Hymes és Garfinkel koncepciója érintkezik egymással néhány kérdésben, de ennél sokkal fontosabb, hogy más tudományterületen dolgoznak, más hagyományra támaszkodnak, más problémákat tárgyalnak, más módszereket alkalmaznak, más szerzôket idéznek egyetértôleg, más szerzôkkel vitatkoznak, és másféle következtetéseket vonnak le. Elképzelhetô, hogy Wardhaugh csak azért nem mutat rá ezekre az alapvetô különbségekre, hogy kerülje a tudománytörténeti fejtegetéseket. Mivel azonban egy-két rövid mondat is elegendô lett volna, nem zárható ki, hogy a szerzô lényegi hasonlóságot kíván láttatni a kommunikáció etnográfiája és az etnometodológia között. Voltaképpen a könyv átfogó jellege is az ilyen nehezen vagy egyáltalán nem indokolható kapcsolatokon alapul: "Olyan szociolingvisztikát fogunk [...] látni - mondja a szerzô -, amelynek nincs egyetlen egységes témája - eltekintve attól, hogy a nyelv és a társadalom viszonyával foglalkozik -, és amelyben nem egységes a problémák megközelítése." (15. old.) Ebben a felfogásban, melyet kizárólag az átfogó áttekintés igénye menthet, minden bizonnyal eleve benne rejlik az eklekticizmus és az önkényes társítások lehetôsége, s a szerzônek erôfeszítéseket kellett volna tennie, hogy kerülje azokat.
  Ha viszont ellenpróbát végzünk, és azt nézzük, mennyire teljes Wardhaugh áttekintése, akkor feltűnik, hogy közismert és fontos könyvek hiányoznak a bibliográfiából. A szerzô többször is kijelenti, hogy a nyelv (különösen pedig a dialógus) a társadalmi valóság fenntartásának az eszköze (214., 226. old.). Érthetetlen tehát, miért nem említi Peter L. Berger és Thomas Luckman The Social Construction of Reality című, 1966-ban megjelent, klasszikusnak számító könyvét, mely hasonló gondolatokat fejt ki. 5 Vagy vegyünk egy másik példát. A könyv második része a nyelvek relativitásának gondolatával indul, melynek a szerzô Joshua Fishman nyomán, nem sok sikerrel, valamiféle szociolingvisztikai szerepet igyekszik adni. Jól illene viszont ide Roger Fowler, Bob Hodge, Gunther Kress és Tony Trew Language and Control című könyve, mely arra az elgondolásra épül, hogy a nyelvi viszonylagosság egyazon nyelv különbözô változatai között is felfedezhetô. 6 Az efféle hiányokat hosszan lehetne sorolni. A hiba tulajdonképpen a koncepcióból következik. Wardhaugh szociolingvisztikája, amelybe minden beletartozik, ami a nyelv és a társadalom viszonyát érinti, nélkülözi a belsô kohéziót. Az így felfogott szociolingvisztikát képtelenség hiányok nélkül bemutatni. Senki sem ismerheti teljes mélységében az összes szociológiai, filozófiai, történettudományi, néprajzi és pszichológiai irányzatot, melynek több-kevesebb szociolingvisztikai jelentôséget lehet tulajdonítani - arról nem is szólva, hogy a szűkebben vett nyelvészet már önmagában sem csekélység.
  Wardhaugh nagyvonalú felfogásával sokan nem értenének egyet. Peter Trudgill például kifejezetten tagadja, hogy az etnometodológia része lenne a tulajdonképpeni szociolingvisztikának. Wardhaugh megemlíti ugyan Trudgill álláspontját (18-19. old.), de igazából elkeni a szociolingvisztika meghatározása körüli ellentéteket. Ezt az eljárást az sem indokolja, hogy csupán tankönyvrôl van szó. Gondoljunk csak arra, mennyivel színvonalasabban és részletesebben tárgyalja Stephen C. Levinson
  Pragmatics című tankönyve a pragmatika meghatározásának kérdését. 7 S ha már itt tartunk, a pragmatika sokkal természetesebb közeg Austin és Grice munkásságának ismertetésére, mint a szociolingvisztika.
  A szociolingvisztikát természetesen nem könynyű definiálni. Az azonban teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy szociolingvisztikáról kizárólag akkor lehet beszélni, ha a nyelvhasználat különbségeit egy nyelven vagy beszédközösségen belül lehet szembeállítani egymással. Annak a megállapításnak, hogy a különbözô nyelvek más és más lehetôségeket kínálnak beszélôiknek, önmagában még nincs semmiféle sajátosan szociolingvisztikai jelentôsége. A könyv 9. fejezete nem felel meg ennek az egyszerű kritériumnak. Ez a fejezet ugyanis a különbözô nyelvekben megtalálható taxonomiákkal és szín- és rokonsági terminológiákkal foglalkozik. Bármennyire érdekes szempontok is ezek, hiányzik - miként a nyelvi relativizmus esetében - annak megvilágítása, mitôl lehetnek relevánsak a szociolingvisztika számára.
