Vándorút nyúllal és kalandokkal

 

RaRe Rakéta Regénytár

 

Sorozatszerkesztő Kardos György

 

 

Arto Paasilinna

 

A nyúl éve

 

 

Magvető Kiadó, Budapest

 

 

A mű eredeti címe Jäniksen vuosi

Fordította Pap Éva

 

© Oy Weilin + Göös Ab:n kirjapaino, Tapiola 1975

Hungarian translation Pap Éva, 1983

 

 

 

I. A nyúl

 

Két nyomott kedélyű ember ült a kocsiban. A lemenő nap sugarai a poros szélvédőn keresztül is vakították szemüket. Szent Iván hava volt. A poros mellékúton észrevétlenül suhant el a nyári finn táj fáradt szemük előtt anélkül, hogy szépségeinek bármelyikőjük is figyelmet szentelt volna.

Két kiégett, nyomorult férfi — egy szerkesztő és egy fotós — ült a kocsiban, hivatalos útjukról hazafelé tartva. A meglett férfikor felé közeledett mindkettő. Ifjúkori álmaik és reményeik még véletlenül sem valósultak meg teljesen, sőt mondhatnánk: a legkevésbé sem valósultak meg. Nős volt mindkettő, megcsalt és csalódott, a gyomorfekély komoly várományosa, nyakig az élet mindennapos egyéb gondjaiban.

Épp az előbb kaptak hajba azon, hogy visszatérjenek-e Helsinkibe vagy okosabb volna az éjszakát Heinolában tölteni, most aztán egy szót sem szólnak egymáshoz.

Válluk közé húzott fejjel, a nyári est szépségei iránt érzéketlenül, komoran ültek a kocsiban, s még csak észre sem vették, milyen nyomorúságos, milyen undok és fárasztó is ez az utazás.

Egy kis dombocskán, szemben a nappal, kölyöknyúl ugrándozott. A nyári naptól megrészegülve hátsó lábaira huppant, s úgy maradt ülve az út közepén. A nap vörös korongja keretet font a nyúlfiú köré.

A kocsit vezető fotós észrevette ugyan az úton üldögélő parányi lényt, de tompa agya nem működött elég gyorsan ahhoz, hogy a balesetet elkerülje. A poros félcipő vadul a fékre tapadt, de már túl késő volt. A megrémült állat magasra ugrott az autó előtt, tompa puffanással a szélvédő szélének ütődött és tehetetlen csomagként csusszant le róla az erdő szélére.

— Hé, elütöttél egy nyulat! — szólalt meg a szerkesztő.

— Ó, az ostoba dög, még jó, hogy nem tört össze a szélvédő!

A fotós megállt, és visszatolatott a tett színhelyére. A szerkesztő kiszállt a kocsiból.

— Látod valahol? — kérdezte minden kíváncsiság nélkül a fotós. Nem állította le a motort, csak az ablakot tekerte le.

— Mit mondasz? — üvöltötte vissza a szerkesztő az erdőből.

A fotós cigarettára gyújtott és csukott szemmel pöfékelt. Arra rezzent fel, hogy a csikk égeti a kezét.

— Gyere már, nincs arra időm, hogy egy idióta nyúl miatt itt rostokoljak!

A szerkesztő szórakozott léptekkel haladt a ritka erdőben. Egy kis tisztás széléhez ért, átugrott az árkon, és bámulta a méregzöld füvet. A rét közepén ott ült a nyúlfiú.

Az állat bal hátsó lába eltörött, szánalmasan fityegett a combján, és nyilván akkora fájdalmat okozott neki, hogy eszébe se jutott menekülni, bár észrevette a felé közeledőt.

A szerkesztő ölébe vette a félelemtől reszkető kölyöknyulat. Fogott egy ágdarabkát, és a zsebkendőjéből hasított csíkok segítségével sínbe tette a nyúlfiú lábát. A nyúl parányi mellső lábacskái közé rejtette fejét, fülei erős szívdobogása ütemére remegtek.

A távoli útról ingerült motorbőgetés zaja hallatszott, kétszeri dudálás és bosszús kiabálás:

— Gyere már onnét! Az istenit neki, soha az életben nem érünk be Helsinkibe, ha még sokáig vacakolsz ott az erdőben! Jöhetsz vissza a saját csámpás lábadon, ha azonnal elő nem bújsz!

A szerkesztő nem válaszolt. Ölében szorongatta a parányi állatot. Úgy látszott, csak a lábán sérült meg, s lassanként meg is nyugodott.

A fotós kiszállt az autóból. Vad dühvel meredt az erdőre, társának nyoma sem látszott. Káromkodott egy cifrát, cigarettára gyújtott, és nyugtalanul toporgott az úton. Amikor az erdő felől még mindig nem hallatszott semmi nesz, földhöz vágta a cigarettáját és elordította magát:

— Hát akkor itt maradsz, te idióta, ég veled, a fene egyen meg!

A fotós hallgatózott még egy ideig, de hogy válasz nem érkezett, őrjöngve beszállt a kocsiba, gázt adott, belökte a sebességváltót, és elrobogott, hogy csak úgy ropogott a kavicsos út a kerekek alatt. Egy perc múlva mintha már ott sem lett volna.

A szerkesztő az árok szélén üldögélt, ölében a nyúlfiúval, és a megtévesztésig hasonlított egy öregasszonyra, aki kötését az ölébe ejtve, gondolataiba merül. A fotós autójának hangját már nem hallotta. Lement a nap.

A szerkesztő letette öléből a nyulat a fűre. Egy pillanatra elfogta a félelem, hátha elmenekül az állat, de az ott kucorgott a fű között, s amikor a férfi ismét ölbe vette, már egyáltalán nem félt.

— Hát itt maradtunk — szólt a férfi a nyúlhoz.

A helyzet valóban az volt, hogy ott üldögélt a férfi egy szál kiskabátban, egyesegyedül a nyáresti erdőben. Mint akit elhasználtak s félredobtak.

Mit lehet ilyen helyzetben tenni? A férfi törte a fejét, s arra gondolt, talán mégis válaszolnia kellett volna a fotós kiabálásaira. Most nyilván majd vissza kell sétálnia az országútra, megvárnia, míg arra jön egy autó, és felkéredzkedhet rá. Valahogy saját erejéből kell elvergődnie Heinolába vagy Helsinkibe.

Meglehetősen ellenszenvesnek tűnt a gondolat.

A szerkesztő megnézte a levéltárcáját. Pár száz márka volt benne, újságírói igazolványa, betegbiztosítási kötvénye, felesége fényképe, valamennyi aprópénz, néhány kondom, egy kulcscsomó és egy régi jelvény. Továbbá tollak, jegyzettömb, gyűrű. A jegyzettömbbe a munkaadója belenyomtatta: Kaarlo Vatanen, szerkesztő. A betegbiztosítási kötvény tanúsága szerint Kaarlo Vatanen 1942-ben született.

Vatanen felállt, szemével követte az erdő mögött lebukó nap sugarainak utolsó villanását, majd fejével intett a nyúlnak. A nyúl az országút felé pislantott, de meg se moccant. Vatanen felemelte, óvatosan kabátja oldalzsebébe igazgatta, és elindult a tisztásról a sötétedő erdő felé.

A fotós mérgében egyenesen Heinolába hajtott. Ott megtankolt, és úgy határozott, hogy abban a hotelban száll meg, amelyet még a szerkesztő javasolt éjszakai szállásul.

Kétszemélyes szobát vett ki, ledobta magáról poros gönceit; és beállt a zuhany alá. Miután rendbe szedte magát, lement a szálló éttermébe. Úgy gondolta, hamarosan a szerkesztő is fel fog tűnni, és akkor majd megbeszélik ezt az ügyet. Megivott néhány üveg sört, vacsora után pedig töményebb alkohollal folytatta az italozást.

A szerkesztőnek se híre, se hamva.

A fotós az éjszakát a bárban töltötte. Meredten nézte a fekete bárpult felületét, s haraggal vegyes szomorúsággal gondolt lehetetlen helyzetére. Az este folyamán végiggondolta a történteket. Sejtette, hogy hibát követett el, amikor a szinte teljesen lakatlan vidéken magára hagyta társát az erdőben. Ki tudja, hátha kificamította a bokáját, vagy eltévedt az erdőben, netán mocsárba süllyedt. Mert egyébként már bizonyára megérkezett volna Heinolába, ha másként nem, hát gyalog.

A fotósnak eszébe jutott, hogy felhívja a szerkesztő feleségét Helsinkiben.

Az asszony álmos hangon válaszolta, hogy Vatanen nem tért haza, majd mikor rájött, hogy a telefonáló illuminált állapotban van, levágta a kagylót. A fotós meg próbálta újra hívni a számot, de senki nem jelentkezett. A feleség persze kihúzta a dugót.

Hajnalfelé a fotós taxit fogott. Elhatározta, hogy visszatér a tett színhelyére, hátha mégis ott találja a szerkesztőt. A taxis megkérdezte enyhén részeg utasát, hogy merre menjen.

— Menjünk csak ezen az úton, nincs semmi különleges célpont. Majd szólok, hol álljunk meg!

A taxisofőr hátrapillantott. Mentek hát bele az erdei éjszakába, egyre messzebb a várostól, anélkül hogy különösebb célpont felé tartottak volna. A sofőr észrevétlenül elővette pisztolyát a kesztyűtartóból, és a lába közé, az ülésre tette. Nyugtalanul figyelte utasát.

Egy dombocska tetején az utas megszólalt

— Itt álljon meg!

A sofőr a fegyvere után nyúlt, és megragadta. A részeg azonban nyugodtan kiszállt a kocsiból és kiabálni kezdett az erdő felé: „Vatanen! Vatanen!”

Lehúzta a cipőjét, feltűrte nadrágja szárát, és mezítláb megindult az erdőbe. Hamarosan beleveszett a sötétbe, csak a hangja hallatszott az erdő felől, amint Vatanent szólongatta.

Fura egy figura — gondolta a sofőr.

Az utas még félóra hosszat zajongott az erdőben, aztán visszatért az útra. Kért egy kis rongyot, megtisztogatta sáros csülkeit; és meztelen lábára felhúzta a cipőjét. Zoknija a kabátzsebéből kandikált elő. Visszaindultak Heinolába.

— Tán eltűnt ez a Vatanen? — érdeklődött a sofőr.

— Igen, az este itthagytam ezen a dombon, de most sehol nem találtam.

— Valóban nem volt, én sem láttam sehol — jegyezte meg résztvevően a sofőr.

A fotós másnap tizenegy óra tájban ébredt hotelszobájában. Szörnyű másnaposság lüktetett a fejében, hányinger kerülgette. Eszébe jutott, hogy a szerkesztő eltűnt. Azonnal fel kell hívni Vatanen feleségét a munkahelyén! A fotós beszámolt a történtekről:

— Elment oda a dombra, hogy összeszedjen egy nyulat, és nem tért vissza. Én persze kiabáltam neki, de még csak nem is válaszolt. Ezek után otthagytam, vagy tán éppen ő akart maradni.

Mire a feleség:

— Részeg volt?

— Nem.

— De hát akkor hol van, nem tűnhet csak úgy el!

— Pedig eltűnt. Nem ment még haza?

— Nem. Te jó ég, meg kell bolondulni miatta. Hát lesz majd mit tisztáznia, ha előkerül! A lényeg az, hogy azonnal jöjjön haza, mondd meg neki!

— Hogyan mondjam meg, amikor fogalmam sincs, hol van?

— Hát kerítsd elő, és mondd meg neki, hogy azonnal hívjon fel a munkahelyemen. És azt is mondd meg neki, hogy elég legyen már az örökös balhékból! Te, épp most lépett be egy ügyfelem! Szóval szólj neki, hogy telefonáljon, szia!

A fotós betelefonált a munkahelyére.

— Igen, és még az a nagy helyzet, hogy Vatanen eltűnt.

— Hová ment? — kérdezte a főszerkesztő.

A fotós elmesélte a történteket.

— Majd csak előkerül valamikor. Nem olyan fontos az a cikk, hogy ne lehetne elhalasztani, majd betesszük a lapba, ha Vatanen előkerül.

A fotós megpendítette, hátha valami szerencsétlenség történt Vatenennel. Helsinkiből megnyugtatták:

— Gyere csak nyugodtan haza, ugyan mi történhetett vele, s ha igen, az ő dolga.

— Nem kéne jelenteni a rendőrségen?

— Jelentse be a felesége, ha akarja. Tud róla, nem?

— Tud persze, de nem nagyon izgatja magát.

— Hát ez nemigen tartozik ránk.

 

 

II. A számadás

 

A szénaillatot árasztó csűrben Vatanen madárcsicsergésre ébredt. A nyúl a hóna alól figyelte a fecskéket, amint azok a szelemen alá épített fészkükre reppentek. Vagy tán éppen most építették a fészküket, de az is lehet, hogy fiókáik voltak, azért röpködtek oly szorgalmasan ki-be a csűrből.

A csűr öreg gerendáinak hasadékán bekukucskált a napsugár, a tavalyi széna meleget árasztott magából. Vatanen majd egy óra hosszat hevert gondolataiba mélyedve, mielőtt feltápászkodott, és a nyúllal az ölében kilépett a csűrből.

A virágok borította öreg kaszáló mögött patakocska csörgedezett. Vatanen letette a nyulat a patak partjára, levetkőzött, és megmosakodott a friss patakvízben. Apró kis halacskák sűrűn egymás mellett, csapatokba rendeződve úsztak szembe az árral. A legkisebb mozdulatra is szétrebbentek, de egy szempillantás alatt máris feledték félelmüket.

Vatanen a feleségére gondolt, akit Helsinkiben hagyott, és kedélye nyomban elborult.

Nem szerette a feleségét. Valahogy gonosz embernek tartotta, aki egész házasságuk alatt gonoszul viselkedett vagy tulajdonképpen inkább csak önző volt. Rendszerint ronda és alkalmatlan ruhákat vásárolt magának, amiket csak rövid ideig viselt, mert egy idő után már neki magának sem tetszettek. Nyilván Vatanent is lecserélte volna, ha az olyan egyszerűen ment volna, mint egy ruhacsere.

Házasságuk kezdetén felesége céltudatosan hozzálátott, hogy lakást szerezzen, közös fészket építsen. A lakás a női lapok berendezési ötleteinek fura keveréke lett, lélektelen és ízléstelen. Látszólagos radikalizmus uralkodott benne, a falakat hatalmas reklámplakátok borították, és a nehéz, nagy székek mellett körülményes volt úgy elmenni, hogy össze ne verje magát az ember. A lakás, amelynek minden egyes darabja ellentmondásos volt, erősen hasonlított Vatanen házasságára.

Az egyik tavaszon Vatanen felesége teherbe esett, de sürgősen elvetette a magzatot. A gyermekágy megtörte volna a berendezés egységét, állította. A valószínűbb ok azonban az volt — amint az az abortusz után Vatanen tudomására jutott —, hogy a gyermek nem Vatanentől származott.

— Csak nem vagy féltékeny arra a halott magzatra, te ostoba — mondta a feleség, amikor Vatanen szóvá tette a dolgot.

Vatanen úgy tette le a nyúlfiút a patak partjára, hogy az inni tudjon. A nyúl pofácskáját a víz fölé hajtva lefetyelni kezdte a vizet. Ahhoz képest, milyen parányi állatka volt, nagyon megszomjazhatott. Miután jól beivott, lelkesen nekilátott a falatozásnak a parti fűből, levelekből. Hátsó lába még igen érzékeny volt.

Vissza kéne térni Helsinkibe — elmélkedett Vatanen. Vajon mit gondolnak a munkahelyén eltűnéséről?

Micsoda munkahely, micsoda munka! Egy folyóirat, amely látszólagos hibákon rágódott, de gondosan elhallgatta a társadalom alapvető ellentmondásait. A címlapon hétről hétre más és más léhűtő arca, zenész családok legújabb csemetéi, missek és manökenek. Fiatalabb korában Vatanen nagyon elégedett volt magával, hogy egy jelentős lap riportere lehetett, s különösen elégedett volt, ha meginterjúvolhatott valamely meg nem értett személyt, lehetőleg az államhatalom elnyomottját, áldozatát. Úgy érezte, hogy hasznos munkát végez, hogy legalább ez az egy visszásság lelepleződött, nyilvánosságra került. Most már azonban, hosszú évek múltán, nem érezte, hogy valami nemes tettet hajtana végre; elvégezte, amit feltétlen megköveteltek tőle, s hozzászokott, hogy ne nyilvánítson különvéleményt. Munkatársai is ugyanilyenek voltak, munkájukba belefáradt, cinikus emberek. A piackutatónak már nem is nagyon kellett mondania, milyen cikkeket vár a kiadó, a szerkesztők mentek és csinálták. Ismeretet ugyan nem közölt, azt elhallgatta, elfeledte, felszínes szórakozássá szelídítette, a lapnak mégis sikere volt. Hitvány egy szakma.

Bár tisztességes fizetése volt, Vatanen örökös pénzhiánnyal küszködött. Az élet Helsinkiben nem olcsó, csak lakásért majdnem ezer márkát fizetett havonta. A magas lakbér miatt saját lakásról nem is ábrándozhatott. Vett ugyan egy vitorlást, de azzal is csak adóssága nőtt. A vitorlázáson kívül nem is volt más szórakozása. Felesége időnként megemlítette, hogy színházba kéne menni, de Vatanennek semmi kedve nem volt a feleségével együtt mutatkozni, annyira elege volt belőle. Már a hangját is unta.

Vatanen nagyot sóhajtott.

Ragyogó nyári reggel volt, de súlyos gondolatai minden jókedvét elvitték. Gondjait csak akkor feledte, amikor a nyúl befejezte táplálkozását, s Vatanen óvatosan zsebébe csúsztatta az állatot. Határozott léptekkel megindult nyugat felé, ugyanabba az irányba, amerre előző este az országútról tartott. Az erdő vidáman zúgott, Vatanen vidáman dudorászott, mint két iparossegéd. A nyúl füle kikandikált Vatanen zsebéből.

Pár óra múlva Vatanen egy faluba ért. Végigment a falu utcáján, s egy pirosra festett boltocskához ért. Ez aztán a szerencse! A bolt mellett fiatal lány szorgoskodott. Úgy látszott, épp most készül kinyitni parányi üzletét.

Vatanen odasétált a bolthoz, köszönt, és leült a verandára. A lány kinyitotta az ajtót, bement, elhúzta az ablakot, és kiszólt:

— Nyitva van a bolt, mivel szolgálhatok? Vatanen cigarettát vásárolt és egy üveg limonádét. A lány alaposan végigmérte, és megkérdezte

— Gonosztevő vagy?

— Neem, félsz?

— Nem azért kérdem, csak gondoltam, merthogy az erdőből jöttél.

Vatanen előhúzta zsebéből a nyulat, és a pultra állította.

— Jé, hiszen ez egy nyuszika — lelkendezett a lány.

— Nem nyuszika, mezei nyúl. Találtam.

— Jesszusom, hiszen ennek fáj a lába. Hozok neki egy kis répát.

A lány otthagyta a boltot, és beszaladt az egyik közeli házba. Kis idő múlva visszatért, kezében egy maroknyi sáros, múlt évi sárgarépával. Lemosta egy kis limonádéval, és izgatottan kínálta a nyúlnak, de az nem fogadta el. A lány kicsit csalódottnak látszott.

— Úgy látszik, nem kell neki.

— Egy kicsit beteg szegény. Van itt a faluban állatorvos?

— Igen, itt van Mattila, bár nem falubeli, csak a nyarakat tölti mindig itt, télire visszamegy Helsinkibe. Ott áll a nyaralója a tóparton. Ha felmászol a bolt tetejére, megmutatom, melyik az ő háza.

Vatanen felmászott. A lány a bolt udvaráról magyarázta, merrefelé nézzen, milyen színű épületről van szó. Vatanen a jelzett irányba tekintett, és megtalálta az állatorvos nyaralóját. Lemászott a tetőről, a lány az ülepénél tartotta, hogy le ne essen.

Az állatorvos injekciót adott a nyúlnak, és gondosan bekötözte a lábát.

— Sokkot kapott. A tappancsa persze rendbe fog jönni. Ha beviszi a városba, vegyen neki friss salátát, azt megeszi. Alaposan mossa meg a salátát, mielőtt odaadja, nehogy elrontsa vele a gyomrát. Inni csak friss vizet adjon neki!

Amikor Vatanen visszatért a bolthoz, néhány dologtalan ember üldögélt ott. A lány bemutatta Vatanent:

— Itt van az a nyulas ember.

A férfiak pilzenit ittak. A nyúl roppant izgatta őket, felőle faggatóztak. Találgatták, milyen idős lehet. Az egyik elmesélte, hogy mielőtt kaszálni menne, nagy kiáltozással végigjárja a földeket, hogy az ott lapuló nyúlfiak elmeneküljenek.

— Különben a kaszálógép alá kerülnek. Az egyik nyáron is három nyulacska maradt ott, az egyiknek a fülét vágta le a gép, a másiknak a hátsó lábát, a harmadikat meg kettészelte. Azon a nyáron, amikor kaszálás előtt elzavartam őket, egy sem került a gép kése alá.

A falu annyira megtetszett Vatanennek, hogy úgy, ahogy volt, több napra megszállt az egyik házban.

 

 

III. Rendszabályok

 

Vatanen felszállt a Heinolába induló buszra, mert még egy ilyen barátságos faluban sem lehet a végtelenségig múlatni az időt.

Vatanen a távolsági busz hátsó ülésén ült, ölében tartotta a nyulat egy kosárkában. Hátul néhány falusi gazda pöfékelt. Amikor észrevették a kosárban lapuló nyulat, beszélgetni kezdtek róla. Megállapított, hogy ezen a nyáron a szokásosnál is több nyúlkölyök volt a vidéken, s találgatták, ez a nyúl hím-e, vagy nőstény. Vatanentől afelől érdeklődtek, levágja-e majd, ha megnő, és megeszi-e? Vatanen azt válaszolta, hogy nincsenek ilyen elképzelései. Erre aztán megállapították, hogy tényleg, kinek is jutna eszébe például a saját kutyáját megölni, s hogy néha jobban lehet ragaszkodni egy állathoz, mint egy emberhez.

Vatanen kivett egy szobát a szállodában, lemosakodott, és lement enni az étterembe. Dél volt, az étterem üresen kongott. Vatanen maga mellé ültette a nyulat egy székre. A főpincér, kezében az étlappal, a nyulat bámulta:

— Voltaképpen nem volna szabad állatot behozni ide.

— Nem veszélyes.

Vatanen megrendelte magának az ételt, a nyúlnak pedig friss salátát, reszelt répát és friss vizet kért. A főpincér mereven nézte Vatanent, amint az a tál saláta mellé ültette a nyulat, de nem tiltakozott.

Ebéd után Vatanen a szálló halljából felhívta feleségét Helsinkiben.

— Hát te vagy az? — kiabálta a felesége dühösen. — Milyen szörnyűséges helyről telefonálsz? Gyere azonnal haza!

— Arra gondoltam, hogy már sohasem megyek haza.

— Még hogy arra gondoltál! Te megzavarodtál, feltétlenül haza kell jönnöd! Ezért a húzásodért még majd az állásodból is kirúgnak, abban egészen biztos vagyok. Antero és Kerttu feljön ma este, mit mondok majd nekik?

— Mondd meg, hogy megszöktem otthonról, akkor legalább nem hazudsz.

— Nem mondhatok nekik ilyet, mit gondolnak majd! Ha azt hiszed, hogy ily módon sikerülni fog a válás, hát garantálhatom, hogy nem lesz szerencséd! Azt hiszed, hogy csak úgy eleresztelek, miután tönkretetted az életemet, és nyolc évet elfecséreltem miattad? Hülye voltam, hogy hozzád mentem!

A feleség sírni kezdett.

— Sírj egy kicsit gyorsabban, ez a beszélgetés már úgyis túl sokba kerül!

— Ha nem jössz azonnal haza, átadom az ügyet a rendőrségnek, aztán majd megtanulod, hogy otthon a helyed!

— Alig hiszem, hogy a rendőrséget érdekelné ez az ügy.

— Nekem elhiheted, hogy máris felhívom Antti Ruukonent, rá fogsz jönni, hogy találok magamnak társaságot!

Vatanen letette a kagylót.

Aztán felhívta Yrjö nevű barátját.

— Figyelj ide, Yrjö! Eladnám neked a vitorlást.

— Ne viccelj, honnan beszélsz?

— Vidékről, Heinolából. Arra gondoltam, hogy nem megyek vissza Helsinkibe, és szükségem volna pénzre. Megveszed?

— Meg, persze. Ideadod tizenötezerért?

— Rendben van. Magadhoz veheted a kulcsokat a szerkesztőségből, az íróasztalom alsó fiókjában vannak, balra. Két kulcs egy kék műanyag karikán. Elkérheted Leenától is, ismered, ő oda tudja adni. Mondd meg, hogy én kérem. Van készpénzed?

— Van. A kikötőhasználat is benne van az árban?

— Igen. Tedd a következőket: menj el a bankba, és fizesd ki a váltómat (Vatanen megadta a csekkszámot), aztán menj el a nejemhez, és fizess ki neki ötezer márkát, a maradék hétezret pedig gyors átutalással küldd el a heinolai bankba. Jó lesz így?

— Megkaphatom a tengeri térképedet is?

— Tiéd lehet, ott van a feleségemnél. Nehogy sziklára fuss a hajóval, vigyázva bánj vele, s akkor nem lesz semmi baj.

— Mondd csak, hogy jutott eszedbe, hogy hipp-hopp eladd a hajót? Meguntad?

— Úgy is lehet mondani.

Másnap Vatanen a nyúl társaságában a heinolai bank felé közeledett. Léptei könnyedek voltak, közérzete érthető módon felszabadult, gondtalan.

Az ember hatodik érzékéről már sokszor és sok szó esett. Minél közelebb ért Vatanen a bankhoz, annál világosabban érezte, hogy valami nincs rendben. Óvatosan cserkészte be a bankot, bár fogalma sem volt róla, milyen veszély leselkedhet rá. Úgy vélte, hogy ez a néhány nap szabadság kifinomította ösztöneit, s még jót is mulatott magában a gondolaton, amikor mosolyogva belépett a bankba.

Ösztöne nem csalta meg.

A bankban, háttal az ajtónak, ott ült a felesége. Vatanen szíve majd kiugrott a helyéből, félelem és harag vonaglott át rajta. A nyúl is megriadt.

Vatanen kirohant az utcára. Lélekszakadva futott végig a járdán. A járókelők meghökkenten fordultak meg a férfi után, aki kimenekült a bankból, kezében egy kosárral, amelyből apró nyuszifülek meredeztek elő. Vatanen a háztömb másik végéig rohant, ott besurrant egy mellékutcába, s tekintete nyomban egy kis bisztró ajtajára esett. Tüstént be is lépett az étterembe. Fellélegzett.

— Ön nyilván Vatanen szerkesztő — jegyezte meg a portás, s úgy pillantott a nyúlra, mint régi ismerősére. Már várják önt.

Az étterem sarkában ott ült a fotós és a főszerkesztő. Kettesben sörözgettek, nem vették észre Vatanent. A portás megmagyarázta, hogy az urak arra kérték, kísérje asztalukhoz a Vatanen kinézetű embert, aki talán egy nyúl társaságában fog felbukkanni.

Ismét bekerítették.

Vatanen belevetette magát a forgalomba, visszalopakodott a szállodába, és váltig azon törte a fejét, mit ronthatott el a szervezkedésnél. Arra a megállapításra jutott, hogy az a rohadt Yrjö lehet mindennek az oka.

Felhívta Yrjőt telefonon. Kiderült, hogy Yrjö ostoba módon bevallotta Vatanen feleségének, hová küldte a csónakért járó összeg többi részét. A folytatást könnyű kitalálni: a feleség fellármázta Vatanen munkaadóját, hogy jöjjön vele Heinolába, és segítse nyakon csípni Vatanent, most pedig ott ül a bankban és várja, hogy Vatanen megjelenjen a pénzért. A pénz tehát a bankban van, de hogy tudná Vatanen felvenni anélkül, hogy a feleségével összefutna?

Ezt meg kell fontolni.

Vatanen rájött a megoldásra. Megkérte a szállodaportást, hogy állítsa ki a számlát, de azt is elmondta, hogy hamarosan vendégek jönnek hozzá, két férfi és egy nő. Ezek után néhány sort írt a szállodai levélpapírra, és az asztalon hagyta. Elvégezvén ezt a feladatot is, a telefon után nyúlt. Kikereste a telefonkönyvből annak a bisztrónak a számát, ahonnan az imént fejvesztve menekült. A portás vette fel a kagylót.

— Itt Vatanen szerkesztő. Volna olyan kedves az említett két úr valamelyikét a telefonhoz küldeni?

— Te vagy az, Vatanen? — hallatszott röviddel később a vonal másik végéről a főszerkesztő hangja.

— Én vagyok, szervusz.

— Megfogtunk, ördögadta. Képzeld csak, anyu ott ül a bankban, mi pedig itt vagyunk. Gyere gyorsan ide, hogy indulhassunk vissza Helsinkibe. Vége legyen már ennek az ostobaságnak!

— Figyelj ide, most nem tudok odamenni, megrendeltem néhány távolsági beszélgetést. Gyertek inkább ti ide a szállodába! A háromszáztizenkettes a szobám. Hozzátok magatokkal a nejem is a bankból, aztán négyen mindent szépen megbeszélhetünk.

— Na jó, megyünk. Maradj akkor ott!

— Persze, szia.

Ezt mondván, Vatanen a nyúllal a lifthez rohant, kifizette a számlát és a telefont a portásnál, és meghagyta, hogy a szobáját ki lehet adni annak a három személynek, akik hamarosan keresni fogják őt. Ezzel Vatanen kilibbent az utcára.

Mellékutcákon keresztül közelítette meg a bankot, s már messziről figyelte, ott van-e még a felesége. Még mindig ott ült a nyavalyás. Vatanen a sarkon álldogált, és várt.

Nemsokára két férfi lépett ki a közeli kocsmából, a fotós és a főszerkesztő. Bementek a bankba, és hamarosan Vatanenné társaságában távoztak onnan. Mindhárman a szálloda felé tartottak. Vatanen hallotta, amint a felesége megjegyezte:

— Mondtam ugye, hogy másképp nem tudjuk elcsípni.

Amikor a három alak eltűnt a láthatáron, Vatanen nyugodtan belépett a bankba, odament az ablakhoz, és bemutatta a személyi igazolványát. A tisztviselő elolvasta a nevét.

— A felesége kereste önt, ebben a pillanatban ment el.

— Tudom, mindjárt találkozunk.

Vatanen nevén a megbeszélés szerint ott volt a hétezer márka, levonva belőle hat márka, amennyit mostanában a gyors átutalásért felszámítanak. Vatanen aláírta a nevét, felvette a pénzt — volt mit számolgatnia! A nyúl a pult üveglapján kucorgott. A banktisztviselőnők félbehagyták munkájukat, és a nyúl köré gyűltek, hogy megcsodálják az aranyos kis jószágot. Mindegyik meg akarta simogatni.

— Vigyázzanak a hátsó lábára — intette őket jóindulatúan Vatanen —, mert el van törve!

— Ó, milyen csodálatos — lelkendeztek a nők. Szívet melengető boldogság légköre töltötte be a bankot.

Vatanen, mikor mindennel elkészült, a bankból a téren keresztül a taximegállóhoz sétált, beült egy nagy fekete kocsiba, és odaszólt a sofőrnek:

— Hajtson gyorsan Mikkelibe.

Vatanen szállodaszobájában viharos beszélgetés zajlott, amelyet a Vatanen által hátrahagyott levél váltott ki. Ezen a következő állt: „Hagyjatok békén. Vatanen.”

 

 

IV. Széna

 

Napsugaras Mikkeli, tökéletes szabadság. Vatanen a Központi park padján ült, a nyúl a fűben eleség után kutatott. A távolsági buszmegálló felől négy, rikítóan tarka ruhába öltözött cigányasszony közeledett. Megállt, és a nyulat figyelték, közben szóba elegyedtek Vatanennel. Jókedvűek voltak, meg akarták venni a nyulat.

Az asszonyok azt is meg tudták mondani, merre van a dél-savói Kerületi Vadgondozó Hivatal. Egyikük mindenáron jósolni akart Vatanennek:

— Nagy változás az életében — jelentette ki a cigányasszony. Megmagyarázta, hogy Vatanenre eddig súlyos nyomás nehezedett, de most döntő elhatározásra jutott. Tenyere középső vonala őrült kalandokkal teli jövendőt mutat, rengeteg utazás a láthatáron, nem kell aggódnia. Vatanen megpróbált pénzt adni az asszonynak, de az nem is törődött vele.

— Ó, aranyoskám, nyáron nincs ám szükség pénzre!

A Kerületi Vadgondozó Hivatal ajtaján cédula állt, amely tudtul adta, hogy U. Kärkkäinen vadfelügyelő otthon megtalálható. Vatanen taxiba ült, és elvitette magát a címre. Az udvaron tekintélyes méretű kutya ugatott, s amint megszimatolta a nyulat, szabályos vonyításba kezdett, úgyhogy Vatanen nem is merészelt beljebb nyomulni.

A házból előjött egy magas, fiatal férfi, és megfenyítette a kutyát. Vatanen beléphetett. A vadfelügyelő hellyel kínálta vendégét, és érdeklődött, mivel lehet szolgálatára.