  Lehetséges, hogy Wardhaugh idônként pedagógiai okokból egyszerűsít le - talán túlzott mértékben is - egyes kérdéseket. Az adatok és az elméletek viszonya minden tudományág alapvetô kérdése, nem helyes tehát bagatellizálni azokat a szociolingvisztikán belüli vitákat, melyek erre vonatkoznak. Wardhaugh saját álláspontja errôl a kérdésrôl a következô: "Nem vezethet hasznos általánosításokhoz sem a nyelvi, sem a társadalmi viselkedésrôl az, ha véletlenszerűen gyűjtünk adatokat arról, hogy néhány általunk történetesen megfigyelt ember hogyan használja a nyelvet. Nem érhetjük be a lepkegyűjtéssel, bármilyen szépek is a példányok." (20. old.) A lepkegyűjtés metaforáját, bár Wardhaugh ezt nem említi, elôször az a David DeCamp alkalmazta a szociolingvisztikára, aki merôben másképpen vélekedett az elmélet és az adatok viszonyáról, mint a szerzô. 8 DeCamp elvetette az induktív elméleteket (mint amilyet a Wardhaughtól vett idézet körvonalaz), s helyettük a teoretikus modellek világában helyezte el a szociolingvisztikát. Így nem teljesen véletlen, hogy DeCamp - Suzanne Romaine-nel együtt - azok közé a kivételes szociolingvisták közé tartozik, akik szakítanak a leíró nyelvészet pozitivista hagyományaival, és Chomsky nyelvészetének keretein belül keresik a megoldást. Más szociolingvisták kevésbé szokták méltányolni a generatív nyelvészetet. Charles- James Bailey, aki pedig szinte minden más szempontból közel áll DeCamphez, a generatív nyelvészeken élcelôdve idônként fordítva írja le az "elméleti" szót. 9 Egyébként Bailey szerint a nyelvésznek eleve felesleges bármiféle szociolingvisztikai elmélet létrehozásával fáradoznia: "Olyan nyelvi elemzéssel foglalkozunk, mely egyetlen, koherens rendszerben egyesíti a grammatikai különbségeket, függetlenül attól, hogy azok miképpen oszlanak meg a valóságos világban." 10 S végül William Labov, a szociolingvisztika egyik legjelentôsebb alakja a pozitivista hagyomány szellemében az empirikus és a statisztikai módszerek jelentôségét szokta hangsúlyozni. Egyszer alig palástolt kajánsággal hivatkozik arra a vizsgálatra, mely egyes generatív nyelvészek példamondatait, pontosabban szólva a csillaggal (*) jelölt, azaz hibásnak ítélt mondatokat vette célba. 11 A vizsgálat szerint a megkérdezett anyanyelvi beszélôknek még a fele sem tartotta a kérdéses mondatokat hibásnak, következésképpen a mondatok helytelenségére épített fejtegetések és elméletek érvényessége meglehetôsen korlátozott. Labov azt a megjegyzést fűzi még ehhez, hogy a nyelvészek nem produkálhatják egyszerre az elméletet és az adatokat. DeCamp, Bailey és Labov álláspontja jellegzetes különbségeket mutat. Még pedagógiai nézôpontból sem világos, hogy Wardhaugh miért simítja el az ellentétüket a következô, leegyszerűsítô formulában: "Bármi legyen is a szociolingvisztika, egyszerre adat- és elméletcentrikusnak kell lennie." (20. old.)
  Idônként még az is elôfordul a komoly olvasottságot mutató könyvben, hogy a szerzôt kisebb-nagyobb tévedésen vagy tájékozatlanságon lehet kapni. A 29. oldalon a következôt olvashatjuk: "a szerbek és a horvátok gyakran más szót használnak ugyanannak a fogalomnak a jelölésére, például a szerbek varosnak, a horvátok gradnak mondják a vonatot." A hiba teljesen nyilvánvaló: sem a varos, sem a grad nem jelent vonatot szerbül. A grad jelentése természetesen "város", a "város" jelentésű varosról ellenben még soha nem hallott az általam megkérdezett, szerbiai, magyar környezetben élô, szerb anyanyelvű informáns. A példa tehát több szempontból is hibás. Az egyik hiba forrását is valószínűsíteni lehet: kézírásban össze lehet téveszteni egymással a town és a train szavakat. (Kár, hogy a magyar változat munkatársai nem vették észre ezt a hibát, mely szerepel a könyv elsô és második angol nyelvű kiadásában is. Vannak ugyanis olyan hibák is a könyvben, melyeket észrevettek, és csendben kijavítottak.)
  A könyv hibái közé tartozik a következô is. A 186. oldalon ezt olvashatjuk: "Bailey szintén olyan nyelvész, aki szerint a nyelv természetével és változásával kapcsolatos, régóta forgalomban lévô nézetek jó része helytelen. Labov nézeteit is ezek közé sorolná." Ezek után Wardhaugh megemlíti Labovnak azokat a nézeteit, melyeket szerinte Bailey kifogásol. A részlet azzal zárul, hogy Bailey, Labovval ellentétben, azt állítja: "a homogeneitás lenne diszfunkcionális a nyelvben." 12 Következik-e ebbôl, hogy Labov valaha is a heterogeneitás diszfunkcionalitását vallotta? Ha csak Wardhaugh szövegét nézzük, akkor nehéz más konklúzióra jutni. De van-e igazság ebben a konklúzióban? Lássuk, mit mond Labov. Ő és szerzôtársai (Uriel Weinreich és Marvin I. Herzog) a következôket állítják: "a strukturált heterogeneitás hiánya lenne diszfunkcionális". Bailey és a három szerzô állításai között aligha lehet jelentôs különbségeket felfedezni. Az igazság ugyanis az, hogy már Bailey is a Weinreichtôl származó, de Labov által is elfogadott nézetet idézte - igaz ugyan, hogy nem jelezte külön: a gondolat nem a sajátja. 13 Baileynél ez az állítás egy táblázatban, sok más, nem tôle származó elképzelés társaságában szerepel. Egyiknek sincs jelölve az eredete. Ezt a felfogást Labov olyannyira a magáénak vallja, hogy saját tanulmányukat idézve megismétli 1978-ban, valamint egy késôbbi, de még évekkel Wardhaugh könyve elôtti cikkében is "alapvetô elv"-ként szögezi le, hogy a beszédközösségek normális esetben heterogének. 14 Van valami rendkívül bizarr Wardhaugh eljárásában. Sokaknak a szemére lehetne hányni, hogy nem az idézett gondolat szellemében elmélkednek a nyelvrôl, de miért éppen annak, akinek a cikkébôl ez a gondolat származik? Ezúttal nincs mód mentegetni a szerzôt: ez bizony jókora melléfogás. Természetesen elképzelhetô, hogy Wardhaugh nem olvasta Weinreich, Labov és Herzog cikkét, a bibliográfiában legalábbis nem szerepel, mint ahogyan azok a cikkek sem, melyekben Labov megismétli azt a tételt, melyet a szerzô számon kér rajta. Ha Wardhaugh esetleg nem olvasta ezeket az írásokat, akkor viszont roppant balszerencsés volt, hogy olyan dologba tenyerelt bele, amiben nem eléggé tájékozott. Ráadásul helytelen az a megállapítás is, hogy Bailey Labov nézeteit kifogásolja. A Wardhaugh által idézett oldalakon Labov neve elô sem fordul. 15 Leghelyesebb Wardhaugh gondolatmenetét elfelejteni.
  Kevésbé egyértelmű a következô eset, mégis szót érdemel. Az 54. oldalon ezt olvashatjuk: "A sabir a Mediterráneum (késôbb még nagyobb terület) lingua francája volt: a középkorban keletkezett, legalább a keresztes háborúkig nyúlik vissza, s egész a XX. századig fennmaradt." Nem világos, honnan veszi Wardhaugh, hogy a sabir még a XX. században is létezett. (Az angol változat 56. oldalán ez áll: "it survived into the twentieth century".) Hugo Schuchardt, aki minden kétséget kizáróan a sabir legjobb ismerôje volt, 1909-ben megjelent cikkében nem nyilatkozott teljes egyértelműséggel errôl a kérdésrôl. 16 Azt állítja, hogy nagyjából 1830 után, a francia-arab kétnyelvűség kialakulásával, vagyis közvetítô nyelvi szerepének elveszítése után a sabir fokozatosan eltűnt, ugyanakkor nem tartja kizárhatónak, hogy itt-ott még beszélik. Schuchardt, aki egyébként járt szinte mindenütt, Afrikában is, ahol a sabirt valaha beszélték, sehol nem állítja, hogy találkozott volna a sabirral mint élô nyelvvel. Schuchardt neve, mellesleg, hiányzik a bibliográfiából.
  A következô komolyabb hiba bemutatása elôtt talán nem felesleges megemlíteni, hogy egyes amerikai társadalomtudományokban némiképp másképpen viszonyulnak a történetiséghez, mint mifelénk. Vegyük összehasonlítási alapnak Hutterer Miklós A germán nyelvek című könyvét. Hutterer tudománytörténeti narrációval indít: elmeséli, hogy az általa tárgyalt kérdés miképpen lett kérdés: "A nyelvek osztályozásának történeti módszere még régebbi idôkre nyúlik vissza, mint a tipológiai kutatás, mégpedig a XVIII. század végére, amikor India gyarmatosításával..." 17 Az ilyen könyvekben a tudománytörténet szerves része a tárgyra vonatkozó jelenbeli tudásnak. Mindez merôben idegen Wardhaughtól. Talán úgy is lehet fogalmazni, hogy ô nem narratív, hanem drámai, jelen idejű struktúrákkal operál. Számára a tudomány egyrészt tisztán a jelenben zajlik, másrészt problémák és kutatási irányzatok küzdelmével ragadható meg. A kétféle hozzáállás elvben kiegészítheti egymást, a gyakorlatban azonban elô-elôfordul, hogy a historizáló megközelítés soha nem ér el a jelenhez, valamint az is, hogy a történelem vagy nagyrészt érdektelenné válik, vagy csak fogyatékosan, esetleg egyáltalán nem rekonstruálható a jelenközpontú megközelítésbôl.