— Mit eszik egy ilyen állatka? — kérdezte Vatanen, és a kosárból előhúzott nyulat kettejük közé tette az asztalra. Heinola környékén egy állatorvos azt mondta, hogy salátát minden bizonnyal, de elég nehéz hozzájutni, a füvet pedig, úgy látom, nem nagyon eszi.

Kärkkäinen lelkes szakértőként vette szemügyre a nyúlfiút.

— Hím, alig egyhónapos. Azért fogta, hogy felnevelje? A szelídítési törvény szigorúan tiltja az ilyesmit.

— Nyilván már réges-régen elpusztult volna, eltört a lába.

— Igen, látom. Mindegy, törvényesíteni kell a helyzetet. Írok is magának egy hivatalos engedélyt arról, hogy az állatot házinyúlként tarthatja.

A férfi néhány sort gépelt egy darab papírra, lepecsételte, és a lap alsó sarkában aláírta.

A lapon ez állt:

Igazolvány

Alulírott igazolom, hogy ezen igazolvány birtokosának hivatalosan engedélyetetett, hogy gondozásába vegyen és felneveljen egy erdei vadnyulat. Az engedély indoklásául szolgál, hogy ezen igatolás birtokosa akkor vette gondjaiba a vadat, amikor az hátsó lábán sérült volt, s ekképpen akár el is pusztulhatott volna.

Mikkeli, U. Kärkkäinen, Dél-Savói Vadgondozó Kerület.

— Adjon neki friss lóherét, azt most mindenfelé találhat, inni pedig friss vizet, nem szükséges tejet erőszakolni rá. Lóherén kívül friss széna is megfelel vagy zabsarjú… a tippan hajtása kedvenc eledele, a ledneket és az összes bükkönyfélét szereti, a svéd here is megfelelő étel számára. Télen lombos fák nedvét adja neki és fekete áfonya fagyasztott hajtását, ha városban fognak lakni.

— Milyen növény az a lednek, még sosem hallottam róla.

— Hát a bükkönyt ismeri-e?

— Azt hiszem, ismerem, borsóféle növény, ugyanolyan kacskaringós indái vannak, mint a borsónak.

— A lednek is nagyon hasonlít a bükkönyre. Leginkább sárga virágjáról ismerni fel. Lerajzolom, és akkor majd meglátja, milyen.

Kärkkäinen nagy ív papirost vett elő, és ceruzájával rajzolni kezdte a növényeket. Azt nem lehet állítani, hogy Kärkkäinen rajztehetség lett volna. Az erőteljes mancs vaskos szorításában nagy lendülettel haladt a ceruza, hegye mélyen benyomódott a papírba, néhányszor le is pattant. Hosszú kínlódás után alakulni látszott a kép. Vatanen érdeklődéssel leste a készülődő rajzot. Kärkkäinen odébb tolta a papírokat, jelezvén, hogy zavartalanul óhajtja bevégezni alkotó munkáját.

— És aztán ilyen apró sárga virágai vannak… a fene egye meg, jó volna sárgával megrajzolni, akkor jobban lehetne látni. Mindjárt hozom a fiam vízfestékét.

Kärkkäinen vizet is hozott, és súlyos mozdulatokkal kezdte kifesteni a növényt. Szárát és leveleit zöldre festette, és gondosan kimosta az ecsetet, mielőtt sárgára kezdte volna mázolni a virágokat.

— Túl vékony ez a papír, szétfolyik rajta a festék.

Amikor elkészült a festéssel, Kärkkäinen félretolta a festékkészletet és az ecsetet, és fújogatni kezdte művét, hogy megszárítsa. Hosszan, bíráló tekintettel tanulmányozta alkotását, messze eltartva magától.

— Hát, nem is tudom, ad-e majd magának valami segítséget ez a kép, de nagyjából így néz ki a növény, ezt bizonyára szívesen eszi majd a nyúl. Ezek a kacsok itt túlságosan vaskosra sikerültek, gondolja egy kicsit vékonyabbnak, ha majd a természetben található növénnyel összeveti. Van valami aktatáskája, amibe beletegye? Akkor nem kéne összehajtogatni.

Vatanen megrázta a fejét. Kärkkäinen egy nagy szürke borítékot adott neki, amibe hajtogatás nélkül belefért a rajz.

Vatanen megköszönte a tanácsokat. Kärkkäinen kimerülten, mégis jókedvűen mosolygott. A két férfi melegen kezet rázott az udvaron.

A taxis fél órája várt a kapu előtt. Vatanen megkérte, hogy vigye őt a város szélére, valami olyan helyre, ahol dús növényzetet találhat. Minden különösebb keresgélés nélkül rátaláltak a megfelelő helyre: a nagyobbacska nyírfaliget országút felőli szegélye sárgállott a pitypangtól.

A taxisofőr megkérdezte; segíthet-e virágot szedni, olyan unalmas egyedül ücsörögni a forró kocsiban.

Jól jött a segítség.

Vatanen átadta a taxisofőrnek a Kärkkäinen által festett képet. Nem telt bele sok idő, a taxisofőr örömteli hangja hallatszott a ligetből — lednekre bukkant! Sőt többféle, a vadfelügyelő által javasolt növényt is találtak a környéken.

— Mindig is érdekeltek a növények vallotta be a taxisofőr Vatanennek.

Egy órán belül mindkét férfi nagy halom nyúleledelt gyűjtött. A nyúl jó étvággyal falatozott belőle. Közben a taxisofőr elment a közeli vízcsaphoz, és az autó dísztárcsájában friss vizet hozott a nyúlnak. Előtte persze gondosan elmosta a csap alatt az edényt. A nyúl nagy kortyokban itta a vizet a dísztárcsából, a maradékot a taxisofőr megosztotta Vatanennel. Amikor a víz elfogyott, a sofőr visszapattintotta a dísztárcsát a kocsi első kerekére.

— Ezt a sok gazt elvihetjük hozzánk, elfér addig a kiskamrában, amíg szállodaszobát vagy más lakást keres magának.

A városban a sofőrék háza udvarára hajtottak. A két férfi egy-egy öl zöldséggel beszállt a liftbe, és felment a harmadik emeletre. Jelentéktelen kinézésű nő nyitott ajtót, aki egy kissé meglepődött, amint meglátta férjét és az idegen férfit, illatos növénnyel az ölükben.

— Helvi, ez a sok zöldség itt az utasomé, tegyük be a kamrába, míg újra szükség lesz rá.

— Te jóságos ég, mire kell mindez? — kezdett volna siránkozni az asszony, de elhallgatott, látva férje haragos tekintetét. Vatanen kifizette a taxiszámlát. Távozása előtt még egyszer megköszönte a sofőr szívességét.

— Telefonáljon csak, ha szükség lesz rá, tüstént viszem a füvet! — búcsúzott el tőle a sofőr.

 

 

V. A letartóztatás

 

Június közepe táján Vatanen a Nurmesbe vezető országúton tűnt fel. Esett az eső, hideg volt.

Vatanen éppen most szállt le a Kuopióból Nurmesbe tartó távolsági buszról. Pillanatnyi ötlettől hajtva itt bandukolt hát az eső áztatta országúton, ázva-fázva. Nilsiä templomos faluig is még jó pár kilométer az út.

A nyúl hátsó lába szépen javult, és jócskán nőtt is az állat, már épp hogy csak elfért a kosárban.

A kanyar után felbukkant egy módosnak látszó, egyemeletes ház. Vatanen elhatározta, hogy betér ide, és éjszakai szállást kér. A kertben egy esőkabátos nő kapirgált, keze fekete volt a sártól. Öreg nő — gondolta Vatanen, és eszébe jutott a felesége. Volt valami hasonlóság kettejük között.

— Jó napot.

A nő felegyenesedett, a jövevényre és a lába között ugráló, ázott nyúlra nézett.

— Vatanennek hívnak, most érkeztem Kuopióból. Tévedésből szálltam itt le a buszról, Nilsiäbe igyekeztem. Egy kissé esik itt az eső, mi újság van egyébként errefelé?

A nő a nyulat bámulta.

— Hát ez meg micsoda?

— Ez csak egy nyúl. Heinola környékéről való, ott vettem magamhoz útitársul… Együtt csavargunk.

— Mi dolga errefelé? — kérdezte a nő bizalmatlanul.

— Tulajdonképpen nincs semmi dolgom, csak úgy tekergünk ezzel a nyúllal egyik helyről a másikra, időtöltésből… Amint említettem, tévedésből szálltam itt le a távolsági buszról, és kezdek egy kicsit elfáradni. Itt maradhatnék esetleg éjszakára?

— Mindjárt megkérdezem Aarnót.

A nő bement. A nyúl a kerti növényeket kezdte rágcsálni éhségében, de Vatanen megtiltotta neki, végül ölbe is kapta. A lépcsőn megjelent egy apró termetű, kissé görnyedt testtartású, középkorú férfi, és odaszólt Vatanennek:

— Menjen innen, itt nem maradhat! Tűnjön el, de azonnal!

Vatanen bosszankodott egy kicsit, s arra kérte a férfit, hogy legalább taxit hívjon neki.

A férfi ismételten távozásra szólította fel Vatanent, szemmel láthatólag meg volt ijedve. Vatanen közelebb ment a lépcsőhöz, hogy tisztázza magát, de a férfi besurrant a házba, s becsapta Vatanen orra előtt az ajtót. Fura emberek — gondolta Vatanen.

— Telefonálj már, ez egy őrült! — hallotta az ablak mögül a nő hangját, és arra gondolt, hogy a házaspár talán mégis hív taxit.

— Igen, ide Laurilába, jöjjenek gyors, ez egy őrült, itt áll az ajtóban, és be akar jönni. Egy nyúl is van vele.

Letették a kagylót. Vatanen megpróbálta kinyitni a bejárati ajtót. Zárva volt. Az eső pedig zuhogott. A férfi kiordított az ablakon, hogy Vatanen ne merészelje betörni az ajtót. — Fegyver van nálam! — kiabálta. Vatanen a kerti hintához sétált, és beleült, ennek legalább teteje is volt. A nő kikiabált az ablakon:

— Ne is próbáljon bejönni!

Kis idő múlva fekete rendőrautó kanyarodott az udvarra, két egyenruhás rendőr szállt ki belőle, és Vatanenhez lépett. A lépcsőn megjelent a házaspár, és Vatanenre mutatva, odaszóltak a rendőröknek, hogy vigyék csak, ő az.

— Aha — mondták a rendőrök, és Vatanenhez fordulva megkérdezték:

— Mit akart maga itt csinálni?

— Arra kértem őket, hogy hívjanak taxit, de ehelyett magukat értesítették.

— És van magánál egy nyúl is?

Vatanen felnyitotta a kosár tetejét, ahová pár perccel azelőtt ugrott be a nyúl, védelmet keresve az eső elől. A nyúl félénken kandikált ki a kosárbál, és valahogy bűntudatosnak látszott. A rendőrök egymásra néztek és bólintottak. Az egyik megszólalt:

— Hát akkor mehetünk. Adja csak ide azt a kosarat.

 

 

VI. A rendőrparancsnok

 

A két rendőr a nyúllal előre ült, Vatanen egyedül szállt be a hátsó ülésre. Az út első részét szótlanul tették meg. Nem sokkal a templom előtt megszólalt a rendőr, amelyik a nyulat tartotta az ölében:

— Megnézhetem?

— Igen, de ne a fülénél fogva vegye ki.

A rendőr megemelte a kosár tetejét, és figyelte a nyulat, amint az igyekezett kidugni a fejét a fedél nyílásán. A kormány mögött ülő rendőr is odahajolt, sőt alacsonyabb fokozatba tette a sebességváltót és lejjebb vette a sebességet, hogy jobban lásson.

— Idei — jegyezte meg a kormány mögött ülő. — Téli nyúlfiú volna?

— Alig hiszem. Néhány héttel ezelőtt még igencsak aprócska volt. Júniusban születhetett.

— Hím — állapította meg a másik rendőr.

Nilsiäba érve egyenesen a rendőrség épületének udvarára hajtottak. A nyúlra rácsukták a kosár fedelét. Vatanent bekísérték.

Az ügyeletes rendőr álmos képpel ült a szobában, egyeninge kigombolva a mellén. Szemmel láthatóan felvidult, látva, hogy társasága érkezett.

Vatanen, miután hellyel kínálták, cigarettát kotort elő a zsebéből, és megkínálta a rendőröket is. Ezek előbb egymásra néztek, majd mindegyikük kivett egy-egy szálat. Megszólalt a telefon, az ügyeletes felvette a kagylót.

— Nilsiäi rendőrség, Heikkinen. Aha. Na jó, reggel elhozzuk. Semmi különös, mindössze egyetlen eset volt eddig ma este.

Az ügyeletes Vatanenre pillantott, mintegy mérlegelve, milyen eset is lehet.

— Onnan telefonáltak, Laurila hívott, állítólag erőszakkal be akart hatolni a házba. Rendesnek látszik, épp most hozták be. Na viszlát.

A férfi letette a kagylót.

— A társadalmi titkár. Hänninent holnap be kéne vinni az intézetbe, állítólag másként nem megy.

Az ügyeletes kutatóan nézett Vatanenre. Elrendezgette a papírokat az asztalon, majd hangjára hivatalosabb színezetet erőltetve, megszólalt:

— Hát igen… Ez az ügy… Megnézhetném az iratait?

Vatanen átadta a levéltárcáját. A rendőr kivette belőle a személyi igazolványt és egy nagy csomag bankjegyet. A többiek is köré gyűltek, hogy lássák, mi kerül elő a levéltárcából. Az ügyeletes átnézte először a személyi igazolványt, majd számolni kezdte a pénzt, ami elég sok időt vett igénybe. Az ügyeletes hangja visszhangzott a szobában, amint a számokat mondta. Mintha csak az elnökválasztás végeredményét számolták volna össze.

— Szép summa — mondta — ötezer-nyolcszázötven márka.

Hosszú ideig néma csend ülte meg a szobát.

— Eladtam a vitorlásom — kezdte magyarázni végül Vatanen.

— Az elismervény nincs véletlenül magánál?

— Azt sajnos nem őriztem meg — vallotta be Vatanen.

— Én még sohasem sétáltam ekkora pakli pénzzel a zsebemben — jegyezte meg a Vatanent bekísérő rendőrök egyike.

— Én sem — erősítette meg dühösen a másik.

— Maga az a Vatanen, aki azokba a hetilapokba irogat? — érdeklődött az ügyeletes. Vatanen bólintott.

— És mi dolga van errefelé, valami cikken dolgozik most is, hogy még ez a nyúl is magával van?

Vatanen azt válaszolta, hogy nem hivatalos úton van. Megkérdezte, hol kaphatna éjszakai szállást, kezdett már igen fáradt lenni.

— Csakhogy itt van még ez a Laurila-féle bűnvádi feljelentés. Tudja, Laurila a megyei orvos, és az volt a kívánsága, hogy csukjuk le magát. Mást nem tudok.

Vatanen megjegyezte, hogy véleménye szerint egy Laurila nem parancsolhatja csak úgy meg, hogy valakit lecsukjanak.

— Nézze, nekünk most mindenesetre tisztáznunk kell ezt az ügyet, pláne, hogy ennyi rengeteg pénzt is találtunk magánál. És mit jelentsen ez a nyúl? Az orvos azt állítja, hogy erőszakkal be akart hatolni házába, és fenyegetőzött, és megparancsolta nekik, hogy hívjanak taxit… És erőszakkal követelt magának éjszakai szállást. Nem mintha valami nagy dologról volna szó, de látja mennyi okunk van rá, hogy ne eresszük el magát. Jó volna, ha megmondaná, mi járatban van?

Vatanen elmondta, hogy otthagyta otthonát és munkahelyét, hogy most voltaképpen szökésben van, és még nem volt ideje eldönteni, mihez kezdjen. Egy kicsit tán körülnéz az országban.

— Felhívom a fiúkat Kuopióban, és megkérdem tőlük, mitévők legyünk — döntötte el az ügyeletes, és tárcsázott.

— Heikkinen vagyok Nilsiäből, szervusz. Van itt nálunk egy elég különös alak, egy újságíró. Először is egy szelíd mezei nyúl van vele, telefonon jelentették fel, az a vád ellene, hogy megsértette egy ház békéjét, erőszakkal be akart hatolni a házba, és ott akarta tölteni az éjszakát… Igen, és egy mázsa pénzt találtunk a levéltárcájában. Nem úgy néz ki, mint aki őrült, nem azért kérdem, de hát mit tegyünk vele, el akar menni… Igen, az ilyen képes és megírja… Hát azt mondja, hogy nincs különösebb úticélja, csak úgy nézelődik egy kicsit az országban a nyúllal együtt. Nem, nem részeg, tisztességes alak. Igen. De ha ebből fölösleges balhé lesz… Aha. Hát akkor le kell csukni, tényleg… Kösz szépen, itt esik, egész nap zuhogott, na viszlát.

— Azt mondják a fiúk Kuopióból, hogy legalább erre az éjszakára tegyem rács mögé, minthogy ilyen csavargó és ennyi rengeteg pénz van magánál, meg még ez a feljelentés is. Beleegyezne ebbe a megoldásba?

— Nem tudná értesíteni inkább a rendőrfőnököt, végül is nem tartoznak a kuopióiak parancsnoksága alá.

— Már a kezdet kezdetén felhívhattuk volna, csakhogy a rendőrfőnök halászni ment, és csak tíz óra tájban jön vissza, ha egyáltalán visszajön. Sajnos én magam vagyok itt egyedül. Azok ott Kuopióban azt mondták, hogy semmi esetre se engedjem el magát. De hová is menne, ilyen esős éjszakában?

— De hová tegyük a nyulat? — kérdezte Vatanen kajánul.

A figyelem most megint a nyúl felé fordult, amelynek kosarát arra az időre, amíg a pénzt összeszámolták, letették az asztalról a földre. Onnan követte figyelemmel a nyúl nagy nyugodtan a kihallgatás menetét. Úgy látszott, újabb gondjuk adódott a rendőröknek.

— Iigen, tényleg… Hová is… Mi lenne, ha az állam elkobozná, és visszaeresztenénk az erdőbe, bizonyára boldogulna.

Vatanen megmutatta a Mikkeliben kapott engedélyt.

— Hivatalos engedélyem van rá, hogy erről az állatról gondoskodjam. Nem lehet elkobozni vagy törvénytelenül elengedni az erdőben, szóval engem megfosztani tőle. És zárkába se lehet dugni, mert az túlságosan egészségtelen egy ilyen érzékeny állatkának, elpusztulhat odabent.

— Magamhoz vehetném erre az éjszakára — ajánlotta az egyik őrmester, de Vatanennek erre a javaslatra is volt ellenvetése:

— Csak abban az esetben, ha rendelkezik az efféle vadon élő rágcsálók gondozásához szükséges iskolázottsággal, és megfelelő helye is van erre. Azonkívül feltétlenül lednekre és egyéb speciális növényre van szükség az állat táplálásához, mert egyébként könnyen ételmérgezést kaphat és elpusztulhat. Akkor pedig ön kártérítéssel tartozik nekem, s egy ilyen állatka nem éppen olcsó jószág.

A nyúl figyelte a beszélgetést, s mintha még bólogatott is volna Vatanen beszéde alatt.

— Hát ez egyre zavarosabb lesz — tört ki az ügyeletes —, énszerintem maga most elmehet, de jöjjön vissza kihallgatásra mondjuk holnap tíz órára. És vigye ezt a nyulat is innen.

— Ne őrülj meg! — óvták az őrmesterek — Mit fog szólni Laurila, ha meghallja? És mit lehet tudni, ki ez az ember, nézd ezt a rengeteg pénzt. Még csak autója sincs, egyáltalán honnan jöhetett? Tulajdonképpen azt se tudjuk, Vatanennek hívják-e.

— Igen, persze… Na, váron csak egy picit, ezt meg kell fontolni. A franc essen belé, hogy a rendőrfőnöknek is pont most kellett halászni menni. Kinek van egy szál cigije?

Vatanen újra körbekínálta a cigarettát, ismét rágyújtottak. Egy ideig senki sem szólt egy szót sem.

Végül az őrmester magyarázni kezdte Vatanennek:

— Nehogy félreértse, semmi kifogásunk maga ellen, de hát a rendőrségnek is megvannak a maga szabályai. Ha nem volna magával példának okáért ez a nyúl, minden sokkal egyszerűbb volna. Gondoljuk csak végig a helyzetet a mi szemszögünkből: honnan tudjuk például, hogy Helsinkiben nem követett-e el, mondjuk, gyilkosságot… És aztán esetleg megbomlott az agya, és most itt mászkál céltalanul összevissza. Szóval az is előfordulhat, hogy maga ilyen rejtett módon veszélyes.

— Ne dumálj már annyit! — szólt rá az ügyeletes. — Szó sincs itt semmiféle gyilkosságról.

— De elvben éppen lehetne. Nem állítom, hogy gyilkosságról van szó, csak azt mondom, ennyi erővel az is lehetne.

— Ennyi erővel akár én is gyilkos lehetnék — szusszant egy nagyot az ügyeletes. Elnyomta a cigarettáját, dühösen nézte a nyulat, aztán megtalálta a megoldást:

— Mi volna, ha mindentől függetlenül itt maradna. Akár itt az ügyeleten, legalább addig, míg három-négy óra múlva megpróbálnánk telefonon elérni a rendőrfőnököt, és akkor tisztázhatnánk ezt az egész ügyet. Ha nagyon fáradt, aludhat egyet akár azon a priccsen. Főzhetnénk egy csésze kávét is, mit izgatjuk itt magunkat ezzel a marhasággal. Mit szól hozzá?

Vatanen beleegyezett.

A nyulat kosarastól az ügyeleti szoba végében álló ágyra tették, ahová a rendőrök éjszakánként le szoktak dőlni. Vatanen megkérdezte, megnézhetné-e, milyen a nilsiäi rendőrség fogdája. Az ügyeletes szolgálatkészen felpattant, hogy megmutogassa a zárkákat. Az egész társaság elsétált a fogdához, az ügyeletes kinyitotta az ajtót.

— Nem sokat érnek ezek, többnyire részegeket zárunk ide. Tahkovuoriból jönnek néha páciensek, még szerkesztők is ültek már itt — magyarázta az ügyeletes Vatanennek.

A fogdában két zárka volt egymás mellett, igénytelen két kis szobácska, rács nélküli ablakaikon dróthálóval megerősített szürke tejüveg. Falhoz rögzített priccs, fedél nélküli W. C.-csésze, ülőkéje ugyancsak mozdíthatatlanul a falhoz erősítve. A mennyezetről ernyő nélküli, csupasz villanykörte lógott le.

— Ezt rendszerint őrjöngésük első fázisában szétverik, aztán a sötétben ücsörögnek egész éjszaka. Acéldróttal kellene körülvenni, és így megóvni, a hosszabbak egy-egy ugrással ilyen magasra is felérnek.

A rendőrök megfőzték a kávét. Vatanen az ügyeleti szoba ágyához ment, és végigdőlt rajta. A rendőrök azt hitték, elaludt, és halk hangon Vatanen esetét tárgyalták. Vatanen hallotta, hogy szidták Laurilát. Általában azon a véleményen voltak, hogy meglehetősen különös esettel van dolguk, s legalábbis az elején jobb lesz óvatosan és tapintatosan kezelni az ügyet. Vatanent elnyomta az álom.

Este tíz óra tájban az ügyeletes felkeltette. Beszámolt róla, hogy sikerült elérniük a rendőrfőnököt, aki mindjárt itt is lesz. Vatanen megdörgölte a szemét, ránézett a lábánál fekvő kosárra, és észrevette, hogy üres.

— Kint vannak vele a fiúk az udvaron. Láttuk, hogy nem szökik el, úgy gondoltuk, hátha megéhezett, hoztunk neki ledneket, jól be is lakmározott.

Az őrmesterek visszaértek a nyúllal. Letették a földre, hogy ugrándozzon, a nyúl pedig mindent összekakált maga körül. A rendőrök félrerugdosták a bogyókat a sarokba, de ez sem sokat segített, végül fogtak egy rongyot, és azzal csapkodták a fal mellé a nyúlkakát.

Kis sárga autó hajtott be az udvarra. Belépett a rendőrfőnök. Észrevette a padlón ugráló nyulat, de nem látszott meglepődni. Kezét nyújtotta Vatanennek:

— Savolainen.

Az ügyeletes ismertette az esetet. A rendőrfőnök fiatal fickó volt, tán épp most végezte a jogot, s ide került az isten háta mögé pénzt keresni. Tárgyilagos képet vágva végighallgatta a beszámolót.

— A kuopiói fiúk azt akarták, hogy csukjuk le?

— Azt javasolták, de én mégsem csuktam le.

— Jól tették. Ismerem én ezt a Laurilát.

A rendőrfőnök megnézte Vatanen iratait, és visszaadta a pénzét.

— Majd én beszélek a dokival — mondta a rendőrfőnök, és tárcsázott.

— Itt Savolainen rendőrfőnök, jó estét. Úgy hallom, hogy ön bűnvádi feljelentést tett egy bizonyos személy ellen. Igen, igen. A helyzet azonban az, hogy az ön feljelentése alaptalannak bizonyult. Kivizsgáltuk az ügyet, és erre a megállapításra jutottunk. Önnek azonnal ide kell jönnie, hogy tisztázza ezt a dolgot. Nem, nem ér rá holnap, szó se lehet róla. Elég rosszul fest a dolog az ön számára, amennyiben nem sikerül valahogy tisztáznia magát, mert ha az illető megmakacsolja magát, nem tudom, rendőrfőnökként mit tudok tenni. Ez az ön miatt letartóztatott ember hamis feljelentésért mindenesetre vádat emelhet ön ellen. Túl sokáig bent kellett itt maradnia. Engem már nem fog itt találni, amikor idejön, de jelentését megteheti az ügyeletesnek, az majd kihallgatja önt. Viszontlátásra.

A rendőrfőnök vigyorgott. Odaszólt Heikkinennek:

— Hallgasd ki Laurilát, kérdezz tőle ezt-azt, hadd gondolkozzon megfelelő válaszon. Kérdezz, amit akarsz, akár ujjlenyomatot is vehetsz tőle. A végén mondd azt, hogy elmehet. Mondd még neki, hogy amennyiben az illető nem tartja szükségesnek, a közvádló, azaz én, nem emelek vádat ellene. Egyébként úgyis tudod. Na jó, maga pedig, Vatanen, hová megy éjszakára? Én még reggelig visszamennék a tóra, kivetettük a hálókat. Jöjjön velem, hozza a nyulat is magával. Van ott egy kis kunyhóm, egy kis halásztanya, a nyúl is szabadban lehetne, és maga is nyugodtan alhatna egyet.

A rendőrök kikísérték Vatanent, a rendőrfőnököt és a nyulat az udvarra. Az ügyeletes odaszólt a rendőrfőnöknek:

— Láttam én már az elején, hogy rendes ember ez a Vatanen.

 

 

VII. Az elnök

 

A rendőrfőnök öreg gerendákból összetákolt halászszaunája az erdei tavacska mocsaras, süppedékeny partján állt. A tanya a palló végében épült, a parttól mindössze pár száz méter választotta el.

— Ott, azon a tanyán él egy halászcimborám, elég fura fickó, roppant érdekes alak. Kiuruvesi nyugalmazott rendőrfőnöke, Hannikainennek hívják.

Amikor a tanyához értek, Hannikainen a sarokban lévő tűzhely előtt ült, háttal az ajtónak, és halat sütött. Félretette a rostot, és kezét üdvözlésre emelte, majd zsírpapírból frissen sült hallal kínálta az érkezőket. Vatanennek igencsak korgott már a gyomra. A nyulat friss fűvel és vízzel kínálták.

A férfiak kimentek, Vatanen pedig végignyúlt a lócán. Félálomban még érezte, amint a nyúl a lábfejéhez telepedett, kényelmesen befészkelte magát, majd ő is elcsendesedett.

Hajnal felé Vatanen az álom ködfátyolán át hallotta, amint a férfiak visszafelé jövet a tóról fojtott hangon beszélgettek még egy kicsit a ház előtt, majd ők is aludni tértek. A rendőrfőnök a szaunapadkára dőlt le, Hannikainen pedig a lakószoba lócájára. A nyúl egy pillanatra felkapta a fejét, de aztán ismét elszenderült.

Vatanen reggel frissen ébredt. Nyolc óra volt. Hannikainen fekvőhelyét üresen találta, a halászok nyilván valamivel korábban ébredtek, és már kint élesztgették a tüzet. A kávét feltették, Hannikainen pedig műanyag zacskóból vajas pereceket borított az asztalra. A tó felől gázlómadarak kiáltozása hallatszott. A víz még hajnali ködbe burkolózott, tiszta idő ígérkezett.

A rendőrfőnök reggeli után bement a templomos faluba, hogy dolga után nézzen. Az erdei autóút végén a semmibe foszlott autója búgása. Hannikainen szalonnát hozott ki, belevagdosta a serpenyőbe és pirítani kezdte, csak úgy sercegett a zsír. A szalonnás serpenyőbe még beleborított egy félkilós vegyes húskonzervet, és egykettőre elkészült a pörkölt. Hannikainen hosszú szeletet vágott a rozskenyérből, tetejére pörköltet púpozott, és átnyújtotta Vatanennek. Fölséges íze volt, s Vatanen, akinek Helsinkiben többnyire oly nehezére esett reggelizni, most jóízűen falatozott.

Hannikainen odaadta Vatanennek a rendőrfőnök halászfelszerelését, gumicsizmáját és ingét. A cipőt és a ruhát nem vitték magukkal, azok ott lógtak továbbra is a falba vert szögön, nyilván még ma is ott vannak.

A férfiak egész nap a tanya körül lebzseltek, pecáztak, halászlevet főztek, heverésztek a napon, és bámulták a tavat. Délután Hannikainen előhúzott hátizsákjából egy üveg vodkát, kihúzta a dugót, és, mindkettőjüknek töltött egy-két kortyintásnyit.

Hannikainen idős ember volt, közel a hetvenhez, lisztfehér hajú, magas termetű, és fölöttébb beszédes. A nap folyamán a férfiak közelebbről is megismerkedtek egymással. Vatanen elmesélte utazása eddigi szakaszait és további célját. Hannikainenről pedig kiderült, hogy magányos özvegyember, aki a nyarat a fiatal rendőrfőnök társaságában halászgatással szokta eltölteni. A világ dolgairól alaposan tájékozott volt, olyan ember, aki szívesen meghányta-vetette az eseményeket. Vatanen azon morfondírozott, vajon mi lehet az a különös Hannikainenben, amit előző este a fiatal rendőrfőnök említett. Eddig legalábbis semmi rendkívülit, semmi szokatlant nem talált a férfi életmódjában, hacsak ezt a csendes, nyári halászgatást nem tekintjük különlegességnek.

Hamarosan erre is megkapta a választ.

A második pohár vodka felhörpintése után Hannikainen a beszélgetést az államügyekre kezdte terelni. Az uralkodók felelősségéről beszélt, hatalmukról és módszereikről, és bevallotta, hogy amióta nyugdíjba ment, komolyan tanulmányozza ezeket a kérdéseket. Annak ellenére, hogy élete legnagyobb részét megyei szolgabíróként élte le vidéken, Hannikainen meglepően jól tájékozott volt a nyugati országok államformájával, alkotmányával kapcsolatos kérdésekről, a parlamentarizmus árnyalatáról, a szocialista országok jogügyi gyakorlatáról. Vatanen mélységes érdeklődéssel hallgatta Hannikainen előadását ezekről a tekintélyes kérdésekről és gondokról, amelyekkel a finn alkotmányügyi jogászok lépten-nyomon szembetalálják magukat.

Hannikainen szerint a finn alkotmány túlságosan is sok hatalmat ad az államelnöknek az államügyekben való döntéseknél. Amikor Vatanen megkérdezte, hogy szerinte Kekkonen elnök nem példamutatóan használta-e fel a ráruházott hatalmat, Hannikainen így válaszolt:

— Évekkel ezelőtt elkezdtem egy kutatást Kekkonen elnökkel kapcsolatban, s olyan eredményekre jutottam, amelyek engem magamat is megrémítenek. Úgy értem, nem az a mód rémít meg, ahogy az országot kormányozza, sőt ennek lelkes támogatója vagyok, csak… tulajdonképpen adatokat gyűjtök, összehasonlítgatok, válogatok közöttük, következtetéseket vonok le. Az eredmény ijesztő.

— Milyen következtetésekre jutottál Kekkonennel kapcsolatban?

— Ezt az egész ügyet roppant nagy titokban tartom, Savolainenen kívül csak egy puumalai ács tud róla, de biztos vagyok felőle, hogy egyikőjük sem hozza nyilvánosságra kutatásaim eredményeit. Nézd csak, ezek a kutatási eredmények olyanok, hogy ha publikálnák őket, nehéz helyzetbe kerülnék, bírósági ügyet is lehetne csinálni belőle, de legjobb esetben is nevetségessé válhatnék.

Hannikainen merőn Vatanenre nézett, szeme hidegen villant.

— Öreg ember vagyok, és egy kicsit tán szenilis is, de nem őrültem meg teljesen. Ha érdekel, hogy mire jöttem rá, meg kell ígérned, hogy a tőlem kapott információt sohasem fogod felhasználni ellenem, és senki más ellen sem.

Vatanen készségesen megígérte.