  Valószínűleg ez utóbbi áll Wardhaugh könyvére. A szerzô egészen bizonyosan találkozott Schuchardt nevével olvasmányai során, hiszen több olyan cikket is idéz, melynek ô a fôszereplôje, a jelencentrikusság azonban megakadályozhatta abban, hogy lényegi összefüggést lásson egy ilyen kevéssé ismert, régi (1842-1927) szerzô és a szociolingvisztika jelen problémái között. Ha a szerzô számolt volna Schuchardttal, akkor nem állíthatta volna, hogy a nyelvészek "csak a legutóbbi idôben jöttek rá, hogy milyen érdekesek tudományos szempontból a kreol nyelvek" (57. old.). Vagy azt sem, hogy "az ilyen nyelvek komoly vizsgálatának története csak pár évtizede kezdôdött" (53. old.). Schuchardt életműve bizonyítja, hogy ezekben az állításokban szemernyi igazság sincs. Schuchardt hozzávetôleg az újgrammatikusok kortársa volt, és élesen tagadta az általuk képviselt nyelvi homogeneitás eszméjét. Úgy vélte, hogy még a lehetô leghomogénabb nyelvközösség és dialektus sem teljesen homogén, s hogy még az ilyen közösségben is állandó nyelvi keveredés zajlik. Ennek következtében nem fogadhatta el a nyelvi változás kivételt nem ismerô szabályosságának és mechanikus jellegének gondolatát, valamint az ún. családfaelméletet. Nézetei komoly hatást tettek a dialektológusok több generációjára. A nyelvi heterogeneitás jelentôségének felismerése vezette el ôt a kevert nyelvekhez is, melyek puszta létét jelentôs korabeli nyelvészek tagadták elvi megfontolások alapján. Max Müller például azt mondta, hogy "a nyelvtudomány szigorú elvei alapján lehetetlen elfogadni a kevert nyelvek létét". 18 William Dwight Whitney pedig azt állította, hogy "Olyasmi, mint amilyen egy kevert nyelvtani apparátussal rendelkezô nyelv, még soha nem került a nyelvet tanulmányozók szeme elé: számukra ez valamiféle szörnyszülött lenne; léte lehetetlennek látszik". 19 Ez azonban nem jelenti, hogy Schuchardt teljesen magányos lett volna. 1883-ban megjelent Slawo-Deutsches und Slawo-Italienisches című könyvének egyik kritikusa például úgy vélte, hogy Schuchardt "korszakalkotó" műve "az egyik legfontosabb hozzájárulás a dialektológia tudományához". 20 A nyelvek kölcsönhatása és a kreol nyelvek tanulmányozása már több mint száz éve jelent komoly kihívást a mindenkori uralkodó nyelvészeti irányzat számára. Ez az állítás Schuchardt munkásságától függetlenül is igaz. A nyelvészek túlnyomó többsége ma is úgy véli, száz éve is úgy vélte, hogy a nyelvi változás lassú, tudattalan, szinte észlelhetetlen folyamat. Az imént említett Whitney például azt állította, hogy valamiféle "nyelvi forradalom, a nyelvi struktúra gyors és gyökeres átalakulása teljességgel lehetetlen". 21 Ugyanakkor Addison van Name már 1869-1870-ben tárgyalta a kreol nyelvekben végbemenô szélsebes változásokat. 22
  Mindebbôl az következik, hogy a szerzô állításait, mikor az utóbbi három-négy évtizednél messzebbre tekint vissza, nem szabad készpénznek venni. A 129. oldalon azt találjuk, hogy a "nyelvészetet hagyományosan az idiolektusok érdekelték". Ez az állítás oly távol van az igazságtól, hogy még az ellentéte sem igaz. Vagy a 118. oldalon azt olvashatjuk, hogy "a nyelvjáráskutatás a nyelvek történelmi vizsgálatából alakult ki". Meg lehet ugyan jelölni, hogy Wardhaugh milyen könyvek alapján állítja amit állít, és az ellenérveket is meg lehetne említeni, de talán felesleges a példákat szaporítani. 23 Mindenesetre bizonyos, hogy nem kenyere a nyelvészet története.
  A könyv névmutatója minôsíthetetlenül rossz, és ez már az eredetiben is így volt. Az elsô három fejezetben elôforduló nevekbôl 36 hiányzik a névmutatóból. Ebben a részben hatszor fordul elô Leonard Bloomfield neve, a mutatóból mégis hiányzik. Ráadásul a mutató nem mindig regisztrálja a felvett szerzôk összes elôfordulását. Nem lehet semmiféle rendszert felfedezni abban, minek alapján került be valaki a mutatóba, vagy minek alapján maradt ki. Van úgy, hogy egy futó említés idézet nélkül is elegendô a bekerüléshez, máskor viszont akár egy hosszú idézet és az alapos tárgyalás sem elég. Nagyjából hasonló a tárgymutató is. A könyvben említett nyelvek általában szerepelni szoktak, de a sabir például hiányzik.
  Wardhaugh hivatkozásaival sincs minden rendben. A 193. oldalon olvasható Sapir-idézetrôl azt állítja a könyv angol eredetijének a szövege, hogy Sapir Language című könyvébôl származik. Ez az egyik hiba, melyet a magyar változat munkatársai közül észrevett és kijavított valaki. Az idézett szöveg ugyanis A nyelvészet mint tudomány című cikkbôl származik. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a könyv eredetijében az idézet hozzávetôleg feleakkora, mint a magyarban olvasható szöveg. Azt ugyanis senki nem vette észre, hogy Wardhaugh az idézett szöveg közepébôl kihagyott - pontokkal jelölve - kilenc mondatot. 24 A 72. oldalon olvasható DeCamp-idézetrôl pedig azt állítja a könyv, hogy DeCamp The Development of Pidgin and Creole Studies című tanulmányából származik. Az idézett részlet szerzôje valóban DeCamp, de egészen bizonyos, hogy ez a hivatkozás téves. 25