— Miután az a dolog, amiről mesélni akarok neked, olyan nagy jelentőségű, még egyszer kérlek, ígérd meg, hogy sohasem fogod senkinek sem elárulni.

Hannikainen égett a vágytól, hogy titkát megoszthassa, ezt a bolond is látta. Visszanyomta a vodkásüveg dugóját, s az üveget egy mohacsomó közé állította, majd szapora léptekkel bement a szobába. Vatanen követte.

Az ablak és az asztal között a falnál állt egy öreg, nagy barna bőrönd, amit Vatanen este észrevett, de nem nagyon ügyelt rá. Hannikainen felemelte, a lócára tette a bőröndöt, és felkattintotta a zárját. A bőrönd fedele felpattant, és egy nagy halom szorosan összefogott ügyirat és fénykép látványa tárult Vatanen szeme elé.

— Még nem rendeztem el véglegesen ezt irattárat… Kutatásaim még folyamatban vannak, de a legnagyobb része itt van, ezen keresztül könnyűszerrel megismerkedhetsz vele.

Hannikainen papírokat, géppel írott, vaskos irattömböket, könyveket és fényképeket szedegetett elő a bőröndből, melyek mind Urho Kekkonent mutatták be, különböző helyzetekben. Valamiképpen a könyvek is Kekkonennel álltak kapcsolatban, Kekkonen beszédeinek gyűjteménye, Skyttä Kekkonenről szóló műve és néhány más, Kekkonenről írt alkotás, sőt a Kekkonen-viccek gyűjteménye is szerepelt a halom könyv között. A nagy csomó papiros között grafikus ábrázolásokat vett észre Vatanen, amelyek ugyancsak Kekkonen témájúak voltak.

Hannikainen néhány rajzot bányászott elő. A milliméterpapírra igen gondosan emberi koponyák keresztmetszetét rajzolták.

— Nézd csak meg ezeket! — szólt Hannikainen, és két koponyarajzot egymás mellett az ablakon beáradó fény felé tartott. Látsz valami különbséget?

Első pillantásra a két kép teljesen egyformának látszott, de ha az ember figyelmesebben megnézte, észrevette, hogy egy icipicit mégis eltérnek egymástól.

— Ez a baloldali kép Urho Kekkonen koponyáját ábrázolja 1945-ből, tehát közvetlenül a háború után. Ez a másik pedig ugyancsak az ő koponyája, de 1972-ből. Az évek hosszú során át végzett összehasonlítások alapján készítettem el ezeket a rajzokat. Módszerem az volt, hogy közönséges fotókról a fejkérget fehér vászonra vetítettem — természetesen más és más helyzetben —, és aztán papírra rajzoltam a koponya körvonalait. Kekkonen esetében jól bevált ez a módszer, hiszen az elnök teljesen kopasz. Rendkívül lassú módszer, és szerfelett nagy pontosságot, alaposságot igényel, de úgy érzem, munkám eredményes volt. Azt is mondhatnám, hogy ez a legpontosabb koponyavizsgálati eredmények közé tartozik, jobb eredményre talán csak a patológiai intézetben juthatnak, de hát ott maguk a koponyák is a mérők rendelkezésére állnak.

Hannikainen újabb koponyaképet vett elő.

— Ez itten Kekkonen koponyája, harmadik kormányának megalakulása idejéből. Láthatod, hajszálpontosan ugyanolyan, mint az 1945-ös koponya.

— Ez pedig itt 1964-ből való, itt sincs különbség. No de most ezt nézd meg, ez az 1969-es koponya! És ez egészen más! De hasonlítsd csak össze az 1972-es koponyával — megint mintha egy és ugyanaz volna!

Hannikainen lázas izgalommal mutogatta rajzait, szeme égett és diadalittasan mosolygott. Vatanen áttanulmányozta a rajzokat, s meg kellett állapítania, hogy Hannikainen igazat mondott: különböző koponyákról volt szó, a régebbi és az újabb koponyák között valóban eltérés mutatkozott.

— A változás valamikor 1968-ban következett be, tán 68 végén, de legkésőbb 1969 elején. Ennél pontosabban még nem sikerült meghatároznom, de folytatom a kutatást és bízom benne, hogy egy-két hónapos pontossággal meg tudom majd állapítani a idejét. Azt már mindenesetre eddigi kutatásaim is meggyőzően bizonyítják, hogy változás történt, s ez a változás jelentős.

Hannikainen szünetet tartott, majd nyomatékosan hozzátette:

— Ne kerteljünk, mondjuk ki az igazat: ezek a koponyaképek nem egy és ugyanannak az embernek a koponyájáról készültek. Az eltérés túlságosan nagy, vitathatatlanul nagy. Ezek a régebbi koponyák — tehát a fiatalabb Kekkonen koponyái — itt a koponyacsúcsnál hegyesebbek, a mostani képeken meg nézd, a koponyaforma laposabb, azaz a koponyacsúcs gömbölyded. És figyeld meg az állcsontot: a régi képeken Kekkonen állcsontja beljebb áll, míg ezeken az új képeken a régiekhez képest több milliméterrel előbbre ugrik, és ugyanakkor az arccsont is szélesebb. Legjobban ezen a képen láthatod, amely profilból mutatja. A tarkóban is nyilvánvaló eltérések mutatkoznak, igaz, nem olyan sok. A régi koponyaképen a tarkó egy icipicit nagyobb ívben hajlik, mint az újon. Látod? Pedig ahogy öregszik az ember, a tarkója nemhogy előre ugrana, hanem inkább ellaposodik, nekem elhiheted.

— Szóval azt állítod, hogy Kekkonen koponyaformája valamikor 1968 táján megváltozott?

— Ennél sokkal többet állítok! Meg vagyok róla győződve, hogy 1968 táján az „öreg Kekkonen” vagy meghalt vagy meggyilkolták, vagy más okból visszavonult az államélettől, és helyére egy újabb ember lépett, aki egészen a hangjáig bezárólag a megtévesztésig hasonlít az öreg Kekkonenre.

— Hátha Kekkonen pont ebben az időben összeszedett valami betegséget, vagy olyan baleset érte, ami megváltoztatta a koponyaformáját?

— Ezek a koponyaváltozások olyan jellegűek, hogy csakis több hónapig tartó betegség vagy baleset idézhette volna elő őket. Kutatásaim viszont azt bizonyítják, hogy Kekkonen sohasem volt egyfolytában két hétnél tovább távol a nyilvánosságtól. Ráadásul egyetlenegy róla készült fényképen sem láttam semmiféle sérülést vagy sebet a fejbőrén, szemölcsöt persze igen, de semmi olyan jel nem került elő 1968 után, ami operációra utalt volna.

Hannikainen visszahelyezte a koponyarajzokat a bőröndbe, és egy nagyméretű táblázatot teregetett Vatanen elé, amelyen számozott görbék álltak.

— Ezek itt Kekkonen magassági görbéi. Gyermekkorától szerepelnek a magassági számok, igaz, a gyermekkorától származó adatok nem elég pontosak, viszont attól kezdve, hogy Kekkonen tizedes lett, tökéletesen megbízhatóak. Itt van egyébként katonakönyvének a másolata is. Láttad? Tizedes korától kezdve 179 centi magas volt… Itt Paasikivi temetésének idejéből, látod? Ugyanaz a magasság. És most figyelj! Elérkeztünk 1968-hoz: a görbe hirtelen két centivel megugrik! Kekkonen váratlanul 181 centiméterre nőtt. Ettől kezdve a görbe változás nélkül halad, egészen mostanig. 1975-ig újabb változás nem látható. Váratlan testnövekedés öreg napjaira, hát nem meglepő?

Hannikainen félresodorta az elnök testmagasság-növekedését bemutató táblázatot. Lázas izgalommal kutatott a bőröndben, majd előhúzott egy másik táblázatot, amely Kekkonen súlygörbéjét ábrázolta.

— Na, ezek ugyan nem olyan bizonyító erejűek, mint az előzőek, mégis elgondolkoztatóak. Kekkonen súlya nemigen ingadozott fiatal korában. Súlyváltozásában évszakonkénti periodicitás figyelhető meg: ősszel van a legnagyobb súlya, néha 4,5 kilogrammal is súlyosabb, mint tavasszal. Kivétel nélkül mindig kora nyáron a legsoványabb, hogy ősszel aztán visszahízza eredeti súlyát. Ezeket az adatokat a Helsinki Munka-egészségügyi Intézettől kaptam, úgyhogy egészen pontosak. De ahhoz, hogy évtizedes szakaszonként figyelemmel kísérhessem a helyzetet és összevethessem egymással a súlyösszegeket, ki kellett számolnom Kekkonen évi átlagsúlyát, íme erről itt a táblázat. Láthatod, hogy 1956-tól kezdve 1968-ig Kekkonen évi átlagsúlya 79 kiló volt, 1968 után pedig 84 kiló. Ez az öt kilogramm súlytöbblet ettől kezdve hajszálpontosan és változatlanul megmaradt napjainkig, ha nem számítjuk az év közben előforduló súlyingadozásokat, amiket épp az előbb említettem neked. Mindössze az első két elnökválasztási évben mutat a görbe néhány kiló eltérést, de ilyen súlycsökkenés teljesen természetes, s bár az egész évi átlagot leszállítja, a görbét lényegileg nem változtatja meg.

Hannikainen újabb bizonyítékokat kotort elő.

— Szójegyzéket állítottam össze az Urho Kekkonen által használt szavakról. Itt ugyanaz az 1968-cal bekövetkező változás tapasztalható. 1968 előtt Kekkonen sokkal szűkösebb szókinccsel rendelkezett, mint később. Számításaim szerint a többlet mintegy 1200 aktív szó. Ez természetesen abból is adódhat, hogy 1968 után az „új Kekkonen”, ahogy én nevezem, beszédei és nyilatkozata megírására másvalakit alkalmazott, de a szókincs ilyen mérvű gyarapodása mindenesetre gyanús és sokat bizonyít. Azt is megállapítottam, hogy 1968 után Kekkonen véleményében is jelentős változás állt be. Már 1969-től kezdve Kekkonen állásfoglalásai a korábbiakhoz képest lényegesen haladóbbak lettek, mintha Kekkonen legalább tíz évet fiatalodott volna. Logikája is észrevehetően megjavult, viselkedését ebből a szempontból igen alaposan analizáltam, ez a változás is 1968 után következett be. S 1969-ben Kekkonen valahogy egészében véve fiatalabb lett, a nyilvánosság előtt volt néhány olyan megnyilvánulása, amilyent azelőtt nem lehetett nála tapasztalni. Egészen félreérthetetlenül megnőtt a humor iránti érzéke, és mintha elnézőbbé vált volna népe iránt, mint korábban volt.

Hannikainen becsukta a bőröndöt. Már teljesen nyugodt volt. Előző izgatottságát mintha elfújták volna, kiegyensúlyozottnak és boldognak látszott.

A férfiak kiléptek a szobából, a tó felől póling kiáltása hallatszott. Hosszú ideig egyikőjük sem törte meg a csendet. Végül Hannikainen megszólalt:

— Most már bizonyára megérted, miért nem akarom, hogy kutatásaim nyilvánosságra jussanak.

 

 

VIII. Az erdőtűz

 

A nyúl remekül érezte magát az erdei tavacskánál. Elkísérte Vatanent és Hannikainent a tóra, bátran velük tartott a csónakba is, bár szemmel láthatóan óvakodott a víztől. Megnyúlt, kikerekedett és megerősödött.

Hannikainen hosszú előadásokat tartott Kekkonenről. A nyúl félrebillent fejjel nézte a férfiakat, a csónak fenekén itt-ott elpotyogtatott bogyói összekeveredtek a csónak aljában vergődő halakkal. Így teltek-múltak a napok a tavon, senkinek sem nagyon akarózott elmenni innen.

Június végén egy reggel nyugtalanság vett erőt a nyúlon, megbújt az emberek lába között, estefelé pedig a halászszauna lócája alá rejtőzött.

— Mi üthetett belé? — morfondíroztak a férfiak.

Még ugyanaznap este csípős füstszag csapta meg az orrukat. Ahogy az éj beállta előtt a tó elcsendesedett, látni lehetett, amint a túlsó partra kékes füstfüggöny ereszkedik.

— Valahol nagy erdőtűz lehet — szólalt meg Vatanen.

A következő nap sűrűsödött a füst, úgyhogy már könnyet facsart a szemükből. Bár fújt a szél, egyre nagyobb lett a füst, s csakhamar beborította a környéket, mint vastag ködfüggöny a tengert.

Harmadnapra azután, hogy a füstöt felfedezték, Savolainen szaladt végig reggel a tanyához vezető pallón.

— Vehmasjärviben hatalmas tűz ütött ki! Vatanen, segédkezned kell a tűzoltásban. Vedd magadhoz Hannikainen hátizsákját, és élelmet is hozz magaddal! Körbeviszem a hírt a falvakban, azonnal indulunk. Több mint ezer hektár már odavan!

— Én is menjek? — kérdezte Hannikainen.

— Nem, te csak maradj itt a nyúllal, ötvennégy év fölött nem kötelező részt venni a tűzoltásban.

Vatanen halat, szalonnát, fél kiló vajat és sót hajigált a hátizsákba, és elindult. A nyulat addig becsalogatták a szobába, nehogy Vatanen után eredjen.

Vatanent Nilsiä templomos faluból Rautavaarába vitték, ahol már több száz ember gyűlt össze. Ki a tűz helyszínéről tért vissza, ki éppen oda igyekezett. Repülőgépek szállították az élelmet Rautavaarából a tűz színhelyére, szünet nélkül ott zúgtak a levegőben. Az oltásból visszatérő, kormos, fáradt emberek nem sokat beszéltek az esetről, nyomban sátrukba vonultak, s lepihentek.

Rautavaara öreg patikusa elsősegély-állomást rendezett be a táborhelyen, és lánya segédletével bórvízzel locsolgatta és bekötözgette a tűzoltók hólyagosra tört lábát.

A tévé interjút készített Rautavaara megyei titkárával. A savói hírlap szerkesztőnője fényképfelvételeket készített, Vatanen is rákerült az újságban megjelenő egyik képre. A leveseskondérokból mindenkinek jutott ennivaló.

Jó tájékozódási képességgel rendelkező egyéneket toboroztak. Vatanen kijelentette, hogy ő akár fejébe húzott vödörrel is eltalál bárhová a vadonban.

Egy csapat hasonló tehetséggel megáldott embert bezsúfoltak egy testes katonai helikopterbe.

Mielőtt felszállt volna a gép, egy tiszt elmagyarázta a teendőket:

— Itt van mindannyiójuk számára egy-egy másolat a terület térképéről, ezen fel van tüntetve, meddig terjedt a tűz. A múlt éjszaka ezen a ponton megállt, de már nyilván tovább haladt. Koronatűzként pokoli gyorsasággal terjed északkeleti irányban. Jövő éjszaka új utat nyitunk tizenegy kilométernyire innen, több mint kétezer hektár a tűz martaléka lesz. Az is lehet persze, hogy a fele máris odavan. A tuutsait nem számítva, ez Finnország eddigi legnagyobb erdőtüze. Önöket most itt ledobjuk, ide a tűz területére. Egymástól százméternyi távolságban riadóláncot alkotva legalább tíz kilométert haladnak északkelet felé, és úgy üvöltenek, ahogy csak a torkukon kifér, hogy az állatokat elriasszák, nehogy a tűz martalékául essenek. Két lakóház is van ezen a területen, evakuálják a lakókat ide a tó partjára. Minden emberi lényt el kell. szállítani a tűz területéről. ezenkívül még a Nilsiäből elmenekült jószágnak is errefelé kell lennie, lovak és vagy ötven tehén, mindet a tóig kell hajtani. A térképen ide van bejelölve a tó.

A tűzterület fölé repültek. Az alulról felcsapó forróság mintha a gépig ért volna, a vastag füstgomolyon keresztül alig lehetett látni a földet. A fel-felcsapó forró levegő ide-oda dobálta a gépet, Vatanen attól tartott, hogy a propeller hosszú lapátjai el találnak törni, s ők egyenesen a tüzes kemencébe pottyannak.

A helikopter túlhaladt a tűzterületen. Nagy zümmögéssel, mint valami óriási szitakötő kezdett leereszkedni, a kipufogócsőből kékes füst kígyózott a perzselő melegbe. Minél lejjebb szállt a katonai gép, annál sűrűbben hajladoztak alant a fák koronái. A gép kavarta szél szétröpítette a tobozokat, a helikopter földet ért; a motorzúgás elcsöndesedett.

A férfiak kiugráltak a gépből, és a légnyomástól hétrét görnyedve igyekeztek minél távolabbra a lapátoktól. Az ajtó becsapódott utánuk, felzúgott a motor, s a gép eltűnt a füstös levegőben. A férfiak ottmaradtak az erdőben, és füstmarta szemüket dörgölték.

Vatanen a gyűrű közepén haladt. A többiek szétszóródtak az erdőben, a füstös vadon visszhangzott a kiáltásoktól. Vatanen azon elmélkedett, hogy bizony ide-oda hányja az embert az élet: egy hónappal ezelőtt még a sarki kocsmában üldögélt, meleg söröspoharakat szorongatott a kezében, és úgy érezte, mindenből elege van, most pedig itt lépdel a sűrű füstbe burkolózott forró vadonban, nedves hallal teli hátizsák a hátán, és lágyékán csorog az izzadság.

— Százszor inkább itt, mint Helsinkiben — mosolyodott el Vatanen könnyes szemmel.

Mocsaras vidéken keresztül vitt az útja. Jól megtermett mezei nyúl ugrott föl előtte, szemmel láthatóan nem tudta, merre meneküljön. Vatanen a tűzzel ellentétes irányba zavarta, míg végül eltűnt a szeme elől. Ahogy túljutott ezen a részen, sűrű fenyőerdőben találta magát. Egy tehén eszét vesztve bőgött, az átélt tapasztalatok megfeküdhették a gyomrát: végtagjait csüdig befröcskölte trágyával, farka mint egy bűzlő fekete ostor. A tehén rémülettől tágra meredt szemmel bámult Vatanenre, ziháló, vaskos torkából őrült bőgés tört fel. Vatanen megragadta a tehén szarvát, vállizmai megfeszítésével északkeleti irányba fordította a fejét, mintegy mutatva az irányt, majd rácsapott a farára. Végül a tehén is felfogta, merre kell mennie. A nyakába akasztott kolomp bánatosan szólt, mint egy kolostor vészharangja. Csak úgy fröcskölte a trágyát maga körül, míg végül eltűnt a sűrűben. Vatanen sűrűn törölgette könnyező szemét.

Az erdőben ezerféle vad száguldozott mókusok, nyulak, madarak rebbentek fel, és szálltak le távolabb ismét, a fajdokat úgy kellett hajtani, mint a tyúkokat, hogy megértsék végre, merre is kell repülniük. Vatanen egy négy méter széles, tiszta vizű patak partjára ért. A dús vegetációjú parton és a patak fölött lebegő füst meseszép látványt nyújtott.

Vatanen ledobta magáról átizzadt ruháját, és meztelenül csusszant be a patak hűvös vizébe, füstmarta szemét locsolgatta és száját öblögette a friss vízzel. A füstben való trappolás után ez a csendes úszkálás paradicsomi állapotnak tűnt számára. Árral szemben úszott az érdekesen kanyargó patakban. A szembeáradó víz lassan átkarolta, tökéletes boldogságérzés uralkodott el rajta.

A sűrű parti fűben Vatanen hirtelen egy napbarnított, szőrös emberi kezet pillantott meg, amely a fűből nyúlt ki, és könyékig a vízen lebegett.

Vatanen megdermedt. Mintha egy hulla kezét látta volna! Közelebb úszott hozzá és megfogta. A kéz nem volt különálló, egy termetes férfihez tartozott, aki a parti bozótosban hevert. Vatanen kimászott a partra, és a fekvő alak fölé hajolt. Megtapogatta az ütőerét — normálisan vert. Vatanen a férfi tátott szájára hajtotta fülét, hogy meghallgassa, lélegzik-e.

Undorító alkoholszag áradt a férfi leheletéből. Vatanen megrázta. A részeg lassan ébredezett. Oldalra fordult, egy percig csak bámult Vatanenre, mint aki ismerkedik, majd kezet nyújtott.

— Salosensaari vagyok, hát te?

— Vatanen.

Kezet fogtak, Vatanen felsegítette a férfit.

— Ide figyelj, olyan ember áll itt előtted, akire csúnyán rájárt a rúd.

A férfi magyarázni kezdte, hogy szabadságot vett ki, mert elhatározta, hogy néhány hetet halászgatással és pálinkafőzéssel tölt el valami olyan helyen, ahol biztosan senki sem fogja háborgatni. Idejött hát a szükséges felszereléssel, egész kis szeszgyárat épített fel, s amikor végre az első tíz liter pálinkát lefőzte, kitört az erdőtűz és felégette a szeszfőzdét. A férfi futva menekült egy tízliteres pálinkásbutykossal a hóna alatt, s most itt áll, mindenét elveszítve. Odaveszett a hátizsákja, tele élelemmel, a horgászfelszerelés, minden, minden. Csak az első főzet pálinkát sikerült megmenteni. Második napja itt iszogat a parton, néhány liter lötyög még a butykos alján.

— El tudsz képzelni ekkora pechet? — kérdezte bánatosan.

Vatanen tüzet rakott a patak partján, halat sütött, s mindketten nekiláttak a falatozásnak. Salosensaari közben elment úszni. Falatozás után megkínálta Vatanent egy kis pálinkával.

Mi történhet? — gondolta Vatanen, elfogadta hát, és ivott. Áldott egy ital! Égette Vatanen gyomrát, lehajtott hát még egy pohárral.

— Kitűnő pálinkafőző vagy, Salosensaari! — dicsérte.

Az egész délutánt iszogatással töltötték, közbe-közbe halat sütöttek és úsztak egyet. Minél többet ittak, annál kevésbé érdekelte őket az erdőtűz.

Estefelé már annyira részeg volt mindkettő, hogy csak üggyel-bajjal tudtak kikapaszkodni a patakból, ahol időről időre frissítgették magukat. A patak olyan mély volt, hogy helyenként nyakig ért a víz.

— Csak arra vigyázzunk, bele ne fulladjunk véletlenül — ismételgette Salosensaari. Az éjszaka a tűz már elérte a patakot. Mesebeli látványt nyújtottak a patak két partján lángolva égő fák, amelyek mint hatalmas, libegő, piros virágok álltak, és bevilágították az éjszakát. A forróság elviselhetetlen volt, úgyhogy a férfiak kénytelenek voltak nyakig elmerülni a patakban, csak a fejük izzott a lobogó fényben. A pálinkásbutykost magukkal vitték a patakba, meg-meghúzták, és átszellemülten figyelték a természet őrjöngő pusztítását.

Recsegett-ropogott a parti erdő, lángnyelvek sziszegtek a fák között, sistergő zsarátnokok repültek a patakba, ahol vörösre főtt arccal röhögött a két férfi, és nagyokat húzott a pálinkásbutykosból.

— Néró császár szemlélte így Róma lángjait Brutus társaságában — jegyezte meg Salosensaari.

Amikor hajnal felé a tűz elvonult, a férfiak fáradtan kimásztak a patakból, és tüstént elaludtak a kormos patakparton.

Csak dél felé tértek magukhoz. Búcsúzóul megrázták egymás kezét, s mindenki ment a maga dolgára. Salosensaari Rautavaarába indult, Vatanen pedig a tó felé vette az irányt, ahová az evakuáltakat kellett küldeni. A pernye borította földön megmaradt a gumicsizmák talpa nyoma.

Néhány kilométerrel odébb sikerült megállítani a tüzet, Vatanen átlépte a tűzhatárt, és frissen zöldellő erdőbe ért. Hamarosan megérkezett a tóhoz, ahol civilek gyülekeztek, s ide hajtották a szarvasmarhákat is. Az emberek hajléka nyilván a tűz martaléka lett, gyerekek hancúroztak a parton, a réten tehéncsorda bőgött félelmében. A tűzoltók mint kormos fahasábok hevertek a tóparti lejtőn.

Vatanen elővette hátizsákjából a maradék halat, és odaadta a nőknek, akik a tábortűz fölötti hatalmas üstben éppen hallevest készültek főzni. Vatanen már éppen elaludt volna, amikor súlyos, nagy traktor dübörgött a partra. A tűztér felől jött, maga alá gyűrte az erdőt, még a nagyobb erdei fenyők is könnyedén meghajoltak alatta, mint részeg talpa alatt a fű. Hatalmas acélszánt húzott maga után, ezen néhány favágó ült, lábuknál a villanyfűrész és a hátizsák.

A traktor a tábor közepére zakatolt, a gyerekek felriadtak álmukból és hangosan sírtak, a tehenek a réten ijedtükben feltápászkodtak és bőgni kezdtek. A nők szitkokat zúdítottak a sofőrre, hogy ilyen váratlanul idetoppan, s megzavarja a part nyugalmát.

A sofőr nem hallotta, mit kiabálnak a nők, kikapcsolta a motort, hisz a berregéstől emberi hang nem is juthatott a fülébe.

— Tökéletlen alak vagy, hogy így berontasz az emberek és az állatok közé! Annyi eszed sincs, hogy rájöjj, erre a szörnyű dübörgésre a gyerekek is felébrednek, a tehenek pedig megvadulnak? — szitkozódtak a nők. A sofőr megdörgölte kormos kezével mocskos, fekete arcát, és vontatottan megszólalt

— Pofa be, spinék!

— Csak ne spinézz, idióta! — kiabáltak dühösen a nők.

A sofőr odalépett hozzájuk:

— Ezt az egész rohadt három napot egyvégtében átvirrasztottam és átdolgoztam, úgyhogy pofa be!

Ez meg is látszott rajta, alig állt a lábán a fáradtságtól. Az izzadságcseppek csíkokban futottak le az arcán, magukkal mosva a kormot-piszkot, megviselt arca olyan volt, mint egy szénnyomat. A férfi lement a partra, kormos képét lelötykölte egy kis vízzel, a markába mert vízzel hangosan ki öblögette a száját, majd visszaköpte a tóba. Csöpögő arccal tért vissza, nem akarta kormos ingujjába törölni a képét. A halleves rotyogott a tűzön, a férfi belekukkantott, majd előszedte hátizsákjából a tányérját, és merni kezdett magának a levesből.

A nők rákiáltottak, hogy: el a kezekkel, még a levesünket is fel akarod falni? A férfi éppen csak egy merőkanálnyi ínycsiklandó levest tudott merni a tányérjára. Többet nem is szedett: levessel együtt belevágta a tányérját a kondérba, hogy csak úgy loccsant, a merőkanalat pedig messzire behajította az erdőbe. Nem is hallatszott, hol ért földet. Komótosan a traktorhoz lépett, ruganyosan felpattant az ülésre, és beindította a motort. Nagy, nehéz csizmáját a gázpedálra nyomta, felberregett a motor, s a kipufogócsőből szikrák röppentek szét a nyári estébe. A traktor zörögve meglódult, széles hernyótalpa morzsolta a simára koptatott partoldalt.

A sofőr egyenesen a tűz és a fölötte gőzölgő leveses kondér felé irányította a hatalmas gépet. A tűzhöz érve mélyen a földbe nyomta a tolólapátot. Méternyi vastag földréteget szakított ki, a kondér felborult, s a lapát mindenestül beleforgatta a földbe. Gőz csapott fel a hallevesből; mielőtt végleg elnyelte volna a föld. Háromféle illat terjengett a levegőben: friss földillat, égő motorolajszag és a halleves tűnő illata.

A sofőr még azután sem állította le a motort, hogy a tüzet megsemmisítette, ellenkezőleg, teljes sebességre kapcsolt. A gép utat tört magának a parti lejtőn, rengett a föld, zörögtek a hernyótalp láncszemei. A sofőr egyenesen a tóba irányította a masinát. A parti bokrok hajladoztak, amint a traktor keresztülgázolt rajtuk. A csendes víztükör meghasadt, a totólapát elé hatalmas, tarajos hullám emelkedett, és kezdett behátrálni a tóba. Mintha egy dühöngő acélvíziló vetette volna magát a vízbe.

A tó lassan mélyült. Először a totólapátot nyelte el a víz, majd a hernyótalpakat. Habosan freccsent szét a víz, a dübörgés loccsanásba veszett. A traktor egyre messzebb hajtotta a hullámokat maga előtt befelé a tóba. A víz hamarosan már a tűzforró motorig ért. Sistergés hallatszott, amint a motor oldalához csapódó víz forrni kezdett, s vaskos gőzfelhő csapott fel, mintha a traktor hirtelen kigyulladt volna.

A sofőr azonban csak hajtott egyre beljebb, s a víz már elborította a motort, a csörlő is víz alá került, a hullámok hamarosan az ajtót nyaldosták. Aztán még mélyebb lett a tó, a víz ekkor már a sofőr ülepét mosta. Ebben a pillanatban a motor vizet szippantott fel, és nagy pukkanások közepette leállt. A traktor ott állt a tóban, mintegy száz méterre a parttól.

A parton maradottak elborzadva figyelték a sofőrt, aki traktorját a tóba vezette, s most lassan feltápászkodott, miközben nadrágjából ömlött a víz. A part felé fordult, és kis idő múlva kiüvöltött a partra:

— Befogtátok már a szátokat?

— Ez meghülyült az éjszakázástól — suttogták a nők a parton.

A tűzoltók visszaordítottak a tóra:

— Kiborítottad, te rohadék, a hallevest! A férfi nyugodt hangon válaszolt:

— Alighanem kiborult.

— Ússzál csak ki! — üvöltötték neki a partról.

A férfi azonban nem fogadta meg a tanácsot, hanem kimászott a vezetőfülke tetejére. Ez volt az egyetlen pont, ami még kilátszott a vízből. A kipufogógáz csövéhez támaszkodott, lehúzta a csizmáját és a tóba öntötte belőle a vizet.

Valaki elhíresztelte, hogy a sofőr nem is tud úszni, azért nem jön ki a partra.

A tavon csónak sem volt, tutajt kellett eszkábálni. A favágók sűrűn káromkodtak a történtek miatt. Halálosan kimerültek voltak a tűzoltásnál átvirrasztott éjszakák után, s most ácsolhatnak egy tutajt ennek az őrült sofőrnek, aki ott áll a tó közepén traktora tetején.

— Csináljatok egy tutajt, a szentségit, hogy valahogy kijussak innen! — kiabált a sofőr a tó közepéről a partra.

— Ne üvöltözz annyit, csinálunk, ha majd kedvünk tartja. Mi a francnak mentél be?

A férfiak egymás között beszélgettek. Valaki megjegyezte, hogy ráérnek reggel összeállítani a tutajt, majd meggondolja ez az alak, hogy beviszi-e még egyszer a járgányát a tóba, ha egy éjszakát ott kell töltenie a vezetőfülke tetején.

A férfiak úgy döntöttek, hogy megkávéznak, mielőtt hozzáfognának a munkához. A sofőr, amint észrevette, hogy senki sem igyekszik a tutajt összeállítani, őrjöngeni kezdett. Válogatott gorombaságokat üvöltött a part felé a csendes víztükör fölött, végül pedig megfenyegette őket, hogy minden egyes ürgének beveri a pofáját, mihelyt partra ér.

— Ez tényleg hülye — állapították meg a parton.

A tó közepén a férfi egyre inkább belelovalta magát a méregbe, öklével verte a gépház fedelét, a döngő hang végiggördült a tavon, vízimadarak ijedten kaptak szárnyra, és eltűntek a tó másik partján fekvő zsombékban.

A favágók szép lassan, kényelmesen összeállítottak egy tutajfélét, kötéllel egymáshoz erősítették a szálfákat, csáklyát faragtak, s azután ledőltek a partra aludni. Senkinek sem akarózott az őrjöngő sofőr segítségére indulni.

— Az elsőt, akit a kezem közé kaparintok, betaposom a mocsárba — üvöltötte a sofőr a traktor tetejéről.

Fontolgatták a parton, mit is lehetne tenni. Senki sem látszott lelkesedni a feladatért, hogy az ingó-bingó, ideiglenes kis tutajon kimentse a napok óta virrasztó, önuralmát vesztett, csontos, nagydarab embert. Végül úgy döntöttek, hogy reggel hozzák csak ki a partra, addigra hátha megnyugszik.

A sofőr egész éjjel kint lármázott a tavon. Rekedtre kiabálta magát a parton levőknek, akik többé nem válaszoltak neki. A traktor első lámpáit ízzé-porrá törte, kitépte helyéről a kipufogócsövet, és a part felé hajította, még jó, hogy nem repült ki egészen a partra. Csak reggel felé fáradt el, hason fekve aludt néhány órát hajnaltájban.

Reggelre a parton is mocorogni kezdtek az emberek, hangjukra a sofőr is felneszelt a traktor tetején. Újra lármázni kezdett, megcsúszott, és a vízbe pottyant.

Most aztán megelevenedett a part. A sofőr csapkodta a vizet a traktor körül, hangja rémülettel volt teli. A tutajt vízre bocsátották, Vatanen és az egyik favágó gyors tempóban hajtani kezdte a traktor felé. A sofőr kétségbeesetten igyekezett visszamászni a traktor tetejére, de keze minduntalan lecsúszott a nedves lemezről, s ő háttal a vízbe esett, elmerült, és tüdejébe vizet szippantott. Egyre reménytelenebbnek látszott küzdelme, végül teljesen elterült, arccal a vízre borulva lebegett, hátgerince kirajzolódott a nedves ingen keresztül.