  Ezzel már rá is tértünk a könyv angol és magyar változatának összehasonlítására. Elôször is komoly érdeme a magyar kiadásnak, hogy az eredeti bibliográfia mellett bô válogatást tartalmaz a magyar és magyarra fordított szociolingvisztikai irodalomból is. Hasonlóképpen jó döntés volt, hogy a feladatok és a példamondatok jelentôs részét átültették magyarra. Tankönyvrôl lévén szó, ezen a ponton valamennyire el lehet s valószínűleg el is kell szakadni az eredetitôl. A magyarítások között vannak kifejezetten ötletesek is: például "fire-engine red" (232. old.) helyett "csukaszürke" (207. old.) szerepel a magyar változatban. Hasonlóképpen jó az "if someone says tess for test, does he or she also say bes' for best?" (17. old.) példa helyett a magyar változatban olvasható: "pl. ha valaki fôdet mond föld helyett, akkor hódat mond-e hold helyett is?" (21. old.), vagy az "I ain't done it yet" (44. old.) helyett az "Őtet verte meg a rendôr" (44. old.). Szintén helyeselni lehet, hogy a magyar változatból hiányzik egy ötlapnyi, a kreol és pidgin nyelvek sajátosságait szemléltetô részlet.
  Van a könyvben néhány hiba, mely a magyar változat összeállítása során csúszott be. A 148. oldalon lévô 7.5 táblázat után a 150. oldalon a 6.4 táblázat és a 6.5 táblázat következik, majd folytatódik az eredeti számozás, és a 151. oldalon a 7.6 táblázatot találjuk. Az ún. rajnai legyezô 117. oldalon lévô ábrája angolul maradt a magyar változatban is. A 224. és 225. oldalon pedig - az eredetihez képest - leírhatatlan káosz van. Említést érdemel viszont, hogy az eredetiben található hibát: "nor do you usually use an H variety when an L is called for, e.g., for writing serious literature (91. old.) a magyarban kijavítva olvassuk: az ember nem használ [...] K változatot olyankor, amikor az E helyénvaló, például 'komoly' irodalmi mű írásakor (80. old.). (Az angolban olvasható H "high"-t, az L "low"-t, a magyarban található E "emelkedett"-et, a K pedig "közönséges"-t jelent.)
  A magyar változat messze leggyengébb pontja a fordítás. Bizonyára minden fordításban vannak hibák, így az igazi kérdés az, mennyi és miféle van belôlük. Ebben a fordításban sok és sokféle. Olyan sok, hogy képtelenség felsorolni az összes figyelmetlenséget, félreértést, következetlenséget és melléfogást. A kiadónak, ha esetleg tervezi a könyv második kiadását, komolyan mérlegelnie kell majd, mennyi ôrizhetô meg az elsô kiadás szövegébôl. A fordítást szemlélve az embernek az a benyomása támad, hogy annak elsô piszkozatát soha senki nem vetette össze az eredeti szöveggel, hanem azonnal a nyomdába küldték. Ez, ha netán tényleg így lenne, aligha egyedül a fordító felelôssége.
  Lássunk néhány példát. A 87. oldalon azt olvassunk, hogy Paraguayban a lakosság 90 százaléka által beszélt nyelv, a guariní "hallgatólagosan a nemzeti nyelv." Az eredeti 100. oldalán viszont az áll, hogy "Guariní is recognized as a bona fide national language". Azaz: a gaurinít az igazi, a voltaképpeni nemzeti nyelvnek ismerik el. Az eredetiben ezt olvassuk: "there is one error in the popular view which is of special interest" (50. old.). Ez azonban nem azt jelenti, amit a magyar változatban: "a közkeletű nézet szerint van egy olyan hiba, amely különösen érdekes" (49. old.), hanem azt, hogy "a közkeletű nézetben van egy olyan hiba, amely különösen érdekes". A "Ferguson offers another definition of variety" (22. old.) mondat magyar megfelelôje nem "Ferguson egy másik definícióváltozatot kínál" (25. old.), hanem "Ferguson egy másik változatdefiníciót kínál". A "careless speaking" (50. old.) magyarul nem "gondos beszéd" (49. old.), hanem "gondatlan beszéd". A "lavish gift-giving" (57. old.) nem "családi ajándékadás" (55. old.), hanem "bôkezű ajándékozás". A "the Portuguese relexified this language; that is, they introduced their own vocabulary into its grammatical structure" (75. old.) magyarul nem azt jelenti, hogy "a portugál relexifikálta ezt a nyelvet, azaz bevezette saját szókészletét annak grammatikai struktúrájába" (66. old.), hanem azt, miként a többes szám harmadik személyű személyes névmás is mutatja, hogy a "portugálok relexifikálták ezt a nyelvet, azaz bevezették..." A "completely homogeneous speech community" (117. old.) magyarul nem "gyakorlatilag homogén beszélôközösség" (102. old.), hanem "tökéletesen homogén beszédközösség". A "final cluster simplification" (184. old.) nem "szóvégi hangzónyaláb egyszerűsítése" (161. old.), hanem "szóvégi mássalhangzótorlódás egyszerűsítése". Az "in conversation with familiars" (91. old.) nem azt jelenti, "családtagokkal való társalgásban" (80. old.), hanem