Vatanennek sikerült odakormányoznia a dereglyét, a sofőrt kiemelték, ernyedt testét oldalára fordították. Vatanen az övénél fogva felemelte, szájából ömlött a sáros víz.

A favágó a part felé evezett. Vatanen térdre ereszkedett a tutajon, és mesterséges lélegeztetéssel próbálkozott: levegőt lehelt a sofőr szájába, ugyanakkor ütemesen nyomogatta a férfi mellkasát.

A félt a földre helyezték, és Vatanen folytatta a mesterséges lélegeztetést.

Talán öt perc is eltelt, mire a sofőr végre életjelt mutatott. Teste összerándult, kezei reszketni kezdtek, végül Vatanen hallotta, amint a sofőr fogai összecsikordulnak. Még jó, hogy megmentője nyelve nem maradt a fogai között.

Alighogy magához tért, nekiesett megmentőjének. Egy ideig ott birkóztak a parton, végül a többiek észbekaptak, és Vatanen segítségére siettek. Közös erővel sikerült a sofőrt legyűrni, s a parton meredező farönkhöz kötötték úgy, hogy hátát a rönknek támasztva ülhetett.

— Kemény fickó — állapították meg a férfiak.

Ha azonnal nem eresztenek el, felkelek innen úgy, hogy a rönk is velem jön! — fenyegetőzött az ember, de mégsem próbálta meg beváltani fenyegetését, hanem halkan motyogta:

— A szentségit, hagyják, hogy az egész éjszakát kint töltse a tavon az ember, pedig úszni sem tud, ebből még rendőrségi ügy lesz!

Néhány katona jelent meg, hordágyra kötözték a sofőrt, és eltűntek vele az erdőben.

Vad lárma hallatszott, ami csak hosszú idő múlva csendesedett és halt el végleg, amikor a katonák a hordággyal már több kilométernyi messzeségben jártak.

 

 

IX. A mocsárban

 

Ismét reggel. Vatanent autózúgás ébresztette, három terepjáró tört utat magának az erdőn keresztül a tóhoz. Az autókkal férfiak is érkeztek, velük a két rendőrfőnök: Hannikainen és Savolainen. Hannikainen hátán a hátizsák, s a hátizsák szájából kikandikált a nyúl feje.

Vatanen az érkezők elé futott, lesegítette Hannikainen hátáról a zsákot, megoldotta a zsinórját, és ölébe kapta a nyulat. A viszontlátás öröme sugárzott mindkettőjükről.

A nyúl boldog izgalommal szaglászta Vatanent, s amikor az letette a földre, úgy ugrált körülötte, mint egy kiskutya.

Savolainen kézbe vette az irányítást a parton, az ő feladata volt, hogy az embereket és az állatokat evakuálja. Hannikainent csak a kíváncsiság hajtotta, tán unalmasnak találta az életet egyedül a tavon, miután a cimborák elmentek tüzet oltani.

— Piszok sok csukát fogtam, úgyhogy be kellett menni a faluba eladni — újságolta Hannikainen. — A nyulat is magammal vittem. Egy időre félretettem a kutatásaimat fűzte még hozzá.

Hannikainen félrehúzta Vatanent, és a fülébe súgta:

— Számításokat végeztem a tavon, ezek alapján Kekkonen, szóval az új Kekkonen, akkor még csak hetvenöt éves lesz, míg az öreg Kekkonen már kilencvenéves volna. Csak attól tartok, hogy a helyzet kínos feltűnést kelt majd külföldön, hiszen fogalmuk sincs, miről is van szó tulajdonképpen.

Hannikainen hozzátette:

— Elvben persze az is teljesen elképzelhető, hogy Kekkonen még kétezer után is kormányozni fogja az országot, hiszen akkor is csak nyolcvanöt éves lesz. De azért nem tartom valószínűnek, hogy még a jövő évezredben is veszi magának a bátorságot, hogy induljon az elnökválasztáson.

A parton hatalmas sátrakat állítottak fel, leveseskondérokban melegítették az ételt, és pokrócokat osztottak szét az emberek között. Az egyik terepjáróról egy nagy csörlőt szereltek le és felállították a partra, hogy a tóba ragadt traktort kivontassák.

Vatanen, minthogy más dolga nem akadt, a rétre ment, hogy segítsen egy fiatal lánynak a fejésnél. A lány már három műanyag csebret telefejt, Vatanen a cipekedésben segédkezett neki. Kis idő múlva már a nyúl is ott makogott, sertepertélt körülöttük. A lány, Irja Lankinen, tüstént beleszeretett:

— Ó, milyen aranyos!

— Magadhoz vennéd-e éjszakára?

Irja szívesen vállalta.

— Megkapod azzal a feltétellel, ha vele együtt engem is befogadsz. Megfelel?

Mindhárman befészkelődtek éjszakára a szénapajtába. Vatanen pokrócokat hozott, Irja pedig levest szerzett. A pajta hátsó falánál megvetette az ágyat. Vatanen becsukta a pajta ajtaját. Leszállt az est.

— Jaj ne, nézd, hogy figyel! — hallatszott belülről.

A pajta ajtaja kivágódott, és kirepült rajta a nyúl. Vatanen kihajította a rétre. Az ajtó becsukódott, a nyúl riadtan ottmaradt ülve a szürkületben. Félóra múlva Vatanen megjelent az ajtóban, és elnézést kért a nyúltól, amiért kidobta. A nyúl beszökkent az ajtón, s az ismét becsukódott mögötte. Csend borult a táborra, még a pólingok hangja sem hallatszott.

Reggel Savolainen azzal fogadta Vatanent, nem volna-e kedve Irjával együtt áthajtani a teheneket a mintegy tizenkét kilométernyire lévő, Sonkajärvibe vezető útra. Ha el tudnák hajtani odáig a teheneket, ott fel lehetne rakni őket a marhaszállító kocsikra, és elvihetnék a sonkajärvii istállókhoz. Vatanent felvidította a kedvére való feladat, szívesen vállalta Irjával a pásztorkodást. Vidáman vett búcsút Savolainentől és Hannikainentől, aki így szólt:

— Ha legközelebb Nilsiäben jársz, okvetlen keress fel, addigra bizonyára kutatásaim végére érek!

Csodálatos nap volt. Dalolva keltek útra, sütött a nap és sietniük sem kellett. Hagyták, hadd legelésszenek a tehenek békésen a ligetben, ebédtájban pedig néhány órát heverésszenek és nyugodtan kérőddzenek. A pásztorok addig úszni mentek. Irja fenséges látvány volt hatalmas kebleivel, amint belemerült az erdei tavacska hűs vizébe.

Estefelé az egyik nagy barna tehén panaszkodni kezdett. Halkan elbődült, pislogott nedves nagy szemeivel, s nem volt hajlandó folytatni útját a többiekkel. Még csak nem is evett rendesen, ahogy a többiek, csak ivott. Félrehúzódott társaitól, halk hangon panaszkodva, két fa mögé húzódott, az egyiknek oldalával nekitámaszkodott, és Irjára emelte tekintetét.

— Ez mindjárt megellik — aggodalmaskodott Irja.

Vatanen szerint semmivel sem volt degeszebb a hasa, mint a többi tehénnek, de úgy volt vele, hogy Irja biztosan jobban ért hozzá.

— Ha nem jutunk minél előbb ki az országútra, még ideborjadzik az erdőbe — mondta Irja.

— Mi volna, ha előre mennék Sonkajärvibe, és hívnék egy állatorvost? — ajánlotta Vatanen.

— Hülyeség. Borjaddzon ide, egészséges tehén. Te meg majd csak elbírod a kisborjút.

Egy idő múlva a tehén kapálni kezdte a földet, hátát ívben meggörbítette. Szemlátomást fájdalmai voltak. Fel-felbődült időnként, hangja mintha nem is tehénbőgés lett volna. Irja beszélt hozzá, nyugtatgatta, az állat halk bőgéssel válaszolt. Végül ledőlt a földre.

Egy óra múlva Irja szólt Vatanennek:

— Gyere segíteni, most ellik!

A tehén keservesen bőgött, a borjú csak igen lassan bújt ki, minden erejükkel húzni kellett. Végül kipottyant a kis állat, anyja még az ellés megindulása előtt felállt. A kisborjú nyálkás volt, s anyja, amely addigra már teljesen megnyugodott, nyomban nekilátott, hogy tisztára nyalja.

Vatanen száz méterrel arrább gödröt ásott, és beletemette, ami a tehénből még kijött, majd visszatért Irjához és a kisborjúhoz. A borjú megpróbált lábra állni, de még túl fiatal és gyenge volt, újra és újra összeroskadt. Szopni azonban már tudott, anyja elé térdelt, és mohón cuppogott.

Egy ilyen újszülött kisborjú képtelen lesz végigvonulni az erdőn az országútig. Mi legyen vele, agyoncsapják? Szó se lehet róla. Irja és Vatanen megállapodott abban, hogy Irja előremegy a többiekkel, Vatanen pedig vállára veszi a kisborjút, és az anyaállattal együtt utánuk ballag.

Vatanen pokrócot vett elő a hátizsákjából, négy csücskére kötelet kötött, és az így kapott zsákféle tüneményt aztán a hátára kaphatta: Ebbe a pokróczsákocskába belegöngyölte a borjút, amely nyiszegett félelmében, de hát mit volt mit tenni, saját lábán még nem nagyon tudott járni. Anyja távolról békésen szemlélte, amint borját becsomagolják.

Vatanen a hátára vetette a kisborjút. Lépései ütemére birizgálták a nyakát a kis paták. A nyúl nyugtalanul ugrándozott Vatanen lábánál, mint aki nem nagyon tudja, mihez kezdjen, de végül hozzászokott ehhez a lassú vándorláshoz. Vatanen haladt elöl, hátán a borjúval, mögötte a csendesen mélázó tehén, időnként meg-megnyalva kisborja fejét. A sor végén a nyúl szökdécselt.

Vatanen azon csodálkozott, hogy nem fordul fel a borjú gyomra, amikor léptei ütemére ide-oda ingott pokróczsákjában. Igaz, ugyanígy ringatózott hónapokon keresztül az anyja hasában is. Ez volt aztán a menetelés! Vatanen igencsak megizzadt a borjú súlya alatt. Rovarok is röpdöstek, bele-beleszálltak az orrlyukába, s még csak el sem tudta hessegetni őket, hiszen mindkét kezével tartania kellett a kötelet, ráadásul még a hasán is ott fityegett a hátizsákja.

— Néha igen nehéz egy állatbarát élete — morfondírozott Vatanen, amikor a sűrűben egy fenyőág a képébe csapódott.

Vatanen még nem tudta, mi vár rá.

Egy mocsaras szakaszhoz érve úgy döntött, hogy átgázol rajta, mert különben legalább egy kilométert kellene kerülnie. A mocsárra lépve úgy ítélte, hogy ki fogja bírni őket. A tehén vonakodni látszott, de amikor Vatanen hátrafordult és ráparancsolt, hogy kövesse, összeszedte bátorságát, és utánuk indult. Süppedni süppedt ugyan, Vatanen mégis úgy gondolta, hogy egyrészt ilyen száraz nyárban a tőzegláp csak elbír egy tehenet, másrészt pedig ezeknek a félig vadonlakó teheneknek tudniuk kell, hogy közlekedjenek egy mocsárban.

Csakhogy a közepe táján a mocsár egyre ingoványosabb lett. A tehén Vatanen sarkában haladt. Vatanen alatt süllyedni kezdett a föld, úgyhogy futásnak eredt, nehogy elmerüljön. A láp imbolygott, arra nem lehetett menni, egyedül a tőzegtekervények mentén lehetett haladni. Vatanennek félig futva kellett megtennie az utat a puhább részeken, egyik csizmája még így is beragadt a sárba félúton. Dühösen rántott egyet a lábán, a csizma a láp foglya lett, s csakhamar követte a másik is. Vatanen csak nagy üggyel-bajjal, mezítláb szökdelve tudta magát kiverekedni a szárazabb részre.

Háta mögül tehénbőgés hallatszott. Vatanen aggódva hátranézett. A nagydarab tehén hősiesen követte a férfit, de egy ponton nem jutott tovább. Hasa aljáig besüppedt a mocsárba, mozdulatlanul feküdt, és segítségért bömbölt.

Vatanen ledobta a borjút egy tőzegcsomóra, és a tehén segítségére sietett. Megpróbálta szarvánál fogva szárazabb részre húzni, de hát nincs akkora ereje egy embernek, hogy szarvánál fogva ki tudjon húzni a mocsárból egy jól megtermett tehenet.

Vatanennek sietnie kellett. Hátizsákjából előkapta a fejszéjét, s a félszáz méternyire meredező kiszáradt kis fenyőkhöz rohant. Kivágott néhányat közülük, lenyeste a kiálló, hegyes ágdarabokat, és visszatért a tehénhez, amely ez alatt az idő alatt egy kicsit még mélyebbre süllyedt.

Vatanen a tehén hasa alá dugta a rudakat. Az, mintha megértette volna, hogy jót akarnak neki, nem kapálózott, bár némi fájdalommal járhatott a dolog. Viszont nem süllyedt tovább. Vatanen megpróbálta a rudak segítségével feljebb emelni a tehenet, ám ez nem sok sikerrel járt. Fekete latyak fröccsent szerteszét, ahogy megmozdult a tehén. A nyúl az esemény színhelyére ugrált, és csak ámult-bámult.

— Te is csinálhatnál valamit! — reccsent rá Vatanen, miközben a tehenet próbálta kiemelni a mocsárból. A nyúl azonban nem igyekezett segíteni, lévén esztelen és gyenge jószág.

Vatanen közben elment, hogy megnyugtassa a kisborjút a tőzeghalmon. Leoldotta a kötelet a pokróc csücskéről, a pokrócok sarkait összekötözte. A kötéllel visszatért a tehénhez, és mellső lábára erősítette. Minthogy a tehén hasig a mocsárba süllyedt, Vatanen nyakig sáros lett, mire a kötelet rácsomózta a tehén lábára.

A kötél alig-alig ért el a tehén lábától a mintegy öt méterre álló mocsári fenyők törzséig, ahová Vatanen szorosan odakötötte.

— Ha most elsüllyedsz, magaddal rántod ezt a fát is — szólt oda a tehénnek.

A fenyőtörzshöz kikötött tehén nyugodtan hallgatta Vatanen beszédét, már nem is bőgött, hogy látta, mint sürög-forog körülötte az ember.

Vatanen „orosz csörlőt” készített a kötélből, szálaira szedte, a szálak közé egy fadarabot dugott, és forgatni kezdte. A kötél hamarosan megfeszült. A tehén szügye lassan-lassan kiemelkedett a mocsárból, az állat legjobb tudása szerint igyekezett segíteni. Közben Vatanen meg-meglazította a csörlőt, visszament a tehénhez, és óvatosan megemelte a farát, vigyázva, meg ne sértse a tőgyét. A tehén centiméterről centiméterre moccant előre a szilárd talaj felé.

Több szakaszban sikerült így szárazra csévéznie a tehenet, időnként megemelve, s nyugtatgatva az állatot.

Ezen foglalatossága közben úgy elszaladt az idő, hogy Vatanen észre sem vette, s máris leszállt az est. Fáradt volt ugyan, de nem hagyhatta a tehenet éjszakára a mocsárban.

— Nehéz mesterség ez az állattartás! — nyögte.

Éjféltájban sikerült annyira kimozdítani a tehenet, hogy az már saját erejéből ki tudott kászálódni a szárazra. Ereje utolsó megfeszítésével kirántotta magát a dágványból, s amint szilárd talajt érzett a lába alatt, elterült a földön. Vatanen odatámogatta az imbolygó kisborjút az anyjához és maga is leheveredett a tőzeghalomra. Hajnalban hűvösre fordult az idő, és Vatanen közelebb húzódott a tehénhez. Itt olyan finom jó meleg volt, mintha tűzfal mellett feküdt volna.

A kora reggeli nap sáros, mocskos kupacra derült: ébredezett a csatakos tehén, a csatakos férfi, a csatakos borjú és a csatakos nyúl. A tehén szart, a borjú szopott, Vatanen pedig cigarettázott. Aztán elszállította a borjút a mocsár másik oldalára. A tehén, ha lehet, még óvatosabban követte, majd mikor megérkeztek, visszafordult a mocsár felé, és haragosan elbődült.

A legközelebbi erdei tavacskánál megálltak, Vatanen lemosta a tehenet és a borjút, és kiöblítette ruháit. Csizmája nem volt, az ottragadt a mocsárban. Végül megfürdette a nyulat is, ami miatt az állat jó ideig neheztelt rá.

Amikor Vatanen a Sonkajärvibe vezető országútra ért, üres marhaszállító autót talált ott és egy csapat holtfáradt embert, akik az egész éjszakát Vatanen keresésével töltötték. A többi tehenet már előző délután elszállították, s velük tartott az aggódó Irja is. Vatanen a marhaszállító kocsival Sonkajärvibe ment, s hamarosan ott állt kormosan, tőzegsár mocskolta ruhában a templomos falu főutcáján, ölében a nyúllal, mezítláb.

 

 

X. A templomban

 

Vatanen az éjszakát a turistaházban töltötte. Elég rosszul aludt, csak hánykolódott a kényelmes ágyban, minthogy már hozzászokott a szabad ég alatti alváshoz. Reggel elment a boltba, és vett magának egy pár új csizmát, inget, alsóneműt, nadrágot, egyszóval mindenféle ruhaneműt, a szennyest pedig a szemétkosárba dobta.

Forró, napos reggelre virradt, ráadásul még szombat is volt. Vatanen a templomos falu főutcáján sétálgatott, és a nyúl számára megfelelő élelmet keresve, a temetőbe jutott.

A sírdombokon virító növényzetet a nyúl pompás eledelnek találta, a tavasszal elhunytak sírján sarjadó friss füvet pedig egyenesen élvezettel rágcsálta.

A templom nyitva volt. Vatanen magához intette a nyulat a sírhalmokról, és együtt beléptek a templomba. Milyen nagyszerű, hűs levegő és békesség! Bár Vatanen már elég régen elszakadt az egyháztól, most mégis gyönyörűséggel töltötte el a nagy terem csendje.

A nyúl végigugrált a padsorok között az első sorig, néhány ártatlan kis bogyócskát pottyantott az oltár élé, majd hozzálátott, hogy tüzetesebben megszemlélje a templomot. Vatanen beült a padba, és az oltárképet, a templom architektúráját nézegette. Úgy számolta, hogy legalább hatszáz ülőhely lehet benne. Helyenként kétszintes volt a templom, mindkét oldalon teljes hosszúságban karzat futott végig, amely a templom végében az orgona alatt ért össze. Az oltár két oldalán falépcső vezetett föl a karzatra. A keskeny, magas ablakokon keresztülderengő fény álmosító, békés hangulatot teremtett.

Vatanen összeszedegette a nyúlkakát az oltár elől, és zsebre vágta. A mellékhajó közelében a hátsó sorban keresett magának helyet, lehúzta nyikorgó, új csizmáját, hátizsákját a feje alá igazgatta a padon, és szunyókálni kezdett. Jobban esett itt aludnia, mint a turistaház szobájában. Szeme megpihenhetett a mennyezet keresztényi magasságaiban, a fenyőoszlopok énekszó patinázta némasága jóleső érzéssel töltötte el, különösen, ha a turistaház foszladozó tapétájának zsíros mintájára gondolt. A nyúl a sekrestye ajtajában matatott hangtalanul. Hadd tegye — gondolta magában Vatanen, mielőtt elaludt volna.

Míg Vatanen aludt, belépett a templomba az idős lelkész, hogy dolga után nézzen. Hivatali ruhát viselt, fekete uniformist. Fürge léptekkel elhaladt az oltár előtt, és bement a sekrestyébe. Észre sem vette a nyulat, amely az ajtó sarkában megbabonázva figyelte a fekete palástos férfi feltűnését.

A lelkész nemsokára visszatért a sekrestyéből, ölében nagy halom gyertyával és egy papírgombóccal, amit feltehetően a gyertyák csomagolópapírjából gyúrt. Az oltárhoz lépett, kihúzgálta a félig égett gyertyacsonkokat a gyertyatartóból, és helyükbe szúrta az újakat. A csonkokat bevitte a sekrestyébe, s egyúttal a papírgombóctól is sikerült megszabadulnia.

A lelkész meggyújtotta a gyertyákat, és hátrább lépett, hogy szemügyre vegye művét. A palást alatt megtapogatta a nadrágzsebét, a gyufásskatulyában megzizzentek a gyufaszálak. Cigarettát vett elő, rágyújtott, és úgy szívta, hogy a füstöt mindig az oltártól elfordulva eresztette ki a száján. Amikor majdnem végigszívta a cigarettát, az ablak kőpárkányán elnyomta, a hamut lefújta a padlóra, a cigarettacsikket begyömöszölte a gyufásskatulyába és zsebre vágta. Végül palástja szegélyébe törölte a kezét, mintha a cigarettázás bűnétől akarna szabadulni.

A pap ismét a sekrestyébe ment, s csakhamar néhány papírlappal tért vissza, amelyeken tán éppen az istentisztelet szövege állott.

Csak most vette észre a nyulat, amely egészen az oltárig ugrált, s arra vetemedett, hogy a szent helyre kakáljon, most pedig éppen a vágott virágokat szaglászta.

A pap úgy megrémült, hogy kiesett a kezéből a papírköteg, és a lapok zizegve-libegve a padlóra hulltak.

— Szent egek!

A nyúl leugrott az oltárról, és eltűnt az oldalhajó folyosóján.

Vatanen felriadt. Feltápászkodott a padból, és látta, amint a nyúl a templom végébe szalad, a pap pedig lassan törölgeti a meglepetéstől gyöngyöző homlokát.

Vatanen a pad támlája mögé bújva figyelte az eseményeket.

Az öreg pap hamar magához tért első ijedtségéből. Villámgyorsan a mellékhajó folyosójához surrant, és ott megpillantotta a nyulat. A gyönyörű, kecses állat ott állt két hátsó lábán a mellékhajó végében.

— Musz-musz-musz-musz! — csábítgatta a pap, de a nyúl bizalmatlan volt és tartózkodó. A pap olyan izgalomba jött, hogy a nyúl rosszat sejtett. Az öreg lelkész korát meghazudtoló fürgeséggel rohant a templom végébe, s megpróbálta palástjával foglyul ejteni az állatot, az azonban gyorsabb volt nála.

— Ravasz egy állat, de mégis megfogom!

A nyúl a másik oldalon visszaszaladt az oltárhoz. A pap enyhén zihálva a főfolyosón ugyanoda tartott. Közeledni látva a papot, a nyúl felszökdelt a lépcsőn a karzatra. A pap nem követte azonnal. Összeszedegette a padlóról szétszóródott papírjait, és szépen sorba rakva az oltár korlátjára helyezte. Ekkor vette észre a nyúlkakát az oltáron.

Elkeseredetten szedegette össze a bogyókat, és egyenként hajigálta fel a szószékre. Minden egyes dobás talált. Egy pillanatra megpihent, majd felkapaszkodott a karzatra vezető lépcsőn. Nyikorgott a vastag gerenda a lába alatt, amint a karzat végébe sétált. Hirtelen vad rohanásba kezdett, csak úgy döngött alatta a karzat. Ott a nyúl! Az állat menekült, a pap kiabált:

— Na ne félj már, micsoda égy vad állat… Megfoglak én még téged, várj csak! Musz-musz!

A nyúl rémülten menekült a lépcsőhöz, leugrált a templomhajóba, bebújt az oltár mögé, s a sekrestye ajtaja mögött meglapult. A pap követte a nyulat, és lerobogott a lépcsőn. A nagy lihegésben nem vette észre az ajtó mögött sunyító állatot.

A pap az órájára pillantott, a bejárati ajtóhoz lépett és bezárta, majd halk, óvatos léptekkel, mint egy igazi vadász, végiglopakodott a templom főfolyosóján. És ekkor ismét megpillantotta a nyulat.

— Na most megfogtalak, sátán fia — motyogta a pap Vatanen mellett elhaladva. Új emberként lépett az oltárhoz, néhány méterre a nyúltól, amely abban a hitben lapult, hogy nem vették észre.

Az oltártól az öreg pap ijesztő nagy ugrással a sekrestye ajtajánál termett. Szélesre tárt karjai megragadták a nyulat, a szerencsétlen állat a pap teste alá került, és szánalmasan éles hangon sivított, mint egy kisgyerek. Aztán egy ügyes mozdulattal sikerült kiszabadulnia a pap öleléséből, és eszét vesztve rohant a főbejárat felé.

— A szentséges úristenit neki!

A pap a sekrestye ajtajában hasalt, és egy marék nyúlszőrt szorongatott a markában. Még mielőtt Vatanen odaért volna, a pap feltápászkodott, és kirohant az ajtón. Az ablakon keresztül Vatanen még látta, amint kerékpárjára pattan és vadul elkarikázik a paplak felé. Kis idő múlva a pap már pedálozott is nagy bőszen felfelé a templomdombra. Vatanennek éppen csak annyi ideje maradt, hogy elbújjon a padban, a lelkész máris beszáguldott az ajtón.

A főhajó folyosójához iparkodott, ott megállt, és palástja alól előhúzott egy Mauser puskát. Megnézte, van-e töltény a tárbán, majd kibiztosította. Szeme szikrázott a templom félhomályában, tekintetével a nyulat kereste.

A nyúl valahol az oltár környékén lapult. A pap észrevette, felemelte a puskát és tüzelt. A nyúl rémülten felpattant, és elmenekült, a főfolyosón füst terjengett. A pap fürgén az oldalhajó felé futó nyúl után eredt. Egymás után két lövés hallatszott, golyók fütyültek a templomban. Vatanen, mint egy vadnyugati kocsmatulajdonos, a padtámla védelmébe húzódott.

A pap a nyúl nyomában kétszer körbefutotta a templomot, s mindkét alkalommal leadott egy-egy lövést. Amint egyszer épp a főfolyosón futott, rápillantott az oltárképre és dermedten megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába: egy puskagolyó keresztülfúródott rajta! Az oltárkép Krisztust ábrázolta a kereszten, a golyó a térdkalácsán hatolt be.

Még egyszer elsült a puska, ezúttal a padlóra, s nyilván véletlenül. A pap feljajdult, és felemelte a jobb lábát. A füstölgő fegyver kicsúszott a kezéből, a plébános felzokogott. Vatanen odafutott hozzá, és felemelte a fegyvert a földről.

A golyó a pap fekete lakkcipőjén keresztül a lábfejébe fúródott, a cipő talpából sötétpiros vér csöpögött. A templom padlóján, ahol egy perccel ezelőtt a pap lába volt, lyukacska éktelenkedett.

— Laamanen lelkész vagyok — zokogta a pap féllábon billegve, és üdvözlésül kezét nyújtotta Vatanennek. Vatanen óvatosan megrázta a kezét, nehogy feldöntse.

— Vatanen.

Laamanen féllábon beugrált a sekrestyébe, sérült lábából minden egyes ugrásnál ömlött a vér. Vatanen zsebkendőjével feltörölte a padlóról a vért, míg friss, könnyen el lehet tüntetni.

— Túlságosan fölizgattam magam, amikor megláttam ezt a nyulat. 1917 óta van nálam ez a fegyver, hadnagy voltam a vadászoknál. Hogy tehettem ilyet? Látja, az oltárképbe golyó fúródott. Hogy fogja ezt megbocsátani nekem az Úristen, hogy egyszem fiát térden lőttem, s ráadásul itt, az ő házában!

A pap zokogott. Vatanen elkedvetlenedett. Felajánlotta, hogy a paplakból telefonál a mentőkért.

— Nem, nem! Szó sem lehet róla! Legyen olyan kedves, és szellőztesse ki ezt a lőporfüstöt a templomból, most lesz a megyei titkár lányának az esküvője, mindjárt megérkeznek. Tegyünk csak kötést rá, előbb össze kell adnom az ifjú párt. És még arra kérem, legyen olyan kedves, szedje össze a golyókat, ha látja valahol a templomban. Rugdossa csak félre a sarokba őket.

Vatanen kitárta az ablakokat, s a kékes füst kifelé áradt a templomdombra. Rátalált néhány golyóra, felszedte és a zsebébe süllyesztette őket. A sekrestyében, egy kis templomkendőből szakított csíkokkal, ideiglenes kötést tett Laamanen lábára. Laamanen cipőjében talpbetét volt, ezeket felcserélte Vatanen, a véres, golyó fúrta betéteket az ép cipőbe tette és fordítva, így valamivel tartósabbá vált a sérült cipő. A betét legalábbis egy időre meg fogja akadályozni, hogy a vér a sebből a kötésen keresztül a padlóra szivárogjon.

A templomhajó felől már hangokat lehetett hallani. Megérkezett az esküvői pár és az egész rokonság. A plébános a sekrestye ajtajához sántikált. Vatanen kinyitotta az ajtót, és az oltárhoz támogatta Laamanent, aki ott már egyenletes léptekkel haladt, mintha mi sem történt volna.

Az esküvői szertartás alatt Vatanen a hátsó padban húzódott meg. A nyúl is ott settenkedett a közelben, felugrott Vatanen ölébe, s elpihent.

Laamanen mozdulatlanul állt egész idő alatt, s úgy végezte a szertartást, mint akinek nagy gyakorlata van már benne. Összeadva az ifjú párt, rövid beszédet intézett hozzájuk, miközben szeme könnyben úszott. Néhány nő a maga módján értelmezte a pap könnyeit, és szipogni kezdett. Bensőséges, szívet-lelket megindító hangulat ülte meg a násznépet. A férfiak olyan halkan, finoman köhintgettek a markukba, ahogy csak tőlük telt.

— A házasságot az Isten hozta létre, ezt jól vésse az eszébe ez az ifjú pár is. Úgy van ez, hogy amit az Isten az ő nagy irgalmasságában elrendelt, az oly mértékben szent dolog, hogy vétek volna megbontani. A házasság azonban számtalan rút veszélyt rejt magában, ezek egyike nem más, mint a féltékenység, amely ordító vad rénszarvasként kering közöttünk, nyomában keserűség és harag. Ezen a napon mindkettőtöket a mélységes együvétartozás és szerelem érzése tölt el, de eljön még az idő, beköszönt még az a nap, amikor valaki más iránt még hevesebb szerelemre lobbantok. És akkor szeretném, ha emlékeznétek a Biblia szavára: „Mert mit mondjak? Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik: és én ennek örülök, sőt örülni is fogok.” Ez az ige megtalálható Pál apostolnak a filippibeliekhez írott levele első részének tizennyolcadik versében. Ezeket a jámbor szavakat kínálom én nektek házasságotok támaszául. Gondotokban-bajotokban ne restelljétek elővenni és figyelmesen olvasgatni! S meglátjátok, a hamis szerelem ködszitálása elcsitul majd, és ti ismét meglelitek lelki békéteket. Házasságtokhoz sok boldogságot kívánok!

Laamanen odanyújtotta az ifjú párnak a fehér kötésű bibliát, és kezet szorított velük. Mindaddig állva maradt a helyén, míg az utolsó szál emberig ki nem zúdult a násznép a templomból. Látva, hogy a bejárati ajtó becsukódik, óvatosan felemelte a lábát. Nagy véres lábnyom maradt a padlón.

Vatanen a paplak telefonján taxit rendelt Kuopióból. Míg a taxira vártak, Laamanen a templomban ült az egyik padban, és halkan zokogott.

— Milyen is lesz ennek a fiatal párnak a házassága, akiket képletesen szólva véres ruhában eskettem! Drága Vatanen, esküdjön meg a mindenható Isten szent nevére, hogy arról, ami a templomban történt, soha senkinek nem mesél!

Vatanen megesküdött. Aztán meg is érkezett a taxi. Mielőtt beszállt volna, Laamanen lekuporodott az oltárkép elé, és összekulcsolt kézzel imádkozott:

— Bocsáss meg nekem, Jézus, Isten egyetlen fia, amiért ez történt Veled, de esküszöm az élő Istenre, hogy merő véletlenség volt!

Vatanen odaszólt a sofőrnek, hogy hajtson gyorsan a kuopiói kórház ambulanciájára. Laamanen bekászálódott az autóba, s az hamarosan eltűnt a poros úton.

Vatanen végignyúlt a templomban a padon, a nyúl is elszenderült a padlón. A templomot ismét birtokba vevő áhítatos csend álomba ringatta mindkettőjüket.

 

 

XI. Az apó

 

Július végén Vatanen idénymunkát vállalt Kuhmóban, metszőollóval tisztogatta a sűrű bozóttól a homokdombok oldalát. Sátorlakó lett az egyre hűségesebbé váló nyúllal együtt, amely időközben megtermett, felnőtt nyúllá fejlődött.

Vatanen időt és fáradságot nem kímélve végezte a nehéz testi munkát, megedződött, és egyre jobban feledte korábbi léha, városi életét. Nem nyugtalanították a frissen megtértekkel folytatott politikai eszmecserék, és Kuhmó erdejében rejtve maradtak szeme elől a buja női lények, gondolataiból kirekesztődött a beleivódott szex.

Ilyen életet bárki élhet, ha van elég esze hozzá, hogy előző életformájáról lemondjon.

Vatanen két hétig egyfolytában irtotta az erdőt. Munkáját bevégezte, az erdő kiválogatott facsemetéi megfelelő élettérhez jutottak. Itt volt az ideje, hogy Kuhmóba menjen, rendezni a számláját.

A Lentua partján apró kis falucska állt, ide érkezett Vatanen éjféltájban. A tíz kilométeres gyalogút után alaposan elfáradt, jó lett volna betérni éjszakára valamelyik házba, de nem vitte rá a lélek, hogy bárkit is felverjen éjszakai álmából.

Bement hát az egyik nagy ház udvarán álló ablaktalan gerendapajtába, a fal mellé hajította a hátizsákját, és elaludt a padlón. Kellemes dolog sötétben aludni, ilyenkor a rovarok sem gyötrik az embert. Az erdőlakók valóságos élvezetnek tartották az ilyen alvást. Igaz, a nyúl egy kicsit nyugtalannak látszott, többször körülszaglászott a pajtában, ahol romlott hal édeskés szaga terjengett. Talán túl kevés sóval tették el az ónos jászokat a dézsában — futott át Vatanen agyán, és mit sem törődve az édeskés illattal, nyomban elaludt.

Hat óra tájban Vatanen felébredt. Elgémberedett tagjait mozgásra bírva feltápászkodott, megdörgölte az arcát, és arra gondolt, hogy hamarosan tán a ház népe is felébred, és kaphat tőlük egy csésze kávét. A nyúl a fal mellett, a hátizsák mögött lapult, s nyugtalan volt, úgy nézett ki, mint aki egész éjjel le sem hunyta a szemét.

Vatanen a pajta közepére lépett; és olyasmibe botlott, amit az éjjel nem is vett észre. Kezével végigtapogatta. Ujjai egy széles deszkából kiálló vaskos nyelet érintettek. Gyalupad. A padló közepén.

A sötétben támaszt keresve Vatanen végighúzta kezét a gyalupadon, és körbekerülte. Ujjai ruhaneműt tapintottak. Meghökkent, és tovább kezdett matatni a gyalupadon heverő valami között.

Hiszen itt egy ember alszik a lepedő alatt! Milyen mélyen alhat, hogy még arra sem riadt fel, mikor Vatanen az éjjel bejött a pajtába.

— Ébredj fel, pajtás! — szólongatta Vatanen, de választ nem kapott. Mintha az alvó nem is hallotta volna, legalábbis semmi jelét nem mutatta az ébredezésnek. Vatanen alaposabban körültapogatta az alvót: valóban, egy szép nagy orrú ember hevert a gyalupadon ruhástól, párna nélkül. Keze mereven kétoldalt, csizmátlan lába kinyújtva. Vatanen óvatosan megrázta az alvót, ülő helyzetbe támogatta, és beszélt hozzá. Aztán úgy döntött, hogy kinyitja az ajtót, hadd jöjjön be egy kis fény, arra majdcsak felébred. Ahogy ellépett az ajtó felé, érezte, hogy a gyalupad feszítő fogantyúja beleakadt a nadrágja zsebébe, a szerkezet felbillent, és az alvó legurult róla. Koppanás hallatszott, ahogy az alvó feje a padlónak ütődött. Vatanen kivágta az ajtót, és a beáramló fényben látta, hogy egy öregember fekszik eszméletlenül a földen.

— Beverte a fejét — rémült meg Vatanen. Odasietett az öreghez, izgatottan hajolt a szíve fölé, de nem tudta kideríteni, dobog-e. Úgy nézett ki, mint aki az eséstől eszméletét vesztette. Vatanen megzavarodott, ölbe kapta az eszméletlen embert, és kilépett az udvarra. Itt a kora reggeli fényben vizsgálni kezdte a barázdált, nyugodt arcot. Az öreg szeme csukva volt. Vatanen agyán átsuhant a gondolat, hogy egy ilyen öregember akár meg is halhat, ha leesik egy gyalupadról. Nincs mese, azonnal cselekedni kell! Az eszméletlen ember úgy lógott féloldalt a karján, mintha tálcán vitte volna. Vatanen az udvar közepére. szaladt, arra gondolt, hogy beviszi terhét a főépületbe, de ebben a pillanatban szerencsére megjelent az ajtóban egy nő, tejesedényekkel a kezében. Vatanen kiabálni kezdett, hogy szerencsétlenség történt, s ott állt az udvar közepén, karjában az eszméletlen emberrel.

— Mindent megmagyarázok, csak kerítsenek gyorsan valakit, aki ért a mesterséges lélegeztetéshez!

A cseléd is megdermedt. Kövér kezéből kihulltak tejesedények, és nagy csörömpöléssel a kútig gurultak. A nő eltűnt a házban, Vatanen pedig ott maradt az udvar közepén, ölében az öregemberrel. Úgy tűnt neki, mintha az öreg állapota romlott volna. Mélységes lelkiismeret-furdalás mardosta Vatanent, igazán nem akart ilyen nagy szerencsétlenséget hozni a házra.

A ház lépcsőjén alsóneműbe öltözött emberek kezdtek feltünedezni, a gazda, a gazdasszony és az előbbi fiatal nő, de mintha gyökeret eresztett volna a lábuk, egyik sem sietett Vatanen segítségére, hogy életre keltse az öreget.

— Van-e hintájuk, azzal meg lehetne indítani a légzést — kérdezte Vatanen a lépcsőn állóktól, de azok némán bámultak rá, s egy se mozdult. Végül megszólalt a gazda:

— Ez a mi apónk. Vidd vissza!

Vatanen nem tudta, mit gondoljon, a „vidd vissza” parancs ott visszhangzott az agyában. Ránézett az „apóra”, aki merev testtel lógott az ölében. Az egyik szemhéja résnyire felhúzódott, s amikor Vatanen rápillantott a szemére, hirtelen megértette, miről van szó. Halottat tartott az ölében, egy jó ideje halott embert!

Borzongató érzés kerítette hatalmába, izmai elernyedtek, a halott kicsúszott a kezéből és a fűre pottyant. A gazda lerohant a lépcsőn, és hátára vette a halottat. Ronda mód jobbra-balra himbálózott a hulla. A gazda erősebben megragadta, bevitte a pajtába, lefektette a gyalupadra, és betakarta lepedővel. Becsukta maga után az ajtót, s kilépett az udvarra.

— Megszégyenítetted az apót, ember!

Vatanen nem is hallotta, mert éppen a kút mögött okádott.

Volt mit kimagyarázni!

Kiderült, hogy Vatanen együtt éjszakázott az előző éjjel elhunyt apó holttestével. Mély gyász borult a házra, hiszen olyan jó ember volt az öreg gazda. A félreértést megbocsátották, s hogy az apó került szóba, az asszonyokból kitört a zokogás. Vatanen gombócot érzett a torkában. A nyúl félrevonult, mint aki érzi, hogy bűnrészes.

Tíz óra tájban begördült az udvarra a halottaskocsi, Vatanen segédkezett a holttest felrakásában. Az apó félig nyitott szemét lefogták, s a halottaskocsi sofőrje átnyújtotta az űrlapot, amit a gazda aláírt.

Vatanent a halottaskocsi elvitte Kuhmo templomos faluba. A fekete vászonnal bevont koporsó jól mutatott hátul. A halottaskocsi sofőrje egész idő alatt a nyúlról fecsegett, elmesélte azt is, hogy neki odahaza Kajaaniban szelídített szarkája van. Állítólag a rendőrkapitány feleségétől a város közepén ellopta a fényszórót, legalábbis egyszer ilyesmivel a csőrében repült haza.

— Egyébként, hogy egyik szavam a másikba öltsem, én jól ismerem ezt a Heikkinen gazdát. Kommunista volt a megboldogult, de nem sokra ment vele. Ha valaki kommunista lesz, sose gazdagodik meg.

 

 

XII. Kurko

 

Július végén, augusztus elején Vatanen Rovaniemibe ért. A faúsztatók elhagyták már a várost, és a turisták is kevesebben voltak a szokásosnál.

Rovaniemiben a Lapinmaa étterem alagsorában Vatanen egy öreg, reménytelenül részeges favágóba botlott. Kurkónak hívták. Fiatal korában, a vad faúsztatások idején, „az erdők királyaként” ismerték szerte a Lappföldön, ennek rövidítéséből származik a neve is.

Kurko átkozta a sorsát — már sehol nem jut munkához, mindenhonnan kiöregedett, no meg iszákos is. A népnyugdíjból kellene megélnie, de egy ilyen szabad léleknek, mint Kurko, ez bizony édeskevés. Szegény, öreg erdőirtó, csak most ismerte meg igazán az élet könyörtelenségét.

Vatanen törte a fejét, hogyan segíthetne az öregen.

A Lapp megyei munkaközvetítőtől kisebb idénymunkára kapott megbízást. Az Ounas folyó mentén, Meltaus falu fölött, három fakompot kellett szétbontani.

Kurko lelkesen vállalta, hogy vele tart, így hát elindultak, hogy a folyóparton munkához lássanak.

Csörlőkkel a partra vontatták a kompokat. Motoros fűrészt béreltek, s vasrudak és egyéb szerszámok segítségével kezdték szétszedni a régi, súlyos kompokat. Kellemesen teltek a napok, jól ment a munka a koraőszi időben. Sátorban laktak, ennivalójukat pedig a tábortűz mellett, a sátor előtt fogyasztották el. Kurko egyedül alkoholszomja miatt panaszkodott, különben ő is meg volt elégedve a bontási munkával.

A falubeliek időnként meglátogatták őket a munkaterületen, s a maguk bávatag módján körülcsodálták a nyulat. Vatanen megkérte a gazdákat, hogy ne engedjék szabadon a kutyákat, s a nyúl valóban csak nagy ritkán loholt vissza lélekszakadva a faluból, sarkában valamelyik ebbel. Ilyen életveszélyes pillanatokban az állat mindig visszamenekült a táborba, s vagy Vatanen ölébe ugrott, vagy besurrant a sátorba, s az acsarkodó kutyák kénytelenek voltak dolguk végezetlen visszatérni a faluba.

Amikor két kompot szétszedtek, s a megmentett faanyagot halomba rakták, Vatanen kétheti bért kifizetett Kurkónak, aki nyomban Rovaniemibe szökött. Három teljes napig távol volt, s ahogy egész életében megszokta, tökrészegen és egy fillér nélkül tért vissza. Ezután még egy éjszakán át piálgatott Kurko, hanem ezúttal majdnem csúful járt: bizonygatni akarván, milyen kiváló úszó ő, végigszaladt a parti korlát mentén és beleesett a folyóba. Kis híja, hogy bele nem fulladt, mivelhogy egyáltalán nem tudott úszni. Vatanen kihúzta a részeg öreget a hideg folyóból és becipelte a sátorba. Reggel ez a sokat tapasztalt, kemény sorsú öreg gyötrő másnaposságra ébredt, s nyomban panaszáradatra nyitotta száját. Ekkor derült ki, hogy az éjszaka a folyóba veszett a műfogsora. Bizony az élet néha nagyon keserves tud lenni!

Kurko egy nap alatt magához tért. Nem tudott mást enni, csak kását, s az éhség igencsak mardosta már.

— Taníts meg úszni! — kérte Vatanent.

Vatanen még aznap este megkezdte az úszásoktatást. Ráparancsolt Kurkóra, hogy vetkőzzön mezítelenre, és feküdjön hasra a vízen úgy, hogy kezével meg tudjon kapaszkodni a parton.

Ha nehéz megtanítani egy öreg kutyát kétlábra állni, akkor ezt a lappföldi öreg csavargót úszni megtanítani csak az igazán keserves dolog! Kurko szegény igazán iparkodott, de nem sok eredményt ért el. Nap nap után folytatták a gyakorlatokat, Vatanen nem győzött csodálkozni Kurko tántoríthatatlan kitartásán.

Végül megtörtént a csoda.

Kurko úgy úszott, mint a kutyák. Hiszen a víz fenntartja! Örömteli kurjantgatás hallatszott a parton, ahogy az öreg új képességét felfedezte. Annyira fellelkesült az úszástudományától, hogy késő estig bent ficánkolt a vízben, közbe-közbe hosszabb időre eltűnt a víz alatt, átengedte magát az árnak, hagyta, hogy sodorja, s tíz méterrel lejjebb prüszkölve újra kiemelkedett. Cserzett bőrének jólesett a hűs víz, barázdált ábrázatát beragyogta új tudománya felett érzett öröme.

— Holnap ünnepnap, akkor majd lemerülök a víz alá, és felkutatom a műfogsorom — határozta el Kurko. Annyira belebolondult az úszásba, hogy a szombat esti szauna helyett is inkább a folyóban lubickolt.

Másnap, amikor Kurko lemerült, hogy az Ounas folyó fenekéről felhozza a műfogsorát, kiderült, hogy percekig képes megmaradni a víz alatt. A parton nagy csapat falubeli gyűlt össze, egy részük Kurko búvárkodását kísérte figyelemmel, mások a nyúl miatt jöttek. Általában fura embernek tartották a két idénymunkást, s nem is egészen alaptalanul: az egyik szelídített mezei nyulat tartott, a másik pedig naphosszat mezítelenül fickándozott a folyóban. Egy turistabusz is megállt a parton, s vagy negyven német turista zúdult ki belőle, hogy megcsodálja a nem mindennapi látványt. A német idegenvezető elmagyarázta, hogy épp most gyakorolnak a faúsztatók versenyére, amit minden nyáron megrendeznek Lappföldön.

Este Kurko elmesélte Vatanennek, hogy a fogsora nem került ugyan elő a folyóból, viszont talált ennél valami sokkal értékesebbet.

— A folyó közepe táján, ahol több mint tíz méter mély a víz, legalább száz tonna háborús limlomra bukkantam. Mintegy húsz ágyú, legalább egy páncélautó, hatalmas ládák, van ott minden, amit csak akarsz! Ezek között búvárkodtam egész nap.

— Adj kölcsön tíz rongyot, és eladom ezt az egész rakományt!

Különleges felfedezés, különleges ember ez a Kurko! Vatanen ledobta magáról a ruháját, végigment a korlát mentén, beugrott a folyóba és lemerült a mélybe. Erősen sodorta az ár, csak üggyel-bajjal tudott elvergődni a mondott helyre.

Kurko nem hazudott. Vatanen egy vasdarabba verte a térdét, s amint közelebbről szemügyre vette, látta, hogy a folyó fenekére süppedve egy ágyú feküdt ott az oldalán. Csoda, hogy eddig még nem találták meg. Igaz, az évek során vastagon rakódott rá mindenféle moszat, lesüllyedt faágak, tuskók.

Vatanen adott Kurkónak ezer márkát, s az öreg másnap reggel bement Rovaniemibe. Vatanen egyedül bajlódott tovább az utolsó komp szétbontásával.

Kurko két napig maradt távol, s amikor visszatért, ismét kapatos volt ugyan, de felettébb jókedvűnek látszott. Még néhány száz márkát is visszahozott, no meg piát, több üveg kitűnő konyakot. Alkoholmámoros fejjel kérkedett:

— Én egy olyan ürge vagyok, aki érti a csíziót. Holnap itt még sok minden fog történni!

Ezeket mondván eldőlt, s így Vatanen nem is tudta meg, mit intézett Kurko.

Reggel három súlyos teherautó dübörgött be a táborba, oldalukon „Különjárat” felirattal. Úgy látszik, Kurko nagyszabású operációba kezdett.

Az öreg tüstént munkához látott, még másnaposságáról is elfeledkezett. Magához ragadta a vezetést, Vatanent és a sofőröket utasította, hogy a hatalmas fenyők közé a partra állítsák fel a húsz tonna húzóerejű, súlyos, nagy csörlőt. Vaskos drótkötelekkel a széles törzsű fenyőkhöz erősítették a csörlőt, a kisebb csörlővel a drótkötelet húzták be a folyóba a túlpartról.

A drótkötél több kilónyi végével a kezében Kurko lemerült a víz alá, jó ideig lent maradt, majd prüszkölve felbukkant és kiabált:

— Húzzátok!

Megfeszült a drótkötél, a fenyők koronái bólogatni kezdtek, de a kötés jól tartott. A parti korlát víz alá került, a drótkötél lassan feltekeredett a dobra. Egy perc múlva a vízből kiemelkedett egy súlyos, csupa rozsda tarack. Hathüvelykes, német gyártmány. Kurko nagy lelkendezve partra úszott, és jól meghúzta a konyakosüveget.

— Egy kis melegítő — jegyezte meg.

A rozsdás háborús emléket felrakták a teherautó platójára, és kitámasztották. Vatanen felírta magának a súlyát is, mert az emelőbe mérleg is be volt építve.

Kurko fáradhatatlanul végezte a kemény munkát egész nap, a part és a folyó közepe között ingajáratot létesített. Tizenegy ágyút, tíz-egynéhány légvédelmi ágyút, egy öttonnás páncélost és több láda lőszert emeltek ki a folyóból. Az egész rakományt a németek zúdították a folyóba, amikor a lappföldi háború végén visszavonultak. Csak az a csoda, hogy ezekről a fegyverekről a finneknek mind ez ideig semmi tudomásuk nem volt.

— Most pedig elviszitek a holmit a Kolari vasútállomásra, berakodjátok a nevemre foglalt tehervagonba. Itt a fuvarlevél mondta Kurko, s átnyújtotta a papírt a sofőrnek. — Ahogy ezeket beraktátok, visszajöttök a többiért, akár éjszaka is. Egy hét múlva meglesz a pénz.

Kurko nyugtázta a fuvart, s a súlyos teherautók elgördültek észak felé. Vatanen nem győzött csodálkozni ezen az óriási, szerteágazó szervezésen, s ámulatával nem volt egyedül: Meltaus falu lakói is hallhattak az újabb vállalkozásról.

Másnap kiemelték a folyóból a maradék roncsokat, s kora délután az utolsó autó is elhagyta Meltaust, hogy terhét Kolariba szállítsa. Kurko elmesélte, hogy a roncsokat egyenesen a koverkari vasműnek adta el, s most már csak péntekig kell várni, hogy az Ovako gyors átutalása befusson a rovaniemi bankba. Kurko még hozzáfűzte, hogy csak akkor fizetnek, ha a roncsok megérkeznek a vasműbe.

A Lapp Nép szerkesztője is megjelent a parton, de már későn érkezett. Minden zsurnalisztafortélyát latba vetve igyekezett kiszedni valamit Vatanenből és Kurkóból, de semmire sem ment velük. Kurko és Vatanen az utolsó komp szétbontásán munkálkodott, a nagy csörlőt elszállították, s amikor a szerkesztő rákérdezett, hogy igaz-e a hír, miszerint a folyóból száz ágyú került elő, Kurko csak nevetett:

— Száz ágyú! Te egy kissé meghibbantál, ember, mi itten kompok szétszerelésével foglalkozunk, nem pedig ágyúkkal.

Péntekre elkészültek a munkával, s bementek Rovaniemibe. Vatanen az erdőgazdaság irodájában rendezte számláját, Kurko pedig nyugtalanul üldögélt a Lappföld étterem alagsorában, üzleti vállalkozásának eredményét számolgatva.

— Hatezer-kétszáz márka volt a kiadás, ha hozzászámítjuk a te ezresedet is. Ovako tizenhét pennit fizet kilójáért a gyárban, összesen kilencvenhatezer kilogramm volt, tehát csaknem száz tonna. No, számítsd ki magad! Az egész cuccnak tizenhatezer-hétszázhúsz márkának kell lennie. Ebből levonva a kiadásokat, maradt tízezer-ötszázhúsz márka. Szép kis összeg!

Délutánra meg is érkezett a csekk. Kurko annyira boldog volt, hogy sírva fakadt a bankban.

— Azóta, hogy 1964-ben Kairijokiban három hónapig egyhuzamban vágtam a fát, nem láttam még soha ekkora összeget a csekkszámlámon. Most, öregem, elmegyek akár Ouluig is.

És Kurko elindult.

Vatanen is úgy döntött, hogy elhagyja a várost, mert a Lapp Népben megjelent egy hír, miszerint a németek által hátrahagyott hadifelszerelések a szövetségesek tulajdonát képezik. Egy ezredes csodálkozásának adott hangot a lapban, hogy állítólag Meltausban „magánszemélyek összegyűjtötték a lapp háborúból származó vasroncsokat, és eladták, mintha a saját tulajdonuk lett volna”.

Vatanen félretette az újságot, és azon gondolkozott, vajon merre kószálhat most Kurko. Nyilván beszerzett magának egy vadonatúj fogsort.

— Mi lenne, ha mi is útrakelnénk? — szólt oda Vatanen a lábánál kucorgó nyúlnak.

Így hát elhagyták Rovaniemit. Augusztus vége felé járt, reggel havazott is, de még nem maradt meg a hó.

 

 

XIII. A holló

 

A hószakadás előtt Vatanen felszállt a távolsági buszra, és Lapp megye déli részébe, Posióba utazott.

Fakitermelői munkát vállalt a Simo tó mögötti vadonban, vagy nyolc kilométernyire az országúttól. Vízválasztó terület volt, teljesen érintetlen, szűz természet, de a munkáért jól megfizettek, s ami a legfontosabb, nem kellett lakott területen élnie a nyúllal.

Nagy kiterjedésű mocsár peremén, egy kis fenyőerdő borította szigetecskére fenyőgallyakból táborhelyet épített, s itt éldegélt a nyúllal Vatanen. Hetente kétszer bement Simojärvibe élelmiszert és dohányt vásárolni, s a helyi könyvtárból néhány könyvet kölcsönzött. Több hetet töltött a posiói mocsarakban, ez alatt az idő alatt jó néhány kitűnő művet elolvasott.

Nagyon primitív körülmények között élt.

A munka nehéz volt, de Vatanen élvezettel végezte. Érezte, hogy ereje nőttön nő, s az a gondolat sem nyomasztotta, hogy esetleg élete végéig ezt a munkát kellene végeznie.

Néha, amikor odakint zuhogott az eső, és estefelé Vatanen már igen fáradt volt, gyakran végiggondolta életét. Milyen más is volt ez most, mint a múlt tavaszon, Szent Iván előtt!

Teljesen más!

Vatanen hangosan beszélt a nyúlhoz, s az hűségesen hallgatta, bár egy szót sem értett belőle. Vatanen felszította a tüzet a kunyhó előtt, készülődött a télre, s éjszakánként éberen aludt, mint az erdei vad.

Egyetlen nagy bánata és bosszúsága volt Vatanennek ebben a mocsaras, esős vadonban, de az mindjárt az első nap jelentkezett.

Amikor felverte igénytelen táborát a kiszáradt fenyők között, a szigetecskén, odaköltözött az erdő legrondább madara is, egy holló.

Szakadó esőben, nedves, vézna szárnyaival néhány kört írt le a szigetecske felső pontjánál, majd látva, hogy nem űzik el, Vatanen közelében leereszkedett az egyik fa ágára, és úgy rázogatta szárnyairól a vizet, mint egy reumás kutya. Módfelett lehangoló látvány volt.

Vatanen ránézett a madárra, és mélységes sajnálat fogta el. Minden jel arra mutatott, hogy az utóbbi időben nemigen lehetett vidám sora. Nyomorúságos egy madár.

Másnap este, amikor a napi munkában megfáradva visszatért az erdőből, és nekilátott, hogy vacsorát készítsen magának, Vatanen igencsak meglepődött. Hátizsákját ugyanis, amely kinyitva egy fenyőágon lógott, megdézsmálták, s tisztességes mennyiségű élelmiszert kiloptak belőle. Lába kelt negyedkiló vajnak, egy konzervnyi darált húsnak és több szelet kétszersültnek. Nyilvánvaló, hogy ezt a gonoszságot csak az a nyomorúságos szárnyas, a holló tehette, amely az előző nap akkora együttérzést és sajnálatot ébresztett Vatanenben. Csontkemény csőrével nyilván szétvágta az élelmiszerek csomagolását, az ennivaló egy részét szétszórta maga körül, egy részét pedig valamilyen rejtekhelyre vitte, amelyet csak ő maga ismert.

A holló egészen közel a kunyhóhoz egy magas fenyő ágán üldögélt. Az ág másik oldalát csillogó, fekete ragacs borította, amint a holló odapiszkított.

A nyúl egy kicsit nyugtalannak látszott, a holló nyilván ijesztgette, míg Vatanen munkában volt.

Vatanen megcélozta egy darab kővel a madarat, de nem találta el. A holló enerváltan arrébb húzódott, de még csak a szárnyát sem billentette. Csak akkor repült át egy másik fára, amikor Vatanen nekirontott, és fejszéjével csapkodni kezdte a fát.

Most jól jött volna valami fegyver, csak hát nem volt.

Vatanen új húskonzervet nyitott fel, serpenyőbe kaparta, és elrágcsálta hozzá a maradék kétszersültet, csak úgy gyalogos, vaj nélkül. Amint soványka kis vacsoráját eszegette, felpillantott az ágon üldögélő hollóra, és hallani vélte, amint az jóllakottan böfög.

Féktelen harag öntötte el Vatanent, s mielőtt aludni tért volna, gondosan feje alá készítette a hátizsákot. A nyúl a férfi feje mögé ugrált, és alváshoz készülődött a nedves tűlevélhalmon.

Vatanen reggel gondosan elrejtette a hátizsákot a fenyőgallyak alá, miután meggyőződött róla, hogy a zsák száját jó szorosan bekötötte.

Amikor este visszatért a táborba, újabb meglepetés várta. A holló széthányta a fenyőgallyakat, egy kicsit távolabbra rángatta a hátizsákot a kihunyt tábortűztől, és az egyik oldaltáskát leszaggatta. A benne lévő csomag sajtot befalta, csőrével elvágta a hátizsák zsinórját, és megette az előző nap felbontott húskonzerv maradékát, no meg azt a pár kétszersültet, amit előző tolvajkodásakor meghagyott. Mindössze egy csomag teának, a sónak és a cukornak kegyelmezett, s maradt még néhány felbontatlan húskonzerv is.

Vatanen aznapi vacsorája még az előzőnél is szűkösebb volt.

És a rablás nap nap után folytatódott. Bármilyen nehéz gerendadarabok alá rejtette Vatanen a hátizsákot, mielőtt reggel munkába ment volna, a hollónak mindig sikerült megdézsmálnia élelmiszerkészletét, valami rést mindig talált, ahol hozzáférhetett a hátizsákhoz. Úgy látszott, hogy hacsak betonbunkerba nem zárja Vatanen a zsákot, nem menekülhet a mohó madár vámszedésétől.

S a holló napról napra szemérmetlenebb lett. Mintha megsejtette volna, hogy a táborhely lakója sehogy sem képes megakadályozni rablóhadjáratát. Bármennyire igyekezett is Vatanen istentelen kiabálások és öklömnyi kődarabok hajigálása közepette elkergetni a madarat a szigetecskéről, az rendíthetetlenül nyugodt maradt, sőt mintha még mulatott is volna Vatanen tehetetlen. mérgelődésén.

A madár szemlátomást hízott, s már napközben sem mutatott nagy kedvet hosszabb repdeséshez, inkább az ágon gubbasztott. Olthatatlan étvágya arra késztette Vatanent, hogy a korábbi heti két alkalom helyett hetente háromszor menjen be Simojärvibe bevásárolni. Amint utánaszámolt, kiderült, hogy a holló hetente hatvan márka értékű élelmiszert falt fel.

Két hétig ment ez a cirkusz.

A holló félelmetesen meghízott. Lustán és pimaszul üldögélt az ágon, alig pár méterre Vatanentől. Hatalmas volt és kövér, mint egy hízott bárány, szürkésfekete tollazata megsötétedett és pompásan fénylett.

Az idénymunka ezúttal igen keveset hoz majd a konyhára. Vatanen törte a fejét, hogyan pusztíthatná el a madarat, s mikor a holló már a második hete élősködött rajta, rájött a megoldásra, hogyan vethetne véget ennek az áldatlan állapotnak.

Roppant hatékony és igen gonosz eljárást eszelt ki, amivel leszoktathatja a hollót erkölcstelen életmódjáról.

Vatanen ismét megjelent Simojärviben, hogy ennivalót vásároljon. Az elárusító kislány furcsán nézett rá, hiszen nem elég, hogy most már hetente háromszor jelenik meg egy nyúl társaságában, de egyre többet is vásárol, pedig úgy tudták a faluban, hogy egyedül él.

— Egy rémséges nagyevő lakik ott — kezdték suttogni faluszerte —, hetente háromszor egy hátizsáknyi ennivalót vásárol, s mégis egyre fogy!

Rögtön másnap, hogy Vatanen rájött a megoldásra, szokás szerint elővett egy kilós húskonzervet. Csakhogy most nem úgy nyitotta ki, ahogy eddig szokta, a szélén körbevágva, hanem a tetején középen keresztformában bemetszette, s így négy éles bádogcsücsök határolta nyílást kapott. Az éleket óvatosan kihajtogatta, s a konzervdoboz máris úgy nézett ki, mint egy frissen nyílt, négyélű virág. A bádogvirág közepéből kése hegyével kibányászta a húst, a serpenyőbe tette, megsütötte és jó étvággyal megette. A holló közömbösen szemlélte ténykedését, nyilván úgy gondolta, hogy a dobozban maradt hús szokás szerint úgyis az ő bendőjébe fog vándorolni.

Miután az immár rendszeressé vált napi átkait rázúdította a madárra, Vatanen gerendákkal betakargatta a hátizsákot. Előtte azonban gondosan behajtogatta a konzervdoboz éleit úgy, hogy ott torokszerű nyílás képződött, mint a vejszénél vagy inkább a varsánál.

Alighogy Vatanen elhagyta a szigetecskét és eltűnt az erdő szélén, a holló leröppent a pislákoló tűz mellé, onnan pedig a gerendák alatt megbújó hátizsák felé lépdelt. Egy kissé megbillentette a fejét, majd nagy lendülettel munkához látott: eltűnt a gerendák rései között, és szaggatni kezdte a hátizsák szíjait. Mintha még motyogott is volna valamit, amint arrébb lökdöste a gerendát, s hamarosan megkaparintotta a zsákmányát. Közbe-közbe felemelte nagy fekete fejét és körbesandított, nem közeledik-e Vatanen.

Miután előbányászta a hátizsákot, egy kicsit arrébb rángatta, ahol egyenletesebb volt a talaj, s ahol immár két hete végezhette háborítatlanul fosztogatásait. Megszokott mozdulattal kinyitotta a hátizsák száját, és máris ott matathatott a belsejében.

Vatanen az erdő hűvöséből figyelte a hadmozdulatokat.

A holló előhúzta a kétszersültet, néhány darabot lecsipkedett belőle, majd egy nagyobb szeletet a csőrébe kapott, futásnak eredt vele és szárnyaival csapkodva a levegőbe emelkedett. Megrakott teherszállító gépre emlékeztetett, amely a rövid kifutópálya végén felemelkedik és széliránynak tart. Szárnyai alá kapta a levegőt, és a magasba emelkedett. Vatanen nyula rémülten húzódott az enyhely védelmébe, onnan leste a rablógép felszállását.

A madár mint egy óriás sárkány szállt el Vatanen fölött. A nyílt mocsáron átviharzó reggeli szél belekapott a csőrében tartott nagy szeletbe, s a súlyos testű madárnak minden erejét össze kellett szednie, hogy szárnyai alá levegőt gyűjtsön, és tartani tudja az irányt erdei rejtekhelye felé.

Hamarosan ismét visszatért, s a nyúl, amely éppen hozzálátott, hogy a mocsár füvéből lakmározzon, az enyhelynél keresett megint védelmet. Vatanen kimeresztette a szemét, hogy jobban lásson.

A holló már a konzervdobozzal zörgött, azt is előbányászta a zsákból. Mielőtt nekilátott volna, kiegyenesedett és körülnézett, hogy megbizonyosodjék felőle, ténykedésében senki nem fogja háborgatni. Aztán bedugta nagy fejét a konzerv nyílásán.

A madár mohón nyeldekelte a zsíros falatokat, majd úgy döntött, hogy levegőt is vesz. Csakhogy a feje nem jött ki a konzervdobozból. A holló csapdába esett.

Megzavarodott, felpattant a zsák mellől, és megpróbálta letépni fejéről a konzervdobozt, de a bádogcsapda rendíthetetlen ül fogva tartotta. A holló karmai eredménytelenül kaparászták a konzervdoboz síkos oldalát, s az éles bádogszélek véresre fűrészelték vastag nyakát. Vatanen futva sietett a helyszínre, de már nem érhette el kizsákmányolóját. Vadul csapkodott szárnyaival a madár, s bár fején változatlanul ott zörgött a bádogdoboz, úgyhogy semmit sem láthatott, mégis olyan magasra sikerült emelkednie, hogy Vatanen nem tudta ott helyben agyoncsapni.

A holló nagy-nagy ijedelmét a konzervdobozba kiabálta, az erdő tompán, de visszhangzott a fémes károgástól.

Még magasabbra emelkedett, s mint a tuonelai hattyú, nyílegyenesen repült, fején zörgött és csörömpölt a konzervdoboz, belőle pedig a madár megrettent hangja hallatszott.

Irányérzékét veszítve hamarosan ide-oda repkedett a levegőben, képtelen volt tartani az egyenes irányt. Kis idő múlva repülési magasságából is veszített, s az erdő szélén nekiütődött a magasabb fák koronájának. Fején a konzervdoboz neki-nekicsörrent a fáknak. A madár a földhöz csapódott, hogy aztán vérben ázva újra megostromolja a magasságot. Csak a szigetecskéig elhallatszó hátborzongató hangok adtak hírt a rablómadár utolsó útjáról.