azt, hogy "ismerôsökkel való társalgásban". A "familiar" és a "familiarity" máshol is (pl.: 224., 243., 244., 245., 249. old.) hibásan szerepel. A "regional dialects are really quite easy to sample" (136. old.) nem azt jelenti, hogy "a regionális dialektusokat voltaképpen nagyon könnyű körülhatárolni" (119. old.), hanem azt, hogy "a regionális dialektusokból valójában nagyon könnyű mintát venni". A "Since most of us realize that it is not only where you come from that affects your speech" (137. old.) magyarul nem "Miután felismertük, hogy az ember beszédére nemcsak az van hatással, hogy földrajzilag honnan jön" (120. old.), hanem "Mivel legtöbben tudatában vagyunk annak, hogy...". A "metaphorical code-switching in such situations is deeply ingrained" (109. old.) nem azt mondja, hogy "a metaforikus kódváltás mélyen be van ágyazódva ezekbe a helyzetekbe" (95. old.), hanem azt, hogy "az ilyen helyzetekben bekövetkezô metaforikus kódváltás mélyen belénk van vésve".
  Van, hogy az eredeti szöveg jókora darabja kimarad a magyar változatból. Wardhaugh idézi Charles A. Fergusonnak a diglossziáról adott definícióját, melyben ezt olvassuk: "there is a very divergent, highly codified (often grammatically more complex) superposed variety, the vehicle of a large and respected body of literature, either of an earlier period or in another speech community" (90. old.). Magyarul ez így hangzik: "van egy [...] erôsen eltérô, nagymértékben szabályozott (grammatikailag gyakran bonyolultabb) föléhelyezett változat is, amely irodalmi, s amelyet vagy egy korábbi idôszakban, vagy egy másik nyelvközösségben hoztak létre" (79. old.), vagyis hiányzik belôle a következô részlet fordítása: "the vehicle of a large and respected body of literature". A könyv magyar változata ezen a ponton nem Wardhaugh könyvét (vagy mondjuk Ferguson cikkét), hanem Ferguson cikkének hibásan megjelent fordítását követi. 25
  Kisebb-nagyobb kihagyásokat máshol is találunk: az "any particular social identity" (104. old.) magyar megfelelôje: "semmilyen sajátos identitást" (90. old.), a "reference group, corporate group, ethnic group" (122. old.) pedig ekképpen alakul át: "referenciacsoport, etnikai csoport" (106. old.). Az eredeti 35. oldalán ezt olvassuk: "Ukrainians say their language is not Russian." Ez a mondat teljes egészében kimaradt a magyar változatból. A következô példában a magyar fordítás nemcsak hiányos, hanem elképesztôen pontatlan is: "Suppose the speaker, but not the listener, has a system in which familiarity, not merely solidarity, is required for use of a first name." (267. old.) Ennek a mondatban a magyar változatban ez felel meg: "A beszélô rendszerében a keresztnév használata csak jó ismeretség esetében megengedett, az összetartozás ehhez még nem elegendô feltétel." (241. old.) Látnivaló, hogy lesz bôven dolguk azoknak, akik a második kiadás elkészítése során helyre fogják pofozni az ilyen mondatokat.
  Máshol viszont betoldásokat találunk: "the lack of such command may exclude you from a community of speakers, e. g., of RP users or speakers of Yoruba if all you speak is Brooklynese" (126. old.) helyett a magyarban ezt olvassuk: "ennek a tudásnak a hiánya zárhat ki valakit a beszélôk meghatározott közösségébôl, például a dél-angliai presztízskiejtés, az r-es ejtés beszélôi vagy a joruba beszélôi körébôl azt, aki csak a brooklyni angolt beszéli" (110. old.), ahol is egyáltalán nem világos, miért és miképpen került a magyar szövegbe a roppant zavaró "r-es ejtés" kifejezés, hiszen a "dél-angliai presztízskiejtés"-t éppen az jellemzi, hogy az angol más változataival szemben bizonyos helyzetekben r-telen.
  Mindez még mindig csupán a jéghegy csúcsa. Az embernek az az érzése lehet, hogy annyi hibát talál, amennyi türelme van. A "John Doe" (147. old.) magyar megfelelôje a könyvben olvasható kontextusban nem "John Doe" (129. old.), ami az angolul nem tudónak semmit nem mond, hanem például "Kovács János". A "Since there is no precise rule for shifting from vous to tu" (262. old.) nem azt jelenti, "Mivel nincsenek precíz szabályai a tu-rôl a vous-ra való áttérésnek" (236. old.), hanem azt, hogy "Mivel nincs precíz szabálya a vous-ról a tu-re való áttérésnek". Nem teljesen világos, milyen megfontolások alapján változott az "among expatriates in China" (118. old.) kifejezés a magyar változatban a következôre: "a hazájukból elűzöttek körében Hongkongban" (103. old.). Az eredeti 291. oldalán pedig a következô párbeszédet olvashatjuk:

A. I am out of petrol.
B. There is a garage round the corner.

  Vagyis B beszélô azt kommunikálja A-nak, hogy a közelben van egy benzinkút, ahol benzint vehet az autójába. A magyar változat 264. oldalán ugyanez a párbeszéd a következôképpen hangzik:

A: Kifogyott a benzinem.
B: A sarkon van egy garázs.

  A magyar B beszélô egészen mást kommunikál. Mondata valami olyasmit implikál, hogy benzin hiányában A-nak esetleg a sarkon lévô garázsban kellene hagynia az autóját. Magyar viszonyok között még azt is hozzágondolhatjuk, hogy ezzel talán azt akarja igazából közölni, hogy a garázsban nem fogják feltörni az autót.
  Valamivel kevésbé egyértelmű eset a következô. Az eredeti 81. oldalán ezt olvassuk: "DeCamp has observed that particular speakers control a span of the spectrum not just one discrete level within it. He says that the breadth of the span depends on the breadth of the speaker's social activities". A magyar változat 71-72. oldalán a következô fordítást olvassuk: "DeCamp azt mondja, hogy az egyes beszélôk a spektrumnak egy szeletét uralják, nem egy elkülöníthetô szintet azon belül. A szelet nagysága attól függ, hogy milyen széles a beszélô társadalmi tevékenységeinek köre." Szerencsétlennek látszik a span és a szelet megfeleltetése. A span - mint ez a szövegbôl nyilvánvaló - eleve egynél több diszkrét szintet (azaz, mint a 75. oldalról kiderül, változatot) foglal magában, vagyis szeletek sorozata. Kérdés persze, mit nevezünk szeletnek. Lehet egy egész rúd párizsit is egyetlen hatalmas szeletnek tekinteni. Ha viszont ragaszkodunk a szelet szóhoz, akkor a szelet nagysága helyett inkább a szelet vastagságáról kellene beszélni.
  Az angol szöveg 18. és 19. oldalán olvasható "uniformation principle" kifejezésnek két különbözô magyar kifejezés felel meg: az "egyöntetűség elve" (22. old.) és az "egységesítési elv" (23. old.). Bár Wardhaugh szövegébôl ez nem derül ki, a kifejezés a geológiából származik, ahol valami olyasmit jelent, hogy a földkérget a múltban és a jelenben formáló erôk azonosak egymással. Ezt egyik fordítás sem adja vissza, de ez voltaképpen jóval kevésbé fontos, mint maga az a tény, hogy egyazon kifejezésnek két különbözô fordítása van, jóllehet ezt semmi nem indokolja. Sajnálatos ugyan, de meg kell állapítani, hogy a könyvben gyakran elôfordul ez a fajta következetlenség. Az angolban olvasható "Plains Sign Language"-nek (57., 58. old.) egyszer "síksági jelnyelv" (55. old.), másszor, de azért ugyanazon a oldalon, "préri jelnyelv" a magyar megfelelôje. A diglosszia egyik pólusát alkotó "low variety"-t (90., 107. old.) elôször a "közönséges változat" (79. old.), néhány oldallal késôbb viszont az "alantasabb változat" (92. old.) kifejezés ülteti át magyarra. A "baby-talk" (59., 62., 72. old.) egyszer "gyerekgügyögés" (57. old.), máskor "dajkanyelv" (59. old.), harmadszor "bébiknek szóló beszéd" (64. old.). Ugyanígy egynél több magyar megfelelôje van a set, distribution, proportion, real world, score, vernacular, pattern, scale, span, marker, uniform szavaknak és kifejezésnek - és még számos másnak. A magyar szövegbôl igencsak kockázatos visszakövetkeztetni, mi lehetett az eredetiben, mert mondjuk a distribution és a proportion, a span és a set, valamint a scale, a marker és a score egyes magyar megfelelôi egybeesnek. Ugyanakkor a könyv szövegétôl nem idegen a szavak, kifejezések ismétlése. A 27. és 28. oldalakon például egymás után hatszor szerepel a "kimutat" szó. Nem világos tehát, miért nem akkor ismétlôdik valami, amikor igazán fontos lenne.
  A hibák tehát sokan vannak és változatosak. Mindezek azonban eltörpülnek a következô mellett. Apró túlzással azt lehetne mondani, hogy a szociolingvisztikában nincs fontosabb terminus a variationnél. Ez a szó ugyanis arra a folyamatra (és a folyamat eredményeképpen elôálló helyzetre) utal, melynek során az egymással szembeállítható változatok létrejönnek. Elképzelhetô, hogy esetleg meg lehetett volna hagyni variációnak. Pontosabban szólva a meglévô variáció szót lehetett volna a variation magyar megfelelôjeként bevezetni, és némi új jelentéssel felruházni. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy nem könnyű magyarra fordítani. De még a fordításánál is sokkal fontosabb, hogy valahányszor az angolban a variation terminussal találkozunk, ugyanazon a helyen a magyarban is mindig a megfelelôjének kinevezett magyar szót találjuk, bármi legyen is az. Ennek az elvnek a következetes alkalmazását csak valamilyen nyomós érv akadályozhatja meg egyszer-egyszer. Ha a könyvet ebbôl a szempontból vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a variation szónak nincs igazi magyar megfelelôje, vagy - nézôpont kérdése - túl sok van. Ezek a következôk:

különbség(ek): 41 (11)
sokféleség: 36
változat(ok): 31 (13)
eltérés(ek): 12 (2)
ingadozás(ok): 9 (6)
változatosság: 7
variáció(k): 4 (3)
változás(ok): 2 (1)
variabilitás: 2
0: 2
változatosság, sokféleség: 1
ingadozások, változatok: 1
változó: 1
inhomogén: 1
együttesek: 1

  A kettôspont utáni szám jelöli, hogy az illetô szó (vagy szavak) hányszor áll(nak) a variation helyén. Zárójelben van, hogy az összes elôfordulásból hányszor jelenik meg az egyes számú alak. A "0" arra utal, hogy a szó egyszerűen hiányzik a magyar szövegbôl.
  Ez az fordítási stratégia valószínűleg példátlan. Nehéz Karinthyra nem gondolni. Ha a könyvnek néhány évszázad múlva csak az elsô magyar kiadása marad fenn, és valamilyen nehezen belátható okból visszafordítják angolra - méghozzá több következetességgel, mint amennyi a magyar fordítást jellemzi -, akkor könnyen lehet, hogy a változatosságból angolul diversity, a különbségbôl difference, az eltérésbôl deviation, az ingadozásból fluctuation, a variabilitásból inconstancy, a sokféleségbôl multiplicity, a változásból pedig change lesz - s valahogy így majd végleg meg lehet szabadulni a sok bosszúságot okozó variation szótól és minden származékától.


Ronald Wardhaugh könyvei

Reading: A Linguistic Perspective
Harcourt, Brace & World, New York, 1969.

Topics in Applied Linguistics
Newbury House, Rowley, Mass., 1974.

The Contexts of Language
Newbury House, Rowley, Mass., 1976.

Language and Nationhood:
The Canadian Experience
New Star Books, Vancouver, 1983.

How Conversation Works
Basil Blackwell, Oxford, 1985.

Languages in Competition
Basil Blackwell, Oxford, 1987.

AN INTRODUCTION TO
SOCIOLINGUISTICS
Basil Blackwell, Oxford, 1992.

A szociolingvisztika irodalmából

Norbert Dittmar: Sociolinguistics:
A Critical Survey of Theory and Application.
Edward Arnold, London, 1976.

R. A. Hudson: Sociolinguistics
Cambridge University Press, Cambridge, 1980.

Jeanne Aitchison: Language Change: Progress or Decay?
Fontana, London, 1981

Peter Trudgill: Sociolinguistics:
An Introduction to Language and Society.
Penguin, Harmondsworth, 1983.

Muriel Saville-Troike:
The Ethnography of
Communication: An Introduction
2. kiad. Basil Blackwell, Oxford, 1989.

Ralph W. Fasold:
The Sociolinguistics of Language
Basil Blackwell, Oxford, 1990.

Suzanne Romaine: Language in
Society: An Introduction to
Sociolinguistics
Oxford University Press, Oxford, 1994.
 
 

Jegyzetek

1 * Noam Chomsky: Rules and Representations. Columbia University Press, New York, 1980. 219-220. old.