Havas eső permetezett, egyébként néma csend borult az erdőre.

Vatanen összeszedte a földről szétzilált hátizsákját, és bevitte az enyhelyre. A nyulat ölébe véve az égbolt peremét bámulta, ahol az ég az erdő koronájával összefonódik. Tudta, hogy a konzervdoboz alján több már a hollóvér, mint a hús, s amilyen kegyetlen volt, hangosan nevetett rémséges tettén.

S mintha a nyúl is vele nevetett volna.

 

 

XIV. Az áldozatbemutató

 

A holló pusztulását követő héten Vatanen elhagyta a Posio-mocsarakat és bement Sodankyläbe, hogy pár napot egy szállodában pihenjen. Itt találkozott a Sompio rénszarvastársaság egyik réngazdájával, aki Läähkimäkuruban, a Sompio környéki erdőségben újabb idénymunkát ajánlott neki: elvadult tanyákat kell rendbehozni. Vatanen két kézzel kapott az ajánlaton.

Vett magának egy távcsöves puskát, sílécet, az ácsmesterséghez szükséges szerszámokat és néhány hétre való élelmiszert. Miután mindent beszerzett, taxiba ült és a tanhuai úton új munkahelyére hajtatott. A värsiöi útelágazásnál egy csapat réntenyésztővel találkozott, akik az út mentén üldögéltek a tűz mellett.

— Csak azt nem értem — szólalt meg az egyik —, hogy a nyulak errefelé már hetek óta fehér bundában vannak, ez meg még mindig a nyári gúnyáját viseli.

— Hátha mezei nyúl?

— Nem lehet mezei nyúl, az sokkal nagyobb.

— Ez délről való — magyarázta Vatanen, miközben a taxisofőr segítségével kirámolta holmiját a kocsiból az útra. Bár esett a hó, síelni még nem lehetett.

A réntenyésztők kávéval kínálták Vatanent. A nyúl kíváncsian szimatolta körül az erdőillatot árasztó férfiakat. Egy cseppet sem félt.

— Ha Kaartinen meglátja, biztos feláldozza — szólt oda az egyik réntenyésztő Vatanennek.

— Kaartinen egykor tanító volt — magyarázta a másik —, és ott lent délen tán még pap is. Az a szokása, hogy állatáldozatokat mutat be.

Kiderült, hogy ez a bizonyos Kaartinen még viszonylag fiatal ember, Vuotsóban síoktató. Kora télen, amikor még nem kezdődött el a síidény, ezen a vidéken szokott síelni, ilyenkor Läähkimäkuru közelében, a vittumaisenojai táborban tanyázik.

Vatanen hátára kapta nehéz felszerelését, megnézte a térképet, és eltűnt az erdőben. A réntenyésztők ottmaradtak még a tűz körül. A nyúl vidám szökkenésekkel követte gazdáját.

Läähkimäkuruig mintegy harminc kilométert kellett megtenni. Az erdőben alig volt hó, Vatanen vállára vette hát a síléceket, amelyek lépten-nyomon beleakadtak a faágakba és lassították az iramot.

Hamar leszállt az est, az erdőben kellett tanyát verni éjszakára. Vatanen fát vágott, enyhelyet tákolt össze magának, tábortüzet rakott, és egy darab rénszarvashúst szelt a serpenyőbe. A nyúl nyomban alváshoz fészkelődött, s hamarosan Vatanen is ledőlt. Vaskos hópelyhek szállingóztak a tűz fölött, és sisteregve tűntek el a lángokban.

Vatanen még a másnapot is vándorlással töltötte, míg végre megérkezett és elmondhatta:

— Itt volnánk hát a Läähkimäkuru tanyán!

A tanya falához támasztotta a síléceket, és kimerültén belépett. A ház közönséges rénkunyhó volt, évekkel ezelőtt építették a hajtók támaszpontjául. Előző télen motoros szánnal deszkákat, szegeket, kátránypapírt és egy zsák cementet szállítottak a tanyára. A két szoba egyike csaknem teljesen tönkrement, s a jobbikban is fel kellett újítani a padlót.

— Van időnk, akár karácsonyig is — gondolta magában Vatanen, a nyúlnak pedig odaszólt:

— Téli bundát kellene váltanod, már nem vagyunk Heinolában. Még a végén elrabol az a tyúktolvaj héja, amilyen barna, vagy.

Vatanen ölébe emelte a nyulat, és a bundáját vizsgálgatta. A szőr könnyedén engedett a húzogatásnak, a téli bunda már tisztán látszott alatta. Nagyon jó, gondolta Vatanen és letette szőrös barátját a padlóra.

Nem nagyon igyekezett munkához látni. Először naphosszat a környéken kóborolt, ismerkedett a vidékkel, és tűzifát gyűjtött a tanyára. Estefelé fáklyafény mellett tervezgette, hogyan is hozza rendbe a tanyát.

A közeli homokdombon több zsáknyi finom homokot bányászott, a deszkákból ládát ácsolt, és az első fagy beköszöntével hozzákezdett a habarcskeveréshez. Mindenekelőtt a kemencét kellett rendbehozni, hogy valahogy fűteni lehessen a tanyán, de legalább annyira omladozóban volt a kémény is, azt is be kellett vakolni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű dolog, hiszen kemény hidegben kifagy a habarcs és nem köt.

A vadonban rengeteg idő van, s Vatanen úgy döntött, hogy alaposan ki fogja használni. A tanya tetejére, a kémény köré sátorféle tetőt húzott, majd a kémény közelében megnyitotta a háztetőt, hogy a szoba melege felszállhasson a deszkasátorba. Kívülről létrát támasztott a ház falához, azon vitte fel a meleg habarcsot, és így be tudta vakolni a kéményt.

Ebben az időben érkezett a tanyához néhány réntenyésztő. Akkora hó volt, hogy sítalpakon könnyebben lehetett már közlekedni, mint gyalogosan. A férfiak nem győztek csodálkozni a fura látványon, egyikük sem tudta mire vélni a háztetőre épített deszkasátrat. Hanem ha ezt a fura építményt megcsodálták, aminek réseiből gőzölgő levegő áradt ki, akkor azon meg egyenesen elámultak, hogy nyílt az ajtó, és kezében súlyos, gőzölgő-füstölgő vödörrel kilépett rajta egy ember. Annyira lekötötte figyelmét a munkája, hogy észre sem vette a botjukra támaszkodó réntenyésztőket. A nehéz vödröt a létrához cipelte, azon fel a háztetőre, minden második létrafokon kis pihenőt tartva.

A tetőn a férfi eltűnt az építmény belsejében, s jó negyedórát fent időzött. Végül ismét előtűnt, vödrét az ereszgerendához ütögetve a habarcs maradékot a földre szórta, és lement a létrán az udvarra.

— Jó napot — köszöntötték a réntenyésztők. Lecsatolták lábukról a léceket, és bementek a kunyhóba. A szoba közepén állt Vatanen tákolmánya, a habarcskeverő láda, deszkákkal és egyéb építési anyagokkal együtt. Ebből aztán a réntenyésztők is rájöttek, hogy semmi különösebb nem történik, mindössze a kemence és a kémény épül újjá.

A kemencében pattogott a tűz, ez nem zavarta a renoválási munkálatokat, sőt csak gyorsabban szárad a habarcs a melegben. A réntenyésztők kávét főztek a tűzön. Elmesélték, hogy befogták az utolsó rénszarvasokat is a karámba, több csorda szóródott szét a környéken. A lokkai mesterséges tó megépítése után a rének legelője kisebb lett, az eddigi rendszer összeomlott, nehezebbé vált a munka, mint valaha volt.

A réntenyésztők utoljára a vittumaisenojai tanyán jártak, azt mesélték, hogy most éppen Kaartinen lakik benne.

A hajtók ottmaradtak éjszakára. Távozásuk után Vatanen néhány napig fenn dolgozott a tetőn, míg úgy rendbe nem hozta a kéményt, hogy az a következő tíz-egynéhány évben nem szorul javításra. Ahogy a habarcs kiszáradt, lebontotta a deszkasátrat a kémény körül, leseperte a havat a tetőről, és hozzáfogott, hogy az elnyűtt, régi kátránylemez helyére felszögelje az újat. A kemény hidegben azonban merevre fagyott a kátránylemez, és csak nagy üggyel-bajjal lehetett dolgozni vele, könnyen tört. Vatanennek forró vizet kellett felcipelnie a tetőre, amit aztán terpeszállásban a lemezekre zúdított. A forró víz felpuhította a kátránylemezeket, amelyeket aztán gyors mozdulatokkal ki lehetett simítani és feszesen a tetőre szegelni.

Látványos munka volt: forró víz gőzölgőit a fagyos hidegben, a gőz felcsapott a tiszta, magas égbe, és beborította az egész környéket. Messziről nézve, mintha hőerőmű vagy egy kimustrált gőzmozdony lett volna, amely vizet szív magába és gőzt bocsát ki. Vatanen pedig olyan volt a tetőn, mint a gépkezelő, aki a kemény hidegben megpróbálja beindítani óriási gépét, kalapácsütései akárha gépkattogás lettek volna. A tanya azonban nem gép és nem is indul sehová. Amint egyszer Vatanen épp kiegyenesedett, és várta, hogy felszakadjon a gőz a tetőről, a Läähkimäkuruval szemközti oldalra pillantott, s a vízmosás oldalánál fekvő erdődarabkában nyomokat fedezett fel. Valaki tehát jár arrafelé.

Vatanen lemászott a tetőről, kihozta a házból távcsöves puskáját, és visszament a tetőre. A gőz szétfoszlott, és a távcsövön keresztül tisztán lehetett látni a vidéket. Arcához emelte a fegyvert, s hosszasan szemlélte a vízmosás túlpartját, meg-megpihentetve közben a szemét. Csak akkor engedte le a fegyvert, amikor könny borította el a szemét.

— Ez csak medve lehet!

Vatanen leereszkedett a tetőről, beparancsolta a nyulat a házba, és hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Váltig azon járt az esze, hogy lám, medveszomszéd is előkerült.

A nyúl csendben sertepertélt a szobában, mint mindig, amikor észrevette, hogy gazdáját súlyos gondolatok foglalkoztatják.

Reggel Vatanennek első dolga volt, hogy átsíeljen a vízmosáson, és megszemlélje a nyomokat. A nyúl megszaglászta őket, és reszketni kezdett félelmében. Semmi kétség, medve járt erre, mégpedig egy jól megtermett állat. Vatanen a kopasz gerincig követte a nyomokat, melyek aztán folytatódtak a sűrű erdős ligetecskében. Vatanen nagy kört írt le az erdő körül, de kivezető lábnyomokat nem talált. A medve tehát itt lakik az erdőben, s ő most szépen körbejárta. Nyilvánvaló, hogy a tányértalpas itt az erdőben rendezte be téli vackát, ahol most az igazak álmát alussza.

Vatanen sítalpján az erdőbe siklott, a nyúl azonban nem merte követni, bármennyire is csábítgatta, hívogatta őt Vatanen mély hangon, csak ült a tisztáson és bizonytalanul nézelődött.

A medve összevissza bolyongott az erdőben, feltehetően megfelelő téli szállást keresgélt magának. Nehéz lett volna megállapítani, végül hol is telepedett le. Vatanen egyre mélyebben hatolt be a fák sűrűjébe, míg végre megpillantotta a medvét egy széldöntötte fa alatt, ahová benyomakodott. A hó még nem borította be a kuckót, a fatuskó alól könnyű pára szállt fel a magasba. Itt fekszik hát — állapította meg Vatanen, hangtalanul visszafordult, és kisiklott a sűrűből a fátlan, kopár gerincre, ahol boldog ugrándozással üdvözölte őt a nyúl. A tanyára visszatérve Vatanen észrevette, hogy látogatója érkezett. Gyári készítményű terepsíléceket látott a falnak támasztva, a szobában pedig egy fürge mozgású fiatalember ült sífelszerelésben. Kézfogással üdvözölte Vatanent, ami elég szokatlan itt Lappföldön. Kaartinen volt, akiről Vatanen már annyi mindent hallott.

Kaartinent egészen felajzotta a nyúl látványa, mindenáron meg akarta simogatni, szorongatta, úgyhogy Vatanen végül kénytelen volt rászólni, hogy hagyja abba, mert a nyúl ki nem állhatja, ha nyomorgatják. A nyúl is mintha tartott volna tőle, pedig áltálában nem félt a látogatóktól, ha Vatanen is a szobában volt.

Kaartinen elmesélte, hogy gyakorlópályát akar kijelölni, mintegy tíz kilométerre a vittumaisenojai tanyától egészen idáig, a Läähkimäkuru tanyáig. Anorákja zsebéből egy-egy tekercs piros és sárga színű műanyag szalagot húzott elő, ezekkel fogja megjelölni a pályát a turisták számára. Kaartinen arról is beszámolt, hogy még karácsony előtt ünnepi társaság érkezik ide, hogy szabadságát a vadonban töltse. A külügyminisztérium bulija. Tíz-húsz magasrangú vendég várható, s jó néhány újságíró.

Kaartinen felajánlotta Vatanennek, hogy megveszi a nyulat. Először ötven márkát ígért, majd százat, végül kétszázat is hajlandó lett volna fizetni, csakhogy Vatanennek esze ágában sem volt eladni az állatot, szinte megbántódott a síoktató ajánlatán.

Kaartinen ottmaradt éjszakára a tanyán. Vatanen gondolatai egyre a medve körül keringtek, hosszasan hánykolódott az ágyán, sokáig nem jött álom a szemére, s mikor végre elaludt, szörnyen vadakat álmodott.

Reggel arra ébredt, hogy egyedül van a tanyán, Kaartinennek és a nyúlnak hűlt helye, eltűntek Kaartinen sílécei is a fal mellől. Friss nyúlnyomokat nem látott a hóban.

Hogyan történhetett ez, és miért? Vatanent elöntötte a méreg, felcsatolta síléceit és Kaartinen nyomába eredt, de csakhamar visszafordult, leakasztotta a szögről a puskáját, s újra nekivágott az útnak. Fejében kavarogtak a réntenyésztők szavai a síoktató áldozási szokásairól, szédült tempóban síelt a vittumaisenojai tanya felé.

Háta gőzölgött az izzadságtól, amikor befutott Vittumaisenojába. Zihálva kapkodta a levegőt, izzadság marta a szemét, és féktelen harag szorította össze a gyomrát. A vittumaisenojai tanya tekintélyes erdei szállás volt, legalább száz férőhelyes gerendaépület.

Vatanen lerúgta a léceket a lábáról, és feltépte a tanya ajtaját. Kaartinen éppen kávézgatott az ablak előtti asztalnál.

— Hol a nyúl?

Kaartinen a falhoz hátrált, rémülettől tágra meredt szemmel bámult a puskáját kezében szorongató Vatanenre, s ijedten dadogta, hogy fogalma sincs, hol lehet Vatanen nyula. Reggel olyan korán indult útnak, hogy sajnálta volna felverni a gazdát, aki olyan mélyen aludt.

— Hazudsz! Azonnal add elő a nyulat! Kaartinen a sarokba menekült.

— Ugyan mit csináltam volna vele? — védekezett Kaartinen.

— Ide a nyulat! — mordult rá Vatanen, s hogy Kaartinen semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy tettét bevallja, végleg elvesztette minden önuralmát. Levágta a puskát az asztalra, Kaartinen elé ugrott, megragadta mellén a ruhát, és a falhoz nyomta.

— Még ha megölsz, sem adom vissza! — sziszegte Kaartinen.

Vatanent elöntötte a düh, elrántotta a síoktatót a faltól, a szoba közepén a padlóra lökte, és állón vágta, hogy csak úgy reccsent. A boldogtalan síoktató teljes hosszában elterült a padlón. A néma csendben csak Vatanen zihálása hallatszott.

És aztán valami másféle hang is. A konyha felől halk neszezés, tompa dübögés szűrődött ki. Vatanen kívülről a konyhába rohant, és feltépte a kamraajtót. A padlón egy lábainál összekötözött nyúl vergődött!

Vatanen nyula!

Vatanen puukkójával elvágta a zsineget, s a nyúllal az ölében visszatért a szobába. Kaartinen kezdett magához térni.

— Mit jelentsen ez? — szegezte neki a kérdést Vatanen fenyegetően.

Kaartinen elbeszélése hosszú és elég szokatlan volt.

Erősen vallásos családban nevelkedett, hitbuzgó szülei papnak szánták. A fiú elvégezte a középiskolát, s a helsinki egyetem teológiai fakultásán folytatta tanulmányait. Az érzékeny lelkületű ifjút azonban nem elégítették ki a lutheri tanok, nem hitt bennük úgy, ahogy kellett volna, kétkedés gyötörte, a hittudomány felettébb idegennek tűnt számára. Megrémítette a gondolat, hogy ilyen kétkedő lélekkel kell egyszer majd a gyülekezet elé lépnie, és Isten igéjét hirdetnie. Így aztán fittyet hányva szülei hitbuzgalmának, félbeszakította teológiai tanulmányait, és beiratkozott a kemijärvi tanítóképzőbe. Általános iskolai tanárnak készült, s bár itt is hallgatott lutheri tanokat, Jézus Krisztus jelenléte mégsem volt olyan nyomasztó, mint Helsinkiben.

Az érzékeny, mindenre fogékony fiatalember, akinek agyában már ekkor számtalan világkép keringett, az irodalom segítségével igyekezett énjét megtalálni. Rajongott a tolsztojánus tanokért, majd amikor kezdeti lelkesedése alábbhagyott, az ázsiai vallások tanulmányozásába fogott, s közülük is a buddhizmus volt az, amely a legmélyebb benyomást tette rá. Még tanulmányutat is tervezett Ázsiába, de minthogy szülei kezdettől fogva ferde szemmel nézték hinduista nézeteit, útiköltséget sem adtak neki. így aztán Kaartinen vallásos érzelmei a körülmények kényszerítő hatására lassanként kihunytak.

Első és egyetlen tanári állásában Kaartinen anarchista nézetekhez került közel. A liminkai iskola könyvtára számára francia nyelvű anarchista könyveket rendelt, s szótár segítségével tanulmányozásukba mélyedt. Elméleti ismereteit aztán a gyakorlati kísérletek követték, aminek következtében év közben felmentették tanítói állásából. A nyár folyamán szakított a végzetessé vált anarchista tanokkal, s szívvel-lélekkel a fennománia hívévé szegődött. Egy tucat munkát áttanulmányozott, melyek írói a finnség felsőbbrendűségének eszméjét hirdették. Ez a nyár a finn nép előtörténetének feltárásával ért véget. S minél jobban elmélyedt az ősök gondolatvilágának vizsgálatában, annál inkább arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy amit évek óta lázasan keresett, azt most végre megtalálta. Ez pedig nem más, mint az ősök vallása, az egyetlen igaz vallás, ami egy valódi finnek megfelel.

Szikrázó szavakkal festette le Kaartinen Vatanennek ezt a vallást, amelyet immár évek óta gyakorolt. Elragadtatással mesélt az erdő szellemeiről, a villámlás istenéről, manókról és bálványokról, az ősi erdő varázslóiról, bájolásról és áldozati ajándékokról. Felvillantotta Vatanen előtt a múlt vallási szokásait, rituáléját, bevallotta, hogy ő maga is elsajátította azokat az ősi áldozási szokásokat, amelyekkel eleink ezer esztendővel ezelőtt éltek. Amikor északra költözött, a finnségi népek vallási elképzeléseit kiegészítette a lappokéval, s vadonbeli magányában ezek szerint a szokások szerint élt. Vallása gyakorlására másutt nemigen volt lehetősége — magyarázta Kaartinen.

A síoktató azt is elmesélte, hogy a Vittumaisenoja folyó felső folyásánál fekvő kis tavacska partján halistent állított fel, amit maga faragott villanyfűrésszel, s a turistaszezon elmúltával naponta eljárt a seitához. Kőből áldozati oltárt is emelt, ahol eleven állat áldozatot mutatott be: hol hálóval fogott madarat, hol csapdába ejtett hófajdot, sőt néha Ivalóból vásárolt kutyakölyköt is. Most valódi szabad erdei vadat akart áldozni, Vatanen nyulát, s minthogy Vatanen nem volt hajlandó eladni a nyulat, Kaartinennek, ha ki akarta engesztelni istenét, nem maradt más választása, minthogy megléptesse az állatot. Kaartinen kifejtette, hogy mostanában teljesen kiegyensúlyozott életet él, úgy érzi, hogy az öreg istenek meg vannak elégedve vele, más isten pedig nem létezik. Azt kívánta, bárcsak Vatanen is részese volna ennek a csodálatos lelki békének, s tüstént felajánlotta, hogy együttesen áldozzák fel a nyulat az isteneknek.

Ez után a hosszú hitéletrajz után Vatanen kijelentette, hogy hajlandó szemet hunyni a történtek felett, egyúttal azonban megeskette Kaartinent, hogy távol tartja magát a nyúltól, különösen pedig vallásos indíttatású érdeklődését fojtja el.

Amikor Vatanen aznap este a nyúl társaságában Vittumaisenojából lassan hazafelé síelt a Läähkimäkuru tanyára, már nem is gondolt Kaartinen fura világára. Az égboltra félhold kúszott, sápadt fényű csillagok vibráltak az esti fagyban. Megvolt a maga világa, ez itt, ahol a saját életét élhette. A nyúl a síelő férfi előtt szökdécselt, mint aki mutatja az utat, Vatanen pedig énekelt neki.

 

 

XV. A medve

 

Vatanen vaskos törzsű fenyőket vágott ki a tanya sarkánál, méretre fűrészelte őket, gerendákat faragott belőlük, megemelte a ház alapját, és a korhadtak helyébe új falgerendákat ácsolt. Készült a príma, új házfal.

A nyúl számára talált néhány nyárfát a folyóparton, azokat kivágta és hazacipelte a kunyhó udvarára. Ezzel aztán naphosszat elszórakozhatott a nyúl. Mintha ő is ácsmunkát végezne, a nyárfák törzse hamarosan fehérre változott, amint lehántotta róluk a kérget.

Vatanen beüvegezte az egyik ablakot, amelyik ki tudja mikor tört ki, felszedte a padlót és újat szegezett a helyére. A Läähkimäkuru tanya mintha újjászületett volna.

Alig telt el egy hónap Kaartinen látogatása óta, és Vatanenhez újabb vendégek toppantak be.

A sodankyläi vadászzászlóalj tíz katonája érkezett sílécein a tanya udvarára. A csapat parancsnoka, egy hadnagy, miközben teát főzött a kemencén, elmagyarázta Vatanennek, hogy a vadászzászlóalj ezen a területen tartja majd hadgyakorlatát, méghozzá hamarosan.

— Egy kicsit bennünket is váratlanul ért ez a hír. A külügyminisztériumból kérték, hogy a külföldi államok katonai szakembereinek lappföldi útja idejére szervezzünk valamilyen programot, a legfelső hadvezetés pedig úgy rendelkezett, hogy tartsunk hadgyakorlatot.

— A fene essen a külföldiekbe, ide bolondítanak ötszáz embert, hogy éljenezzék a semmit!

A hadnagy megkérte Vatanent, hogy a hadgyakorlat törzskarát hadd szállásolhassa el a tanyán, a külügy vendégei majd Vittumaisenojában szállnak meg.

— Szóval jöhetünk? — kérdezte a hadnagy.

— Hát persze, gyertek csak nyugodtan gyakorlatozni — ígérte Vatanen.

Két nappal a hadgyakorlat hivatalos kezdete előtt özönleni kezdett a nép a Läähkimäkuru tanyára. Az altisztek és néhány más ember hószánon érkeztek, rádiókészülékeket, térképeket, élelmiszert, sátrakat, az egységek jelzőtábláit hozták magukkal. Vatanen megkérte, hogy vegyenek számára síkencét és sertéshúst, de az élelmezési tiszt már nyújtotta is feléje:

— Fogjad, ha ez megfelel.

Másnap újabb csapatok érkeztek. Az újoncok hosszú, szürke sorokban síeltek, valamennyien holtfáradtak voltak. Dübörögtek a terepjárók, a kunyhó köré, a vízmosás szélére sátrakat emeltek, az egyik sátrat pedig egyenesen a vízmosásban állították fel.

Vatanen attól tartott, hogy a medve fel talál ébredni erre a szörnyű ricsajra. Először nem akart szólni róla, aztán mégis úgy döntött, hogy jobb, ha megemlíti a hadgyakorlatot vezető őrnagynak, nehogy csapatait a Vittumaisenoja tanya irányába vezesse, mert esetleg felébred a medve, és a következményekért Vatanen nem vállalja a felelősséget.

— Egy rohadt medve miatt csak nem fogok itt gondot csinálni magamnak! Olvassa csak el Pulliainen könyvét, abból majd megtudja, hogy nem kell félni egy medvétől.

Éjszakára mínusz húsz fokra hűlt le a levegő. Vatanen nyugtalanul aludt. Hallotta, amint a füle mellett szaporán szedi a levegőt a nyúl, úgy látszik, a szegény pára is izgatott volt valami miatt.

S amitől Vatanen félt, véres valósággá vált.

Hajnali öt óra tájban egy csapat újonc robbant be a tanyára, pokrócba burkolva egyik társukat hozták. Világot gyújtottak, és a téblábolókat kitessékelték az udvarra, s csak akkor látták, mi is történt voltaképpen.

Az újoncot tetőtől talpig dermedt vér borította, jobb keze csaknem teljesen leszakadva csüngött. A fiú eszméletlenül feküdt, talán a súlyos vérveszteségtől. A helyszínre érkező egészségügyi zászlós bekötözgette, és tetanuszoltást nyomott bele. Az udvaron startra készen állt egy terepjáró. A rádiós helikoptert kért, de azt a külügyminisztérium számára tartogatták, s nem adtak felszállási engedélyt. A betegszállítók nadrágjuk szárába törölgették véres kezüket.

Az összevissza marcangolt újoncot pokrócba bugyolálták, és feltették a terepjáróra, amely nagy zörömböléssel elindult a sötét erdőben a legközelebbi országút felé. Kintről lövések hallatszottak. Vatanen kilépett az udvarra és a lövések irányába kiabált:

— Ne lövöldözzetek a sötétben, mert még eltaláltok valakit!

Amikor annyira megvirradt, hogy látni is lehetett odakint, Vatanen felcsatolta léceit, és lement a vízmosásba. Az újoncok előadták, hogyan is történt a szerencsétlenség. A tűz őrzésével megbízott fiú hajnalban elindult, hogy zseblámpája fényében felkutassa a medvenyomokat, s bár, a kint álló őr megtiltotta, bement az erdőbe is. Kis idő múlva az őr látta, amint a zseblámpa fénye kihunyt, az erdőből recsegés-ropogás és ordítás hallatszott, majd néma csend lett. Amikor a sátor többi lakója kirohant, hogy bajba jutott társán segítsen, a fáklyafényben elébük toppant az erdőből egy óriási, fekete medve, nyaka körül fehér gallérral. Az állat havat hányt a katonák szemébe, majd sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.

A tanyán a tisztek széltében-hosszában tárgyalták az esetet, és végiggondolták a helyzetet. Megállapították, hogy egy ember sem a háborúnak, sem a hadgyakorlatnak nem fog hiányozni, s az őrnagy úgy döntött, hogy pontosan a tervek szerint indítják meg a hadgyakorlatot. A tanya körül felszedték a sátrakat. Az újoncok néma sorokban indultak meg Vittumaisenoja felé, ahol másnap a külországok katonai szakértői előtt kellett harci bemutatót tartaniuk.

Vittumaisenoja rádión jelentkezett. A külügyminisztérium képviselője, akinek fülébe jutott, hogy Läähkimäkuruban medvére bukkantak, elmesélte, hogy a katonai szakértők és feleségeik felettébb nagy érdeklődést mutattak a medve iránt.

— Szeretnénk találkozni vele. Az az elképzelésünk, hogy először megnézzük, fényképeket készítünk róla és filmet forgatunk, aztán elejtjük. Meg tudjátok-e szervezni?

Az őrnagy, aki a telefont átvette, akadékoskodott, és váltig azt magyarázta, hogy a medve nagyon veszélyes állat, hajnalban csaknem halálra marcangolt egy embert.

A külügy minisztériumi hivatalnok nem fogadta el az óvatosságra intő érveket, a maga részéről azzal érvelt, hogy a katonai szakértőknek nagy tapasztalatuk van a fegyverforgatásban, s ráadásul még kitűnő fegyvereket is hoztak magukkal. Az ezredes úr legkiválóbb tisztjeiről van szó, az őrnagy fölöslegesen aggódik.

— De télen nem szabad medvére vadászni Finnországban — próbálkozott még az őrnagy.

— Erre is gondoltunk. Felvettük a kapcsolatot a mezőgazdasági minisztériummal, ahonnan engedélyt kaptunk az elejtésre, mihelyt elmeséltük, milyen erőszakosan viselkedett a medve az egyik újoncunkkal szemben.

Mit volt mit tenni, az őrnagynak bele kellett egyeznie. Elküldte hát a terepjárót, hogy szállítsa át a katonai szakértőket feleségestül a medvevadászat színhelyére. Estefelé színes-vegyes társaság érkezett Vittumaisenojából, többek között Svédország, Franciaország, az USA és Brazília katonai szakértői, valamint az USA és Svédország szakértőjének felesége.

— Micsoda nagyszerű dolog, hogy részt vehetünk egy ilyen fekete jegesmedve elejtésében! — lelkendezett az USA katonai szakértőjének felesége.

A társaság alig bírta ki, hogy az éjszakát még a Läähkimäkuru-táborban töltse s csak másnap induljon a medvevadászatra.

A parancsnoki szobát a rádióval együtt a nők éjszakai szálláshelyéül nevezték ki. Az őrnagy dühösen vonult el éjszakára egy sátorba, hogy onnan irányítsa a hadgyakorlatot. Tejesbödönökben mosdóvizet melegítettek a nők számára. Újoncok serénykedtek a tűznél a forró vízzel, és sűrűn szitkozódtak. Két borsóleveses kondért kiöblítettek, törülközővel csinosan körültekertek, és átadták a nőknek, hogy legyen miben megmosni altestüket is.

— A rosseb egye meg, megfeledkeztünk a tükörről és a biliről — fakadt ki a rádiós.

Úgy segítettek a bajon, hogy a nők szobájába bevittek egy tejeskannát, és megbízták a külügyminisztériumi hivatalnokot, magyarázza el a hölgyeknek, mi célt szolgál a kanna. A nők nem győztek lelkesedni:

— Hogy ez a finn hadsereg milyen nagyszerűen fel van szerelve! Hiszen tábori körülmények között ezek valóban remekül használható vécék! Hogyan lehetséges, hogy a mi országunk hadserege számára nem terveztek ilyet?

S amikor a terepjáró mindkét visszapillantó tükrét is leszerelték és odaadták a hölgyeknek, a külügyminisztériumi hivatalnok megkönnyebbülten felsóhajtott: ha mégoly kezdetleges körülmények között is, de a problémákat sikerült megoldani.

Reggel néhány újonc parancsot kapott, hogy ürítse ki a tejeskannákat, amiket a hölgyek az éjszaka folyamán használatba vettek. A fiúk komoly ábrázattal cipelték kifelé a kannákat, de ahogy kiértek, futásnak eredtek vele a hómezőre, ahová tartalmukat kiürítették. Öklendezés és röhögés rázta őket.

— Pofa be! — üvöltött utánuk az őrnagy a lépcsőről. — Menjetek, és mossátok ki olyan alaposan, hogy a nap szikrát szórjon az oldalukon!

A medvenyomokat könnyű volt megtalálni. Sorba állították a társaságot, Vatanen síelt a csapat élén, és követte a nyomokat. Közvetlenül utána a nyúl ugrált, majd néhány tiszt s végül a társaság többi tagja haladt. Vatanen csaknem egészen biztos volt benne, hogy eredménytelen lesz a vadászat, s ezt voltaképpen rendjén valónak is találta.

Egyórai síelés után a csapat szétszakadozott, s hosszú, rendetlen összevisszaságban kígyózott. Mindössze a katonai szakértők — a brazil képviselő kivételével — tartottak ki Vatanen mögött az élen. A nők s a csapat többi tagja hátramaradt, tán kávét főzni.

Amikor lassan már két órája síeltek, váratlan meglepetés történt.

A medve hálóhelyéhez értek, s még benne találták a tányértalpút! Fészekszerű kuckót kapart magának, s úgy nézett ki, hogy mélyen alszik a hó alatt.

Vatanen a közelében állóknak el suttogta, mit látott, a hír szájról szájra járt. A nyúl ismét veszélyt szimatolt, s riadtan ugrándozott Vatanen lába között.

A csapat tüzelőállásba helyezkedett, s várta, hogy a többiek a nőkkel együtt beérjék őket. Félóra múlva a hölgyek is a helyszínre botorkáltak, sűrűn törülgetve magukról az izzadságot. Az USA szakértőjének felesége a síléceire telepedett, és cigarettára gyújtott. A maradék ereje is elhagyta, szeme köré fekete árkot vont az elmázolódott festék. Siralmas látványt nyújtott, annyi szent. Svéd sorstársnője valamivel jobb állapotban volt, bár ő is alaposan eltikkadt.

Vatanen a svéd nő ölébe tette a nyulat, és megkérte, vigyázzon rá egy kicsit, aztán közelebb síelt a fészekhez. Furcsa érzés kerítette hatalmába, szíve átforrósodott. Ki tudja, milyen vérengző medve fekszik itt a lábainál! Vatanen soha életében nem vadászott még pusztán a szórakozás kedvéért, most, hogy ilyesmibe keveredett, szégyellte magát és félt.

Vatanen a legfélelmetesebb hangján elordította magát. A filmfelvevőgép surrogni kezdett.

A medve riadtan felpattant, de szinte nyomban a helyzet ura volt. Lehányta magáról a fészekfoszlányokat, s Vatanenre rontott. Vatanen a puska agyával úgy fejbe vágta, hogy a fa kettéhasadt. A medve kiszakította magát a gyűrűből, és a nők felé vetette magát. Két lövés is eldördült, de egyik sem találta el az állatot.

A medve a svéd nő elé toppant, két lábra állt, s mintegy megbabonázva meredt a nőre, aki ölében szorongatta Vatanen nyulát. A medve megszaglászta a nyulat, majd ölbe kapta a nőt, úgyhogy három lény állt ott összekapaszkodva. A nyúl és a nő felsikoltott a rémülettől. A medve megijedt, vagy ötméternyire ellökte magától mindkettőt — sőt a nyúl még messzebb repült —, ő maga pedig eszeveszetten elmenekült.

Utánaeresztettek néhány golyót, egy talán el is találta, mert a medve felmordult, ellenségei felé fordult, de máris szélsebesen folytatta útját, s csakhamar eltűnt a szemük elől.

Néhány újonc a tányértalpas nyomába eredt, bár ez elég hiábavalónak látszott, a többiek pedig a svéd asszony köré gyűltek, aki ült a hóban és hisztérikusan zokogott. Nem is csoda, hogy egy ilyen eset után sírva fakad az ember.

Rádión a helyszínre rendelték a terepjárót, s néhány óra múlva már a Läähkimäkuru tanyán voltak. Az udvaron startra készen állt a légierők helikoptere, amelybe egyenként besegítették a hölgyeket. A svéd nő egész idő alatt karjában szorongatta a nyulat, és könnyeivel csatakossá áztatta az állat szőrét. A helikopterre is magával vitte az állatot.

Vatanen tiltakozott.

— Ugyan, maga felnőtt ember, hagyja, hadd vigye a hölgy azt a nyulat, nem látja, mennyire megrázta az eset? — rótta meg Vatanent a külügy minisztériumi tisztviselő. — A külügyminisztérium bizonyára megtéríti majd magának a nyúl árát, s akár ezer új nyulat szelídíthet még magának erdei magányában.

Vatanen nem volt hajlandó lemondani a nyúlról. A hölgy kiüzent a helikopterből, hogy esze ágában sincs visszaadni a nyulat, amellyel együtt élete legborzasztóbb perceit élte át. A külügyminisztérium tisztviselője idegesen tárgyalt a helikopter propellere alatt, mindent megpróbált, csak hogy a felek egyességre jussanak, Vatanennál azonban minden diplomáciai képessége csődöt mondott, a tárgyalások zsákutcába jutottak.

A hölgy kijelentette, hogy semmi körülmények között nem hagyhatja ezt a nyomorult kis lényt ebben a borzalmas vadonban, a ragadozók prédájául, barbár finnek kínzó karmai között!

Vatanen azt javasolta, hogy amennyiben a hölgy úgy érzi, ebben a pillanatban képtelen volna lemondani a nyúlról, várjanak egy kicsit, talán később majd megoldódik a kérdés.

— Na jó, jöjjön akkor maga is velünk — fakadt ki a külügy minisztériumi tisztviselő, akinek már kezdett elege lenni a dologból. — Azt azonban meg kell hagyni, ritka kicsinyes ember maga!

A társaság többi tagja is beszállt a helikopterbe. Felbúgott a motor, a súlyos katonai gép a levegőbe emelkedett és a Vittumaisenoja tanya felé vette az irányt. Ott már javában folyt az igazi-valódi téli háború, a külföldi katonai szakértők azonban nem is figyeltek a hadgyakorlat menetére. A helikopterből egyenesen a kunyhóba mentek, a finn hadsereg pedig kívülrekedt, üvöltözése süket fülekre talált.

 

 

XVI. A vacsora

 

A Vittumaisenoja tanya tágas legénységi részében húsz személy számára ünnepi vacsorára terítették meg a hosszú deszkaasztalt. A fehér terítővel borított asztal csak úgy roskadozott az egyenesen Helsinkiből hozatott finomságok alatt. Az ízletes falatok és gyümölcsöstálak társaságában ott díszelgett valamennyi katonai szakértő országának parányi zászlaja. Az asztal egyik végén a külügyminisztériumi tisztviselő, a másikon pedig a vezérkari tábornok foglalt helyet.

A medveölő hölgyek előbb elmentek átöltözködni, majd megjelentek az étkezésen, amelyen előételül halas szendvicseket szolgáltak fel. Vatanen észrevette, hogy azon az asztalvégen, ahol a tábornok ült, két szék üresen maradt, leült hát az egyikre; mert igencsak mardosta az éhség.

A külügyminisztériumi tisztviselő dühösen Vatanenre nézett, de nem szólt semmit. A Vatanen mellett ülő egyik vezérkari ember, egy vezérőrnagy katonásan üdvözölte új szomszédját.

Vörös és fehér bort kínáltak körbe, Vatanen az előbbit választotta. Az előétel után behozták a rákkonzervből készült, kissé a míniumra emlékeztető színű, de ízletes krémlevest.

Az asztalnál a nap eseményéről folyt a szó, különösen a svéd és az amerikai hölgyet árasztották el a medvevadászattal kapcsolatos kérdésekkel, akik beszámoltak élményeikről. Főleg a svéd nőnek volt mit mesélnie, s a hallgatóság elborzadva sóhajtozott, hogy a hölgynek mekkora megpróbáltatásban volt része. Bátorságán és mérhetetlen szerencséjén a jelenlévők nem győztek csodálkozni. A hölgy mesélt a nyúlról is, amelyről közben már majdnem teljesen megfeledkeztek, most azonban nagy gyorsasággal előkeresték, és a hölgy ölébe ültették. A nő az abroszra tette a megszeppent állatot, és simogatni kezdte.

— Soha életemben nem fogok tudni megválni ettől a csodálatos, bátor istenteremtményétől! Meg vagyok róla győződve, hogy a medve szétmarcangolt volna, ha nincs az ölemben ez az ártatlan kis jószág.

A vezérőrnagy megkérdezte Vatanent, valóban övé-e a nyúl. Vatanen azt válaszolta, hogy igen, és suttogva hozzátette, hogy soha nem áll szándékában lemondani róla.

— Elég nehéz lesz már visszaszerezni — jegyezte meg csendesen a tábornok.

A hölgy salátalevelet adott a nyúlnak, s az zavarában rágcsálni kezdte, járt az állkapcsa, mint a taposómalom. Általános örömujjongás tört ki az asztalnál ülők körében: a nyúl együtt eszik a vadászat résztvevőivel! Az asztaltársaság felbolydult.

A zajongástól megrettent a nyúl, és potyogtatni kezdte bogyóit. Hullt a nyúlkaka szünet nélkül az abroszra, még a svéd hölgy levesébe is jutott belőle néhány. A nyúl kiszabadította magát a hölgy kezéből, végigugrált az asztal közepén, felborítva útjában egy gyertyát, és az ételek és terítékek között itt-ott elszórva az ijedtség bogyóit.

A vendégek megzavarodva álltak fel az asztaltól, csupán a tábornok és Vatanen maradtak ülve. A tábornok ölbe vette levesestányérját, amint észrevette, hogy a nyúl feléje ugrál.

Vatanen fülénél fogva megragadta a nyulat, és letette a földre. Az állat bemenekült a sarokba, a vendégek pedig némán visszaültek a helyükre.

A svéd hölgy nyugtalannak látszott. Bal kezével a salátalevelet morzsolgatta, mintha szalvéta lett volna, aztán néhányszor belekanalazott a levesbe, míg észre nem vette, hogy tányérja alján nyúlkakák úszkálnak. Még jobban megzavarodott, a tányérjára meredt, majd kanalával óvatosan a tányér szélére piszkálgatta a bogyókat, mint mikor valaki a borsólevesből kiválogatja a sötétebb borsószemeket. Miután kihalászta a nyúlkakát, idegesen felnevetett, és kedvetlenül kanalazni kezdte a levest, majd hirtelen lecsapta a kanalát a szalvétájára, megtörölte a száját a salátalevéllel, és zavartan megszólalt:

— Ó, de buta vagyok… kaphatnék egy új tányér levest?

A hölgy tányérját kicserélték, gondosan összeszedegették a nyúlkakát az asztalról, és tiszta abroszt terítettek fel. Míg az átrendezés tartott, vermuttal kínálták a vendégeket.

Aztán folytatták az étkezést. A társalgás már nem a vadászatról szólt. A svéd hölgy hozzá sem nyúlt az új leveshez, csak bámulta a tányérját, és időnként valami közömbös dolgot mondott asztal szomszédjának, így jutottak el a főételhez, ami a véletlen furcsa összjátéka folytán éppen nyúl volt.

Az étel minőségét nem érhette kifogás, a többség mégsem kért még egyszer. Kezdett a helyzet feszültté válni. Hamarosan az utóételt is felszolgálták (mocsári szeder tejszínhabbal), majd mindenki felállt az asztaltól. Asztalkendőt cseréltek, kávé következett likőr és konyak kíséretében. A feszültség lassan-lassan fölengedett.

A tanya ablakából látni lehetett, amint katonák hol ebbe, hol abba az irányba síeltek, s a szürkületben terepjárók dübörgése hallatszott. A vendégek méla unalommal arcukon bámultak kifelé az ablakon, mintha csak a tévé előtt ülnének, amely rendületlenül sugároz valami érdektelen műsort, mert elfelejtették kikapcsolni. Hamar leszállt az est, s mintha a tévében adászavar állt volna be, a kép lassan elszürkült, majd teljesen befeketedett, s csak a hang maradt meg: a terepen síelő katonák harci kiáltásai visszhangoztak, lövések tompa pukkanása, harckocsik dübörgése szűrődött be a Vittumaisenoja tanyára, ahol a magas rangú vendégek könnyed csevegést folytattak erről-arról.

 

 

XVII. A tűzeset

 

Éjszaka, amikor Vatanen éppen alváshoz készülődött hátizsákja és a nyúl társaságában a Vittumaisenoja tanya legénységi részlegének padlóján, odalépett hozzá a külügyminisztériumi tisztviselő, és így szólt:

— Véleményem szerint ön semmiképpen sem tartozik ehhez a társasághoz, Vatanen úr, ha jól emlékszem a nevére. Azt javaslom hát, hogy tűnjön el azzal az átkozott nyúllal együtt, hogy többé ne is lássuk. Ez volna mindannyiunk számára a legjobb megoldás. Megbeszéltem a dolgot Svédország katonai szakértőjével, és ő is egyetértett velem. Azt is megjegyezte, hogy a felesége már nem is ragaszkodik annyira a nyúlhoz, mint ahogy tegnap.

Vatanen kezdte összeszedegetni a holmiját.

— Csodálkozom rajta, hogy volt képe odaülni a hivatalos vendégek számára terített asztalhoz a díszvacsorán. Szándékosan tette? Ezt az állatot meg feltétlen vigye magával, már annyi bosszúságot okozott, hogy • azt maga el sem tudja képzelni, bármennyire is igyekezne.

— De hiszen a hölgy ragaszkodott hozzá, s állította, hogy nem tud meglenni a nyúl nélkül — dörmögte Vatanen.

— A rohadt állat, miatta volt minden bosszúság. Maga csak hallgasson arról, hogy mit akar az a hölgy. Induljon már! Adok magának száz márkát, vagy akár kettőt is, nem bírom már ezt a huzavonát.

Vatanen átvette a kétszáz márkás bankjegyet.

— Adjak átvételi elismervényt? — kérdezte.

— Menjen már, az isten szerelmére! Vatanen összeszedte a holmiját, s a nyulat a hátizsákba ültette úgy, hogy csak a fülei látszottak ki. Mielőtt kilépett volna az ajtón, a kezét nyújtotta a tisztviselőnek, de az csak dühösen sziszegett. Odakint Vatanen megkereste az ösvényt, a néhány száz méternyire fekvő újonc sátrakhoz sétált, és az egyik csapatsátorba bevackolódott. A kimerült katonák éppen teát főztek, s minden különösebb kérdezősködés nélkül Vatanent is megkínálták. A tábori kályha füstösfekete volt, a tűzőr újabb nedves nyírfahasábokat rakott bele. Valaki felnyögött álmában.

Hajnal felé felhangzott a riadó, de a sátorban lévők a fülük botját sem mozdították. Valaki kártyát húzott elő, mire Vatanen is felneszelt, és kijelentette, hogy tartja a bankot, ha hajlandó valaki beszállni.

Kivágta a kétszáz márkát a pokrócra, és elmesélte, honnan szerezte. Kivétel nélkül valamennyien nekiláttak pókerezni, s egy óra múlva gazdát cserélt a pénz. Valaki közben kint járt, s visszatértekor elújságolta, hogy az egyik diplomata felesége az este nyúlkakát vacsorázott.

Parancs jött, hogy hat óráig fel kell szedni a sátrakat.

A katonák a kisujjukat sem mozdították, hogy a parancsot teljesítsék. Odakünt a sötétben már javában folyhatott az éjszakai támadás, amelyből a sátor lakói úgy vették ki a részüket, hogy teljes hangerővel éljeneztek odabent. A harc folytatódott, járművek dübörgése hallatszott, s valahol fásult parancsszavakat kiáltoztak.

Kilenc óra tájban Vatanen kilépett a sátorból. Még sötét volt, a harctéren a hadműveletek annyira megélénkültek, hogy a táboréletnek véget kellett vetni. A sátrakat azonban még mindig nem szedték fel.

Még jó is, hogy így történt, a Vittumaisenoja tanya ugyanis hatalmas lángokkal égett. Nyilván már jó pár órával azelőtt fellobbant a tűz. A bent alvók felébredtek, a tűz ereje kilökte a kunyhó ablakait a hóra. Alsóneműbe öltözött katonai személyek és feleségeik tódultak ki a hatalmas gerendaépületből, fejvesztett kiáltozás hallatszott mindenfelől. Jelzőrakéták röppentek a magasba, az újoncok háborúját az újabb események háttérbe szorították.

Vatanen felakasztotta hátizsákját nyulastul egy fa ágára, és a tanyához futott. Az udvar hemzsegett a pokrócba burkolózó emberektől, akik különböző nyelveken panaszkodtak és szitkozódtak. A tanyát teljesen elborította a tűz, amely szemmel láthatólag a konyha felől indult ki. A konyha közepén be is omlott a tető. A vezérőrnagy zokniban állt a zűrzavar kellős közepén, és harsány hangon osztogatta parancsait. Sűrűn kapkodta a lábát, a hó megolvadt zoknija alatt. Katonanadrágban volt, zubbony nélkül, de azért mindenki tudta, hogy ő a parancsnok.

A tanya végéből még mindig ugráltak kifelé emberek, néhány hölgy is volt közöttük. Zűrzavar és kiabálás mindenfelé. Vatanen többeket felismert közülük, különösen a svéd hölgy hívta fel magára a figyelmet, akit a füstgomolyban két katona támogatott ki a fagyos udvarra. A keservesen síró, meztelen nő sziluettje gyönyörű látvány volt, amint ott botorkált a lobogó szélben a hófedte udvaron. Aztán pokrócot kerítettek köré. Már az egész tanya lángokban állt, a katonák havat lapátoltak befelé az ablakon, valaki hangosan káromkodott, hogy nem lehet közelebb menni, mert megolvad a sisak a fejükön.

Az udvar szélén állt a helikopter, s tartani lehetett tőle, hogy elérik a lángok. A tábornok üvöltött, hogy azonnal el kell vinni onnan, hol vannak a pilóták. Meztelen férfi rohant a helikopterhez, jól összeégette a kezét az oldallemezzel, de végül is be tudott szállni. Lehúzta az ablakot és kikiáltott:

— Még túl hideg, nem tudok indulni vele!

A meztelen férfitest imbolygóit az ablakban, az égő gerendákról lepattanó szikrák neki-nekiütődtek a helikopter tűzforró lemezének. A tábornok üvöltésére becsukódott az ablak:

— Azonnal felszállni!

A külügyminisztériumi tisztviselő is félmeztelenül rohangált az udvaron, és kérdezgette az újoncokat, kitől kaphatna kabátokat meg cipőket. Hamarosan egy egész halom ruhaneművel és csizmával tűnt fel, amit az olvadó hóra helyezett, és kezdte felöltöztetni a pokrócba csavargatott meztelen hölgyeket. Volt aki katonacsizmát kapott, volt akinek csak zokni jutott. Zubbonyt húztak a hölgyekre, köpenyt kerítettek a vállukra, egyre inkább méhkirálynőre kezdtek hasonlítani, fehér nyakuk köré a hadsereg szellemcsuklyája borult.

A vadászzászlóalj hatodik százada is megérkezett, a helyszínre masírozott, és fáradtan megállt az olvadó hómező szélén. Valamelyik tiszt kiáltott valamit, de a katonák már laza félkört vontak az égő tanya köré, és nem mozdultak. A mocskos hóruhák a lobogó tűz fényében pirosán csillantak, a fagycsípte fiúarcok túlságosan valószínűtlennek tűntek ahhoz, hogy igaziak legyenek. Mintha néma múmiák gyűrűje vette volna körül a terepet. Valaki megkérdezte, kinek volna gyufája, az öngyújtó kézről kézre járt a síbotjukra támaszkodó katonák között.

A hadsereg súlyos helikoptere végre startolt. Erős motorberregés hasította át a levegőt, majd surrogás hallatszott, és a tizenöt méteres propellerlapátok szelni kezdték a pernyétől-füsttől fekete levegőt. A tábornok meggörnyedve rohant a pilótafülke felé, és karjaival hadonászva magyarázta, hogy az embereket el kell innen szállítani. A külügyminisztériumi tisztviselő megértette, miről van szó, és terelgetni kezdte a hölgyeket a berregő helikopter felé. Vatanen leemelte hátizsákját a faágról, és csendes szóval nyugtatgatta a nyulat. A szegény állat magánkívül volt, ahogy a legnagyobb zűrzavar kellős közepén, ki tudja meddig, ott kellett kucorognia a fára akasztott zsákban.

Vatanen hátára vette a zsákot, és a tűzhöz lépett. A nyúl nyüszített a zsákban, de már nem is próbálkozott a szökéssel, igaz, hiába is igyekezett volna, a zsák száját összetartó madzag amúgy sem engedte volna.

A külügyminisztériumi tisztviselő a helikopter lapátjai alá irányította a hölgyeket. Kinyílt az ajtó, és az újoncok vaskos gúnyájába öltöztetett hölgyeket ülepüknél támogatva feltuszakolták a gépre. A helikopter pilótája és a segédpilóta anyaszült meztelenül álltak az ajtóban, és segítették a hölgyeket befelé a gépbe. A tábornok cigarettára gyújtott. Vatanen elhatározta, hogy segít a berakodásnál. Beugrott a gépbe, és kezdte felhuzigálni a befelé igyekvőket, mígnem a kapitány odaszólt neki:

— Most aztán egy emberrel sem többet, indulnunk kell! Csukja be az ajtót, hadnagy!

— Hadnagy!

Vatanen iparkodott visszajutni a földre, de a meztelen rádiós keményen megragadta a karját, becsapta az ajtót, majd a fülére igazgatta a fülhallgatót:

— OH 226, OH 226… Jelentem, indulunk. Cél a sodankyläi helyőrségi kórház.

A helikopter ablakain izzadság gyöngyözött, de amikor a hozzá legközelebb esőt tenyerével tisztára törölte, Vatanen láthatta, amint a nehéz lapátok egyre vadabb tempóban szelik a levegőt. Az égő tanya újabb széllökéseket kapott, a lángnyelvek tíz méter magasságra csaptak fel, a helikopter kavarta viharos szélben az összeroskadó gerendák felparázslottak, mint bengáli tűz a néma éjszakában. Aztán lassan felemelkedett a gép.

Ahogy a menetrendszerű gépeknek a repülőtéri irányító szokott jelezni, a tábornok is jelt adott az indulásra: karját hol széttárta, hol összekapta a feje fölött. Az emberek távolabb húzódtak, a bent ülők fülét pedig majd szét repesztette a gép dübörgése. A tábornok nadrágtartós alakja egyre zsugorodott, s maga a tanya is mind kisebb lett, míg végül olyan magasra emelkedett a helikopter, hogy a nap is előbukkant.

Micsoda látvány!

Vatanen hátáról a mellére igazgatta hátizsákját, az ablakhoz emelte a nyulat, s megmutatta neki a fantasztikus tájat:

— Nézd csak, öregfiú! Ezt nézd meg!

A nyúl nézte-nézegette, majd szusszantott egyet, s Vatanen mellére bújt. Hátsó lábai egy ideig matattak a zsákban, míg megtalálták a megfejelő embriópózt, s a nyúl elszenderült.

A helikopter belsejében hirtelen fény villant, a pilótafülke ajtaja kinyílt, és az utastérbe belépett egy talpig meztelen férfi:

— Sodankyläbe repülünk, a repülési idő húsz perc, kérem őrizzék meg nyugalmukat. Aztán… Nem tudna valaki néhány göncöt adni?

Átadtak neki néhány ruhadarabot, ami éppen a kezük ügyébe esett. A gépbe zsúfolódott mintegy húsz utas — akik legalább olyan véletlenszerűen kerültek ide, mint amilyen véletlenszerűen látták el ruhaneművel a meztelen férfit — vizsgálgatni kezdte egymást, és kifelé bámészkodott az ablakon. Vatanen észrevette, hogy szemben vele a külügyminisztériumi tisztviselő ül, gondterhelt arccal, két nő közé beszorítva. Amikor a tisztviselő rájött, ki ül vele szemben, a balszerencsés helyzethez illő csendes hangon megszólalt:

— Maga is itt van persze, sejthettem volna.

A férfin nem volt cipő, meztelen lába majd megfagyott. Vatanen lehúzta a cipőjét és átnyújtotta a férfinak:

— Vegye fel, na, vegye fel nyugodtan.

A tisztviselő mellett ülő hölgy, az USA katonai szakértőjének a felesége, megpillantotta a nyulat, és ujjával rámutatva bájosán így szólt:

— Ó, milyen csodálatos kis lény, de aranyos! Mindig mindenütt ott van! Megsimogathatom?

A helikopter csaknem egyenesen a nap felé repült, a havas vadon eltűnt alóluk. Ha valaki jól kinyújtotta a nyakát, Sompio felé még megfigyelhette a sűrű, tömött füstöt. Hátuk mögött hagyták a vadont, már Läähkimäkuru fölött szálltak el, s Vatanen láthatta a rnedvevadászat nyomait. Sodankylä közelében mintha messze alatta egy magányos vándor tűnt volna fel, aki hosszú-hosszú utat hagyott már maga mögött. Nyomai akár az egérnyomok, maga a vándor fekete pont, amely délkelet felé tartott. Vatanen addig méregette a szemét, míg az teljesen könnybe lábadt, s végül arra a megállapításra jutott, hogy a vándor nem lehet más, mint a läähkimäkurui medve. Az, az, semmi kétség.

Vatanen nem szólt egy szót sem, csak kitörölte szeméből a könnyet, és megsimogatta a nyulat. Sodankylä fényei kezdtek feltünedezni.

 

 

XVIII. Irány Helsinki

 

A helikopter leereszkedett a sodankyläi helyőrségi kórház udvarára. Az volt aztán az igazi látványosság, amint a szedett-vedett ruhadarabokba öltözött, izgatott diplomatacsoport kikászálódott a gépből a havas földre! Az orvos fogadta őket, és mindenkivel — Vatanennel is — kezet rázott. Aztán beterelték a parányi kórházépületbe, és orvosi ellenőrzésnek vetették alá őket.

Utoljára a meztelen pilóta hagyta el a gépet. Meglapult a helikopter mögött, míg az utolsó hölgy is el nem tűnt a kórházépületben, akkor aztán nekilódult, és berohant az egyik épületbe, ahova az orvos ruhaneműt vitetett be neki, s ezzel az ügy el volt intézve.

Vatanen nyúlástól, hátizsákostól a váróteremben üldögélt. Nemsokára egy halom különféle civil ruhadarabot hoztak be, cipőt és alsóneműt, amiket a Mannermaa Áruház csomagszállító kocsijából rángattak elő. A szoba közepére hányt óriás kupacból bárki kiválogathatta a nekivalót, és felpróbálhatta.

A külügyminisztériumi tisztviselő megfelelő lábbelit keresett magának, és köszönettel visszaszolgáltatta Vatanennek a kölcsönkapott cipőt.

Vatanen felrángatta a lábára cipőjét, és kiment a váróteremből. A Mannermaa Áruház csomagszállító autója felvette, és bevitte a templomos falu központjába. A sofőr a rádióból értesült a történtekről, és oly nagy hévvel érdeklődött, hogy Vatanen kezdett már belefáradni a válaszolgatásba.

Torkig volt az előző napok eseményeivel. Szobát vett ki az egyik szállodában, és betelefonált a Sompio réntársasághoz:

— Csak nem a Läähkimäkuru tanya égett le? — kérdezte a réngazda.

— Nem, de ide figyelj, gyere és fizesd ki a tanya rendbehozataláért járó pénzt, mert máris indulni akarok. Túlságosan nyugtalan volt az élet Sompióban.

— El is hiszem, persze hogy fizetek.

A nyúl betegnek látszott. Életunt ábrázattal feküdt a zsákban, s amikor Vatanen kieresztette a szobában, hogy mozoghasson egy kicsit, felugrott az ágyra, és lehunyta a szemét.

Vatanen felhívta telefonon a sodankyläi állatorvost, és megkérdezte, vajon mi bánthatja az állatot. Az orvos eljött, és megvizsgálta a nyulat, de nem lett okosabb tőle.

— Ezek a vadon nőtt állatok olyanok, hogy ha megszelídítik őket, előfordulhat, hogy minden különösebb ok nélkül, váratlanul elpusztulnak. Lehet, hogy most is ilyen esettel van dolgunk. Az egyetlen hely, ahol esetleg segíteni tudnak rajta, az Állami Állatorvos-tudományi Intézet. Ott vehetnének tőle próbát, ha egyáltalán van kedvük foglalkozni vele. De hát nyilván maga sem fog egy nyúl kedvéért elmenni oda. Egyébként pedig nem is foglalkoznak ott gyógyítással csak úgy, az állattulajdonosok kívánságára.

Minthogy azonban a nyúl annyira nyomorúságos állapotban volt, Vatanen elhatározta, hogy megtesz minden tőle telhetőt. A réngazdának eladta a Läähkimäkuru tanyán maradt felszerelését sílécestől, mindenestől, és taxival Rovaniemibe ment, onnan pedig repülőgéppel tovább Helsinkibe. Seutulában taxiba ült, és az Állami Állatorvos-tudományi Intézethez vitette magát.

Vatanen az intézet folyosóján bolyongott, és senki sem törődött vele. Végre olyan helyre került, ahol nem bámultak rá meglepetéstől kerekre meredt szemmel, amikor a nyúllal az ölében megjelent.

Hamarosan odatalált az egyik kutató orvosprofesszor szobájához. Megnyomta az ajtó melletti gombot, s amint kigyulladt a szabadot jelző zöld fény, belépett.

Az asztal mögött papírjait rakosgatva egy fehér köpenyes, piszkos benyomást keltő férfi ült. Vatanen beléptekor felállt az asztal mellől, kezet nyújtott, és hellyel kínálta látogatóját.

Vatanen elmondta, hogy segítségre volna szüksége, pontosabban nem is neki, hanem a nyúlnak, merthogy megbetegedett.

— Miféle nyúl ez, micsoda nyavalyát szedhetett vajon össze? — morfondírozott a professzor, és ölébe vette az állatot. — Talán valamiféle parazitája van. Lehetséges, hogy külföldiekkel került kapcsolatba vagy mosatlan zöldséget evett?

— Ez bizony valószínű.

— Vért veszünk tőle, aztán majd meglátjuk.

A professzor kis sárga lapot állított ki, átadta Vatanennek, és még megjegyezte:

— Az EVO-tól jöttek ugye? Hát persze, hogy onnan.

Vatanen bólintott.

A sárga cédulával a laboratóriumba mentek, ott átnyújtotta a beutalót az egyik laboránsnak, aki tüstént előszedett néhány injekcióstűt, és a félelemtől reszkető nyúltól levette a vért.

— Két óra múlva lehet jönni az eredményért — közölte a laboráns Vatanennel.

Vatanen közben elment, hogy bekapjon néhány falatot, a nyúl ott maradhatott az intézetben, míg meg nem kapják az eredményt. Két óra múlva nemcsak a nyulat kapta kézhez Vatanen, hanem egy halom papírt is, a betegség diagnózisát. Markában szorongatva a papírokat visszament a professzorhoz, aki azzal fogadta, hogy amint az sejthető volt, bélnyavalyáról van szó. Semmi gond, két injekcióval kigyógyítható, felírom receptre, és akár magával is viheti az EVO-ba.

A nyulat beoltották, Vatanennek pedig adtak néhány injekciós ampullát.

— Lement a nap, beállt az éj — szavalta a professzor, és levetette munkaköpenyét. Délután öt óra volt.

— Bemegyek a városba, velem tarthat, ha nincs kocsija — ajánlotta fel a piszkos ki- nézésű professzor barátságosan. Vatanen beszállt a kocsiba, és a professzor elindult a belváros felé.

Legalább két napig ne adjon neki semmi ennivalót, csak friss vizet, aztán megint etetheti, ahogy eddig. Egész biztos, hogy meg fog gyógyulni. Elviszem magukat az állomásra. Vonattal jöttek, nem?

Vatanen nem állta meg, hogy ki ne bökje:

— Repülővel jöttünk.

A professzor meghökkent, majd elnevette magát:

— Mi a csuda, az EVO Vadkutató Intézetbe repülővel is el lehet jutni?

Rovaniemiből jöttünk, oda pedig Sodankyläből érkeztünk.

— Szóval nem az EVO-tól jöttek? — kérdezte meglepetten a professzor. — Onnan kellett hogy jöjjenek!

Vatanen hozzáfogott, hogy előadja a történetet. Elmesélte, hogy a nyúl eredetileg délről való, Heinola környékéről, azt is, hogyan kóborolták be a nyúllal Finnországot, jártak Nilsiäben, Raunában, Posióban, Rovaniemiben, Sodankyläben, Sompióban, majd megint Rovaniemiben, ahonnan aztán Helsinkibe érkeztek. A professzor leállította az autót a forgalmas Mannerheim út szélén, és hitetlenkedve hallgatta Vatanen beszámolóját.

— Ez nem lehet igaz — szólt közbe időnként.

Amikor Vatanen befejezte elbeszélését, a professzor nyomatékosan megjegyezte:

— Jóember, egy szavát sem hiszem el. Nem azért, a történet nem rossz, csak azon csodálkozom, hogy minek mesél nekem ilyeneket. Most csak menjen vissza a kutatóintézetbe, reggel majd odaszólok telefonon.

— Rendben van, telefonáljon csak, ha nem hisz nekem. Nincs ebben a történetben semmi különös.

A Sokos Áruház sarkán egy elgyötört rénszarvas álldogált, tán a fájdalomtól csukott szemmel, miközben egy vedlett télapó rugdosta. Sivalkodó gyerekek fogták közre, fáradt anyák hajtogatták:

— Jari, Jari, ne mássz fel a hátára! Gyere már, hallod, Jari?!

Vatanent mérhetetlen undor fogta el, kérte a professzort, hogy hajtsanak inkább tovább. Az autó nekilódult.

Az állomáson így szólt a professzor:

— Nem, mégiscsak el kell vennem magától ezt az állatot. Egy ilyen csavargó, ki volt az az őrült az EVO-nál, aki magára bízta, hogy hozza el a nyulat? Az lesz a legjobb, ha egyedül megy vissza, holnap majd egyik emberemmel visszaküldöm az állatot, addig nálam maradhat.

Vatanen váltig állította, hogy ő tényleg nem az EVO Vadkutatótól jött.

— Higgye el, ez nem tréfadolog — fordította komolyra a szót a professzor, és megpróbálta kivenni Vatanen kezéből a nyulat, Az autó megállt az ún. „kolbászház” előtt, a vasútállomással szemközt, és elzárta a forgalmat.

Vatanen magához szorította a nyulat. Átsuhant az agyán, hogy a helyzet vészesen emlékeztet az ősrégi krétakörtörténetre: két asszony végtagjánál fogva rángat egy gyereket. Az kapja meg, aki erősebben húzza, pedig az igazi anyja az, aki inkább elengedi, és lemond róla. Vatanen is elengedte a nyulat, és így szólt:

— Van egy javaslatom. Hívjuk fel telefonon a sodankyläi állatorvost, neki talán hinni fog. Fizetem a telefont.

A professzor elgondolkozott:

— Semmi akadálya. Kruununhakában lakom, tőlünk telefonálhatunk. Nem hiszek ugyan benne, de majd meglátja, hogy nem lehet csak úgy szórakozni ezzel a nyúllal. Én szeretem az állatokat, jóember. Nem szabad őket akárkire rábízni.