2 * Az elsô ilyen könyv, tudomásom szerint, a következô: Robbins Burling: Patterns of Language: Structure, Variation, Change. Academic Press, San Diego, 1992. Köszönettel tartozom Kontra Miklósnak, aki felhívta a figyelmemet erre a könyvre.

3 * Dell Hymes: A beszélés néprajza. In: Pap Mária, Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai tanulmányok. Gondolat, Bp., 1975. 91-145., kül.: 94-95. old.

4 * Harold Garfinkel: Az "etnometodológia" kifejezés keletkezése. In: Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Bp., 1984. 350-355., a hivatkozás: 352. old.

5 * Peter L. Berger, Thomas Luckman: The Social Construction of Reality. Penguin, Harmondsworth, 1971.

6 * Roger Fowler, Bob Hodge, Gunther Kress, Tony Trew: Language and Control. Routledge and Kegan Paul, London, 1979.

7 * Stephen C. Levinson: Pragmatics. Cambridge University Press, Cambridge, 1983.

8 * David DeCamp: Is a Sociolinguistic Theory Possible? Georgetown University Monograph Series on Language and Linguistics, 22 (1969) 157-173., a hivatkozás: 158. old.

9 * Charles-James Bailey: Yroëthian Linguistics and the Marvelous Mirage of Minilectal Methodology. In: P. Sture Ureland (szerk.): Sprachvariation und Sprachwandel: Probleme der Inter- und Intralinguistik. Max Niemeyer, Tübingen, 1980. 39-50. old.

10 * Charles-James Bailey: Variation and the So-Called "Sociolinguistic Grammars". Language and Cognition, 7 (1987) 269-291., a hivatkozás: 272. old.

11 * William Labov: Sociolinguistic Patterns. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1972. 199. old.

12 * Uriel Weinreich, William Labov, Marvin I. Herzog: Empirical Foundations for a Theory of Language Change. In: W. P. Lehmann, Yakov Malkiel (szerk.): Directions for Historical Linguistics. University of Texas Press, Austin, 1968. 95-188., a hivatkozás: 101. old.

13 * Charles-James Bailey: Variation and Linguistic Theory. Center for Applied Linguistics, Arlington, 1973. 34-35. old.

14 * William Labov: Sociolinguistics. In: William Orr Dingwall (szerk.): A Survey of Linguistic Science. Greylock, Stamford, 1978. 339-372., a hivatkozás: 355. old., William Labov: Building on Empirical Foundations. In: W. P. Lehmann, Yakov Malkiel (szerk.): Perspectives on Historical Linguistics. John Benjamins, Amsterdam. 1982. 17-92., a hivatkozás: 17. old.

15 * Wardhaugh Bailey könyvének (Variation and Linguistic Theory) 34-35. lapját említi. Labov neve a 32. és a 36. oldalakon szerepel. Mindkétszer mélységesen elismerô kontextusban. Bailey szokott ugyan vitatkozni Labovval, de egészen más kérdésekben.

16 * Hugo Schuchardt: Die Lingua franca. Zeitschrift für Romanische Philologie, 33 (1909) 441-461. old.

17 * Hutterer Miklós: A germán nyelvek. Gondolat, Bp., 1986. 16. old.

18 * Max Müller: The Science of Language: Founded on Lectures Delivered at the Royal Institution in 1861 and 1863. Charles Scribner's Sons, New York, 1891. 85-86. old.

19 * William Dwight Whitney: Language and the Study of Language. Scribner, New York, 1867. 199. old.

20 * Aaron Marshall Elliott: [Kritika Hugo Schuchardt Slawo-Deutsches und Slawo-Italienisches című könyvérôl.] American Journal of Philology, 6 (1885) 89-94., a hivatkozás: 94. old.

21 * Whitney i. m. 277. old.

22 * Addison van Name: Contributions to Creole Grammar. Transactions of the Philological Association, 1 (1869-1870) 123-167. old.

23 * Winfred P. Lehmann: Historical Linguistics: An Introduction. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1962. 115-117. old.; J.K. Chambers, Peter Trudgill: Dialectology. Cambridge University Press, Cambridge, 1980. 17-19. old.; Walther Mitzka: Deutsche Mundarten. Carl Winter, Heidelberg, 1943. 9. old.

24 * A könyv a magyarul megjelent Sapir-válogatás szövegét veszi át, de talán helyesebb lett volna újrafordítani az idézett részletet, hiszen, például, ami az eredetiben "real world" az ebben a fordításban "világkép". Edward Sapir: A nyelvészet mint tudomány. In: Uô.: Az ember és a nyelv. Vál., ford., utószó: Fabricius Ferenc. Gondolat, Bp., 1971. 43-52., a hivatkozás: 46. old.

25 * A 71. oldalon Wardhaugh DeCamp tanulmányának 29. lapját jelöli meg az idézet forrásaként, a 75. lapon pedig hivatkozik a tanulmány 26. oldalára is. DeCamp tanulmánya azonban a 20. lapon befejezôdik, és utána egy másik szerzô írása következik. David DeCamp: The Development of Pidgin and Creole Studies. In: Albert Valdman (szerk.): Pidgin and Creole Linguistics. Indiana University Press, Bloomington - London, 3-20. old. Emlékezetem szerint a Wardhaugh által idézett szöveg DeCamp következô írásából származik: Social and Geographical Factors in Jamaican English. Creole Language Studies, 2 (1961) 61-84. old. A pontos lapszámot nem áll módomban megadni, mert a kiadvány nem elérhetô az általam ismert hazai könyvtárakban.

26 * Charles A. Ferguson: Diglossia. Word, 15 (1959) 325-340., a hivatkozás: 336. old. Uô: Diglosszia. In: Pap - Szépe: i. m. 291-317., a hivatkozás: 310. old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/