— Maga kísérletezik velük.

— Az tudomány. Azonkívül nem is tartozik magára, ez az én munkám.

Telefonáltak. A sodankyläi megyei állatorvos megerősítette, hitelesítette Vatanen elbeszélését, már ami a reggeli vizsgálatot illeti a sodankyläi szállodában. Azon persze az állatorvos is csodálkozott, hogyan került az az ember Helsinkibe.

A professzor lassú mozdulattal visszatette a kagylót, és furán nézett Vatanenre. Vatanen megkérdezte, mennyivel tartozik a telefonért, a professzor azonban nem is figyelt rá.

— Szeretném még egyszer végighallgatni a történetét — szólalt meg. — Készítek néhány szendvicset, nem siet, ugye?

— Hová sietnék — válaszolta Vatanen.

 

 

XIX. A csömör

 

Vatanen arra, eszmélt, hogy szőnyegbe csavargatva a padlón fekszik. A gyomrát mardosó keserű íz feltolult a torkába és a szájába, hányinger kerülgette. Néma csend vette körül, a szemét sem merte kinyitni. Csak amikor a hangokra gondolt, kezdett suhogást, zizegést és zúgást hallani, és sárga epe gyűlt a szájába.

Moccanás nélkül feküdt, tudta, ha most megmozdul, rókázni fog. Visszanyelte gyomrába az epét. Annyira sem merte megmozdítani a kezét, hogy végigsimítsa homlokát, de anélkül is tudta, hogy gyöngyözik rajta az izzadság.

Az is átfutott Vatanen agyán, milyen rettenetesen büdös lehet. Vastagra duzzadt nyelvét óvatosan megmozdította a szájában, tapadós szájpadlást érintett vele.

S a szíve? Úgy látszott, működik, ha mégoly öntörvényű módon is. Egy ideig lustán vert, mintha őr volna, aki tenger sok idejét akarja valamivel agyoncsapni, közbe-közbe meglódult és vadul kalimpált, hogy majd kiszakadt Vatanen mellkasa, és még a lábujjában is érezte, aztán pár másodpercre mintha teljesen leállt volna, majd egyszer-kétszer élesen kattant, hogy aztán folytassa lassú, lusta dobogását. Szorosan meg kellett kapaszkodnia a szőnyeg szélében, úgy imbolygott vele a szoba, izzadságcseppek csiklandozták a nyakát, és hirtelen forróság lepte el. A szőnyeg elviselhetetlen súllyal nehezedett izzadt testére.

Ki kellene nyitni a szemét, gondolta Vatanen, legalább az egyiket megreszkírozhatná. Már a gondolat is túl merésznek tűnt, végül egyiket sem nyitotta ki. Jó volna még egy kicsit aludni, akár végleg elaludni s fel sem ébredni többé. Vagy ez már maga a halál? A gondolat nevetésre ingerelte, de jókedve tüstént elpárolgott, mihelyt gyomornedvei a szájába tolultak, s minden erejét össze kellett szednie, hogy vissza tudja nyelni.

Megpróbálta végiggondolni, hogy s mint tovább az életben.

Számtalan lehetőség villant fel előtte, de egyikben sem tudott annyira elmélyedni, hogy a foszlányok gondolattá formálódjanak agyában.

Ez a gondolatkergetés végtelenül szórakoztatónak tűnt számára, bár maga sem tudta volna megmondani, mi ebben olyan nevetséges. Egy biztos, bolond egy ötlet volt. Mihelyt azonban e szokatlan vidámságra terelődtek gondolatai, öröme nyomasztó kedvetlenséggé változott, s ennek az érzésnek már alapos magyarázatát is tudta adni.

Úgy érezte, minden imbolyog körülötte, agyából is kicsúsznak a gondolatok. Arra gondolt, milyen jó volna jó szorosan megfogni a fejét, hogy ki ne billenjen a helyéről. Ezen is elszórakozott egy percig, aztán el is felejtette, mi járt a fejében, végül pedig úgy döntött, hogy most aztán tényleg valami gyakorlati megoldáson kell törnie a fejét. Milyen évszak lehet most? Ezen el lehetne például gondolkodni, ez eléggé távol eső s mégis gyakorlati kérdésnek látszott, szóval: milyen évszak is van? Vajon agyába idézhet-e az ember ilyesmit, ha nagyon megerőlteti magát?

Anélkül, hogy észrevette volna, Vatanen kinyitotta a szemét. Annyira igyekezett kitalálni, hogy milyen évszak is lehet, hogy az előbb még oly veszélyesnek ítélt tettet végül is elkövette, és nem is történt semmi nagyobb baj. Résnyire nyitott, váladékos szemét a szoba falára, a mennyezet közelébe irányította. Tekintete nyolc keretből álló hatalmas ablakfelületen állapodott meg — négy kisebb alul, két nagyobb és két, felül ívben hajló pedig fölöttük. Erős fény áradt be rajta, úgyhogy be kellett hunynia a szemét. Olyan a szemhéjam, mint a búvárharang csapóajtaja — futott át Vatanen agyán, de aztán erőszakkal visszaterelte gondolatait a megoldandó kérdésre: milyen évszak is lehet most?

Tavasz? Ez érdekesnek tűnt, s valamiképpen ismerősnek is. De ugyanennyi erővel lehetne éppen ősz vagy akár január… Nem, nem, január nem lehet, ez nagyon idegenül hangzik, akárcsak a nyár. A nyárról Vatanennek eszébe jutottak a kölyöknyulak, róluk egy nagyobbacska nyúl, a sajátja, erről pedig ismét az ősz. Az ősz a karácsonyt idézte emlékezetébe, s ekkor már határozottan úgy tűnt neki, mintha tavasz volna, leginkább március. De amikor pontosabban utánagondolt, a márciust sem tartotta valószínűnek, inkább a télutó mellett döntött.

S ebben a pillanatban rájött az okádhatnék. Szorosan összezárta fogait az undorító gyomortartalom előtt, ledobta magáról a szőnyeget, s felugrott. Látta, hogy még ketten alszanak a padlón, s azt is tüstént felfogta, hogy a vécéajtó éppen szemben van. Berontott.

Gyomra tartalmát sugárban zúdította a vécékagylóba, csörgött a nyála, és a szeme majd kiugrott a gödréből. Gyomra összehúzódott, s mintha idomtalan száján keresztül a belei is kibuggyantak volna, pedig erről szó sem volt, csak a szíve vert, hogy rezgett belé a feje.

S ebben a pillanatban elmúlt a rosszullét, s mint kristálytiszta forrás ömlött el rajta a bizonyosság, hogy szerveiben mindent legyőző erő lakozik. Bíborpiros tekintetét a vécé falán függő tükörre emelte, és másodpercekig a saját tükörképére meredt.

Mintha valamelyik perverz lapból vágták volna ki.

Vatanen leöblítette izzadt arcát, lemeztelenítette felsőtestét, és hideg vízzel jól megmosta a hóna alját. Zsebéből előkerült a fésűje is, rendbe szedte vele a haját. A fésű fokai közé ragadt vaskos hajcsomót merev ujjakkal eltávolította úgy, hogy jött vele néhány fésűfog is. Vatanen az egész kupacot a vécécsészébe hajította, kiöblögette a száját, s dicséretes módon lehúzta maga után a vécét. Ahogy kinyitotta a vécéajtót és visszament a szobába, csodálatosan tisztán emlékezett rá, hogy ki ő, és hogy most karácsonynak kell lennie, de az utóbbi napok eseményeire csak elég homályosan emlékezett.

A szoba kicsi volt, de takaros. Félreérthetetlenül fogorvosi rendelő, a krómozott székek és a fúrógépek csak úgy szikráztak a beáradó napsütésben. Vatanen törökülésben a fal melletti díványra telepedett, és nézte a másik két embert, akik, akárcsak ő, ebbe a fura szobába szállásolták be magukat.

Egyikőjük egy fiatal lány volt, a másik egy középkorú férfi. Már összeszedték és a fal mellé kupacba rakták a párnákat, amelyeken az éjszaka aludtak. Vatanen üdvözölte őket. A lány is és a férfi is valahogy nagyon ismerősnek, ugyanakkor mégis idegennek tűnt, és Vatanennek nem volt bátorsága, hogy megkérdezze tőlük, kicsodák és hogy kerültek ide, és hol vannak most egyáltalán. Úgy döntött, hogy idővel úgyis minden titokra fény derül.

A lány, pontosabban fiatal hölgy, valamelyes felvilágosítással szolgált, amikor megjegyezte, hogy ideje volna már kifizetni a taxisnak a négyszáznyolcvan márkát, hadd mehessen útjára. Vatanen a farzsebéhez nyúlt, de tárcájának hűlt helyét találta. A lány előbányászta retiküljéből és átadta Vatanennek. A tárcában nagy köteg pénz volt, csaknem kétezer márka. Vatanen leszámolt ötszáz márkát, és a lány kezébe nyomta. A lány kifizette a taxisofőrt, aki megköszönte, és visszaadott neki húsz márkát. Ez a férfi tehát taxisofőr — vonta le Vatanen a következtetést.

— Hát akkor viszlát! — köszönt a férfi. — Tisztességes fuvar volt, minden jót! — tette hozzá búcsúzóul.

— Vedd ezt be — mondta a lány Vatanennek, és kézitáskájából piros vitamintablettákat szedett elő. — Jót fog tenni, nyeld csak le egészben.

Vatanen a nyúl iránt érdeklődött.

— Jó helyen van, Helsinkiben hagytad egy profnál. Még karácsony előtt ott maradt, s újévig maradhat, ebben állapodtatok meg.

— Karácsony előtt? Hát elmúlt már karácsony?

— Persze, nem emlékszel?

— Nem nagyon. Egy kicsit piálhattam.

— Nem is olyan kicsit — jegyezte meg a lány tárgyilagosan.

— Igen, én is azt hiszem. Te ki vagy?

— Leila, erre azért már igazin emlékezhetnél.

Vatanen fülében ismerősként csengett a Leila név… Tényleg, persze hogy Leilának hívják. De ki ez a Leila? Ezt azonban már nem merte megkérdezni, inkább csak annyit mondott:

— Persze hogy emlékszem, nehogy már megharagudj. Csak olyan másnapos vagyok, hogy kihagy az agyam. Valószínűleg több napon át piáltam, ami egyébként nem szokásom.

— Alkoholmérgezésed volt, ennyi az egész.

Vatanen végtelenül szégyellté magát. Kerülte a lány tekintetét, amely túlságosan nyílt és őszinte volt, inkább a padlót bámulta, hagyta, hogy tekintete el-elkalandozzon, mígnem új ötlete támadt:

— Ne menjünk el valamelyik kocsmába egy üveg hideg sörre?

A lány bólintott, és elindultak.

Csigalépcsőn mentek le három emeletet. Vatanen az ívben futó korlátra támaszkodott, a lépcsőfokok táncoltak a szeme előtt. A lány a másik oldalról támogatta.

Odakint vakítóan sütött a ragyogó téli nap. Az utcát friss hó borította, szikrázott a szemük tőle, de a hűvös levegő felüdítette őket. Vatanen szeme elé kapta a kezét, s megszólalt:

— A szalamandrák előbújnak barlangjukból.

— Mit mondtál? — kérdezte a lány.

— Semmit, vigyél valahová — válaszolta Vatanen.

A lány végigvezette Vatanent a városon. A férfi nézegette a házakat, az autókat, igyekezett tájékozódni, mely vidéken is járhatnak. Vallilában tán? Katajanokkán? Semmi esetre sem Kruununhakában. Egy folyó partjára értek, Porvoo volna? Nem, Porvoo nem lehet, azt jól ismerte Vatanen.

Bágyadtán vizsgálgatta a járókelőket. Észrevette, hogy olyan szemmel nézi őket, mint aki ismerőst keres közöttük, hátha az fel tudná világosítani merre járnak, s vissza tudná helyezni őt a térképre.

Átmentek a hídon, s a túloldalon meg is találták útjuk célját, egy kis éttermet. A hely tisztának látszott, Vatanen nem is hitte, hogy ilyen korán nyitva találják. Kételyeit megosztotta a lánnyal is, aki azzal nyugtatta, hogy: hiszen már délután van, te aztán alaposan össze vagy kuszálva.

Vatanen üres tekintettel bámulta az étlapot, evésre gondolni sem mert. A lány jéghideg sört rendelt, magának pedig egy pohár gyümölcslevet. Vatanen óvatosan kortyolta a hideg sört, émelygett a szagától, de kívánta is. Az első cseppek nagy vihart kavartak a gyomrában, egy kicsit várni kellett, mi lesz a harc kimenetele.

A lány figyelte Vatanen néma küzdelmét.

A sör aztán megtette a magáét, legyűrte a csömört, s Vatanen már enni is képes volt. Új ember született, új Vatanen.

Emlékezete is visszatért, már az is eszébe jutott, hogy a nyulat otthagyta Kruununhakában a professzornál, és fél év kihagyás után elment egy nagyot piálni. És ivott is tisztességesen, sokat és örömmel. Emlékképei a piálgatás kezdeténél megszakadtak, s nem is tudta összerakni az események folyását, míg a lány nagy vonalakban el nem mesélte neki.

A lány elbeszélése hosszú volt és kacskaringós, mint Vatanen útja, ami nyolc nap és nyolc éjszaka tartott. Ez alatt az idő alatt Dél-Finnország több városkájában megfordult, és töméntelen intéznivalója akadt.

Vatanen közben óvatosan megérdeklődte, hogy most melyik városban vannak.

— Turkuban — válaszolta a lány.

— Nézd csak, hogy ez nem jutott eszembe — vágta rá Vatanen —, hát persze, olyan ismerős volt, amikor a hídhoz értünk, hiszen százszor is jártam már itt, csak úgy elvakított a nap.

A lány elbeszélése nyomán fokról fokra kezdett megvilágosodni Vatanen előtt kalandos útja. Az történt, hogy Helsinkiben egy-két napig piálgatott, verekedésbe keveredett és a rendőrségre került. Onnan hamarosan kiszabadult, találkozott ezzel a lánnyal, és Keravába mentek. Keravában történt egy s más, mint például az, hogy Vatanen a vonat alá esett, s a vonat húsz méteren tolta maga előtt a síneken, szerencsére lassú tempóban, úgyhogy Vatanen megúszta kék-zöld foltokkal.

Keravában Vatanen vásárolt egy biciklit, s valamelyik ivócimborája miatt felbosszankodva kerékpáron nekivágott a Riihimäkibe vezető útnak. A lány taxin követte. Vatanen azonban nem jutott el kerékpárjával Riihimäkiig, mert a közlekedési rendőrség útszolgálati kocsija utolérte, és beleavatkozott az eseményekbe. A biciklit a taxi csomagtartójába tették, s taxin folytatták az utat Riihimäkibe, ahol potom áron eladták a kerékpárt, s az egész összegért sorsjegyeket vettek. A sorsjegyekkel Vatanen egy sztereóberendezést, egy bőr aktatáskát és tolltartót, mandzsettagombot, töltőtollkészletet és három bőr jegyzetblokkot nyert. Ezeket aztán pénzzé tette Riihimäkiben, majd fejébe vette, hogy távolsági busszal Turenkibe megy. Így is történt.

Turenkiben egy parasztháznál szálltak meg éjszakára. Három napot töltött itt Vatanen, folytatva az iszogatást könnyed lélekkel és vidáman, bár a lány véleménye szerint testileg és lelkileg is meglehetősen fárasztó módon.

Szenteste előtti napon távoztak Turenkiből, és a lány szüleihez mentek Janakkalába, ahol a karácsonyt töltötték. Vatanen a lány minden hozzátartozójának vett valami kedves ajándékot, anyjának egy barométert, apjának egy pipasorozatot, húgának pedig egy xilofont. Szenteste Vatanen roppant megnyerően viselkedett, a család nagy érdeklődéssel hallgatta elbeszéléseit. Az öreg előszedte a komód fiókjából legjobb konyakját, azonmód meg is itták. Vatanen az éjszaka folyamán beszédet tartott, és becsókolt Leila anyja mellei közé, de ezen senki sem háborodott fel.

Karácsony este nagy sebbel-lobbal váratlanul elhagyták Janakkalát azzal, hogy kórházba kell menni, de aztán nem is oda mentek, hanem taxiba ülve Tammisaariba hajtottak ahol Vatanen sikertelen kísérletet tett, hogy az éjszaka megfürödjön a tengerben. Karácsony első napjának éjszakáját a taxiban töltötték, ami elég drága mulatság volt.

Megfordultak még Salóban, Hankóban, de egyik helyen sem történt semmi említésre érdemes. Most pedig itt vannak Turkuban. Vatanen az éjszaka érkezett a városba, és a fogorvosi lista alapján sorba telefonálta a fogorvosokat, hogy melyik tudná fogadni, míg az egyik végre hajlandó volt. A hankói taxisofőr ott aludt Turkuban. A lány egész úton kitartott Vatanen mellett, amin Vatanen egy kissé elcsodálkozott.

— Hogy bírtad?

— Hiszen karácsonyi szabadságon vagyok, drágám.

Drágám? Vatanen új szemmel kezdett a lányra nézni, egyúttal újfajta érdeklődés is ébredt benne. Vajon van valami kapcsolat köztük? És ha van, milyen?

Nem mintha a lány nem lett volna kellemes jelenség. Sőt, inkább éppen emiatt fogta el a kétség Vatanent, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen csinos, kedves lány ennyi esztelen marhaságot képes végigcsinálni vele? Csak nem csábította el félrészegen ezt a nőt? Ezt azért mégsem tartotta valószínűnek, mert a sommás elbeszélésből az derült ki, hogy Vatanen egész idő alatt felettébb ellenszenvesen viselkedett.

Azonkívül menyasszony — vette észre Vatanen a lány ujján csillogó eljegyzési gyűrűt. Neki eszébe sem jutna, hogy ilyen olcsóságot vegyen egy lánynak, főleg nem egy ilyen Leila-szerűnek. Egy pillanatra még az is átsuhant Vatanen fején, hátha valami csodálatos dolog történt közte és útitársa között, de ez az ostoba gyűrű ennek még a gondolatát is kisiklatta agyából.

Vatanent elkedvetlenítette a gondolat, hogy egyedül van, még a nyúl is messze tőle, Helsinkiben.

— El kellene hozni a nyulat — szólalt meg szomorúan Vatanen, és a lány gyűrűjét nézte. — Te menyasszony vagy, milyen idétlen ez a gyűrű, ne is haragudj, nem mondhatok mást.

Vatanen nagyot sóhajtott.

— Találd ki, hogy ki a vőlegényem — kérdezte a lány, és komoly tekintetét Vatanenre emelte.

— Hát nyilván valami kereskedelmi iskolát végzett egyén. Ne haragudj, de nem nagyon érdekel.

— Nem, találgass még!

— Találd ki te, hogy én kivel jegyeztem el magam — mordult rá Vatanen.

— Azt én jól tudom — válaszolta a lány —, de te találd ki, hogy nekem ki a vőlegényem.

— Nem is tudom — mondta Vatanen. — Össze kellene szedni a holmimat, és elmenni innen. Megtennéd, hogy felhívod az állomást, és megkérded az információban, hogy mikor indul vonat? Légy szíves, tedd ezt meg nekem, olyan fáradt vagyok.

— Hát akkor megmondom, te vagy a vőlegényem!

Vatanen hallotta, amit a lány mondott, szóról szóra hallotta, de felfogni képtelen volt. A lány szemébe nézett, majd az abroszra pillantott, aztán kibámult az ablakon, hogy tekintetét a következő pillanatban az étterem padlójára kapja, onnan pedig a pincérre emelje, aki éppen az asztalukhoz lépett. Azt mondta a pincérnek, hogy hozzon néhány pohárral, teljesen mindegy hogy mit.

A pincér ugyanazt hozta, amit az előbb. Hang nélkül ittak.

— Komolyan mondod? — kérdezte Vatanen hosszú hallgatás után.

Leila bizonygatta, hogy valóban így van. Vatanen már Keravában megkérte a kezét, és Turenkiben ő igent mondott. A gyűrűt Hankóban vették. Minthogy az üzletek zárva voltak, jobb nem akadt, ezt a hankói taxisofőr tizenegy éves lányától vásárolták. Aranyozott nikkel — mondta a lány.

— Aha.

— Igen.

— Szóval összeházasodunk? — kérdezte Vatanen.

— Legalábbis napok óta ezt hajtogatod, s ebben maradtunk.

Merőben új helyzet Vatanen számára. A nyúl messze tőle, de helyébe lépett egy lány, Leila… Nagyon fiatal és szép is. Vatanent túláradó öröm kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy tagjait szétfeszíti az erő: egy nő, egy nő csatlakozott hozzá! Fiatal, egészséges, eleven nő! Kezdte közelebbről vizsgálgatni a lányt.

Csinos. Nagyon jó. Kezei szépek, ujjai hosszúak. Vatanen kezébe vette és próbaképp megszorongatta őket. Remek. Kellemes arc, legszebb az orra. Nagy szeme kékesszürke, nincs kifestve, de szép hosszú szempilla árnyékolja. Nagyon jó. Nagy száj, ép fogsor, remek, remek!

— Hoznál nekem egy napilapot? — kérdezte Vatanen. Esze ágában sem volt újságot olvasni, de ez kitűnő alkalom volt arra, hogy a lányt mozgásra bírja, s összképet nyerhessen alakjáról, amint feláll az asztaltól és elsétál. A lány felemelkedett a székről, haja meg-meglibbent az asztal fölött, amint megfordult. Vatanen meg volt elégedve a látvánnyal.

Eddig minden pompásnak tetszett.

A lány az étterem sarkában levő újságpolchoz sétált. Nyomban látszott, hogy alakja is nagyszerű, talán éppen a legszebb benne. Egész lényét betöltő határtalan öröm fogta el Vatanent. Amint a lány visszafelé jött, Vatanen a derekát figyelte, amely úgy ringott, mint álmai fregattja. Nagyszerű! Remek!

Vatanen nem olvasta el az újságot, hanem félrelökte, kezébe fogta a lány kezét, és így szólt:

— Nős vagyok.

— Akkor, ezek szerint, mint nős ember jegyeztél el engem — állapította meg a lány közömbösen.

— Tudtad?

— Mindent tudok rólad. Nyolc nap és nyolc éjszaka volt idő mindent végighallgatni. Fogalmad sincs róla, milyen alaposan ismerlek. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még összeházasodunk, és hozzám költözöl.

— És mi lesz, ha a feleségem nem akar válni — morfondírozott Vatanen, aki jól ismerte a feleségét.

— Bele fog menni. Jogász vagyok — mondta a lány. — Mindenekelőtt azonban nyílt felhatalmazást kell adnod nekem, mert Helsinkiben elég csúnyán elláttad a Koalíciós Ifjúsági Szövetség titkárának a baját. Én elvállalom az ügyet, gondolom nem fognak elítélni, hiszen büntetlen előéletű vagy.

 

 

XX. A megaláztatás

 

Vatanen levágta magát a havas latyakba, a két puskagolyó közvetlen a közelében csapódott be. A golyók a fenyők ágain pattogtak, Vatanen mozdulni sem mert. Hallotta a részeg férfiak mély hangú, izgatott szóváltását.

— A szentségit, meglépett.

— Az is lehet, hogy eltaláltuk.

A férfiak beszélgetése egyre távolabbról hallatszott, Vatanen mégsem mert azonnal felemelkedni és futásnak eredni.

Elég rosszul állt a szénája. A nyulat két kutya hajkurássza valahol Karjalohja erdeiben, ő meg itt hasal a latyakban, és az életéért reszket.

Hogyan kerültek ebbe a nyomorúságos helyzetbe?

Vatanen szilveszterre visszatért Turkuból Helsinkibe Leilával, s a lány az ünnepek után visszament dolgozni. Vatanen aláírta részére a nyílt meghatalmazást, néhány hétig még ott lakott nála, majd állást vállalt Karjalohjában, ahol egy nyaralót kellett felújítani. Vatanen beszállásolta magát a nyúllal együtt a házikóba. A szobát ki kellett tapétázni és belülről rendbehozni a szaunát. Kellemes téli foglalatosságnak látszott.

Február volt. Előző este egy csapat harsány, kellemetlen fickó érkezett a szomszédos villába mulatozni. Befűtöttek a szaunába, és egész éjjel ricsajoztak. Meztelenül rohangáltak a jégen férfiak, nők vegyesen, a részegek el-elvágódtak a síkos tavon. A szomszéd kertje felől szünet nélkül autóbúgás hallatszott, égtek a kerti lámpák. Nyilván újabb adag piát hoztak, és új vendégek is érkeztek. A teraszon a kommunista veszélyről tárgyaltak, amely Finnországot és a többi szabad országot fenyegeti. Közbe-közbe össze is verekedtek.

Vatanen egész éjjel le sem hunyta a szemét, a nyúl is nyugtalanul izgett-mozgott. Az autók fényszórója be-bevilágított a nyaraló falára, mennyezetére. Vatanen bosszankodott. Csak valamikor hajnali öt óra tájban fejeződött be a mulatozás a szomszéd telken, és csitult el a lárma.

Délfelé felébredt a társaság. A másnaposságtól kóválygó férfiak azt tárgyalták, hogy be kellene fűteni megint a szaunát, másként nem indulhat a nap. A fát azonban nyilván feltüzelték az este vagy az éjszaka, meg a piájuk is elfogyhatott, mert két férfit átküldték Vatanenhez, hogy kérjen kölcsön szaunafát.

— Szaunafáért jöttünk — állítottak be Vatanenhez.

— S piát is vennénk, ha volna — tették még hozzá.

Vatanennek sem fája, sem alkoholja nem volt, egyébként sem nagyon igyekezett barátságosnak mutatkozni az éjszakai rendbontókkal szemben. Az olajkályhára mutatott és megmondta, hogy nincs szaunafája, mert a szaunát előbb rendbe kell hoznia.

— De jóember, muszáj fát találni, mert úgy határoztunk, hogy szaunázni fogunk. Itt van száz márka, eredj, öregfiú, és hozzál fát!

Vatanen megrázta a fejét.

— Dölyfös a haver — jegyezte meg a másik. Kivágott egy újabb százast az asztalra és üvölteni kezdett:

— Na, jön már az a fa? Szedd szét akár a veranda korlátját, van fűrészed, nem? Mit rázogatod itt a fejed, pénz beszél, kutya ugat.

Vatanen nem volt hajlandó a kedvükért tönkretenni a nyaralót, de azok nem tágítottak. Még egy százast tettek az asztalra, s követelték, hogy most aztán elő azzal a fával. Vatanen összeszedte a pénzt, belegyűrte a hozzá közelebb álló férfi mellényzsebébe, és kiparancsolta őket a nyaralóból.

— Oké, a kurva életbe, fura egy fickó vagy!

Vatanen kituszkolta a férfiakat a teraszra, és becsukta utánuk az ajtót. A pasasok egy ideig még dörömböltek az ajtón, de hogy Vatanen nem nyitotta ki, az egyik kezdte lefeszegetni a terasz korlátját. Erre a másik is belelkesedett, s már együttes erővel cibálták a korlátot, míg sikerült a helyéből kimozdítaniuk, és a korlát az udvarra zuhant. Megragadták a léceket, s örömmámorban úszva kezdték átcipelni a szomszéd telekre. Vatanen kirohant, hogy megakadályozza a gaztettet, de amazok már a saját oldalukon voltak.

— Lám, így tesznek a szövetkezeti boltosok — üvöltötte az egyik pasas túláradó örömében Vatanennek.

— Pontosabban így tesz az ipar és a kereskedelem: amit nem kap meg pénzért, elveszi erőszakkal.

Vatanen ott állt a telekhatáron, és sötéten figyelte, hogyan hasogatják szaunafává a korlátot a szomszédos telken. Az épületből vagy húsz másnapos ember zúdult ki, hogy jó nagyokat röhögjön a bulin, s mindenféle gorombaságokat kiabáljon át Vatanennek. Valaki beindította a kocsiját, utánakiabáltak, hogy annyi piát hozzon, amennyi sohase fogy el.

Vatanen tajtékzott a méregtől. Dühtől merev lábakkal átlépett a szomszédos telekre, és megkérdezte, ki a nyaraló gazdája.

A korlát hasogatása egy pillanatra abbamaradt. Az egyik kövér, rezes orrú férfi, aki éppen a korlát felaprításával foglalatoskodott, felemelkedett.

— Ez a nyaraló, öregem, egy olyan nagyember tulajdona, hogy legokosabb, ha nyakadba szeded a lábad, és minél előbb eltűnsz innen. Mindenért én felelek, mozgás hát, vagy ezek a fiúk megadják a kezdősebességet.

— Egy tapodtat sem megyek sehová, míg ezt az ügyet el nem intéztük — mondta higgadtan Vatanen.

A férfi futóléptekkel eltűnt a házban. Kis idő múlva puskával a kezében jelent meg, mindkét csövét megtöltötte, és Vatanenre emelte a fegyvert. Émelyítő, áporodott alkoholszag keringett a levegőben.

A körülötte állók egyike váratlanul oly erővel rúgta fenéken Vatanent, hogy az hasra vágódott az udvaron. Rekedtes röhögés robbant ki, visszhangzott tőle az udvar. Valaki Vatanen oldalába rúgott.

Vatanen feltápászkodott, a nők homokos latyakot vágtak a szeme közé, valaki ököllel hátba vágta. Nem volt más megoldás, vissza kellett vonulnia a saját telekfelére. Recsegő röhögés kísérte Vatanen visszavonulását. Egyikük megszólalt, hogy ez már azért egy kicsit sok, de a többiek lehurrogták:

— A fenéket, az ilyen ember nem mer szólni a rendőrségnek. Halálra rémisztjük, meglátod, mukkanni sem mer majd az egész balhéról. De előbb fűtsük be a szaunát. Munkára, fiúk!

El lehet képzelni, hogy érezte magát Vatanen az eset után. Ölébe vette a nyulat, elindult a tengerszoros jegén, hogy rendezze gondolatait és megnyugodjon. Egy kilométernyire volt a túlsó part.

Vatanen félúton lehetett, amikor a rajcsúrozók szabadon eresztettek két hatalmas kutyát, amik szimatot kaptak a Vatanen ölében megbújó nyúlról.

— Fogd meg, fogd meg! — uszították a partról a kutyákat. Az acsarkodó, csaholó kopók nekirontottak a jégnek, hogy Vatanen és a nyúl után eredjenek. A nyúl maga alá kapta a lábait és nekilódult. Ahogy a kutyák megpillantották a menekülő nyulat, vad csaholásba kezdtek, vaskos lábuk meg-megcsúszott a jégen, amint elrohantak Vatanen mellett, s a nyúl nyomában eltűntek a szoros mögött az erdőben.

Vatanen utánuk futott a földnyelvre, és azon törte a fejét, hogyan tudná megmenteni a nyulát. Jól jönne most a fegyvere, de az ott maradt a Läähkimä tanya falán, a szögre akasztva.

A nyaralóból néhány pasas puskával a kezében kiszaladt utánuk a jégre. Futtukban is ordítoztak, biztatták kutyáikat, a jég hajladozott a súlyuk alatt. Vatanen elrejtőzött az erdőben. A férfiak, amint elérték a földnyelvet, abba az irányba kezdtek lövöldözni, ahol Vatanen megbújt. Vatanen pedig itt fekszik most a latyakban, és hallgatja a férfiak durva, pökhendi beszédét.

A nyúl messze járt, a kutyák hangját is alig lehetett hallani, de nyilván tartott még a vadászat, s a nyúl életben van, mert a kopók őrjöngve vonyítottak.

Végét kellene vetni ennek az otromba vadászatnak — elmélkedett Vatanen, de nem jutott eszébe semmi megoldás. Hogyan lehetséges, hogy ilyen emberek is vannak a világon? Micsoda élvezetet jelenthet számukra az efféle durva erőszak, hogyan alázhatja meg magát az ember ilyen rútul?

A nyúl, szegény pára, körbe-körbe futott nagy ijedtségében. A vadászat hangjai egyre közelebbről hallatszottak, s hirtelen előbukkant a fák sűrűjéből a nyúl. Amint észrevette Vatanent, ész nélkül az ölébe menekült. Szájából friss, piros vér csepegett. A kutyák egyre vadabbul ugattak.

Vatanen tisztában volt vele, hogy a kopók őt magát is széttépik, ha továbbra is itt ácsorog, ölében az üldözött nyúllal. Mit tegyen, hajítsa el magától ezt a drága kis állatot, küldje útjára, csak hogy a saját bőrét mentse?

Nem, már a gondolat miatt is szégyellte magát. Vatanen a közeli dombra futott, ahol vastag gyökerű, ágas-bogas fenyőfák álltak. Szélsebesen feltornázta magát és a nyulat az egyik fára. Nem volt könnyű mutatvány a nyúllal a hóna alatt. A fa kérgére nyúlszőr tapadt, de végül mégiscsak fent voltak.

Abban a pillanatban érkeztek meg a kutyák is, s a nyúl nyomát szaglászva hamarosan eljutottak a fához. Őrjöngő dühükben mellső lábukat a fa törzsének támasztva két lábra álltak, és fülsértő ugatásba kezdtek. Csak úgy repkedtek szerteszét a gyökérhéjdarabok, ahogy a kutyák acsarkodva kaparták a fát. A nyúl Vatanen hóna alá rejtette fejét, és egész testében reszketett.

Ismét hallani lehetett a részeg hangokat, s nemsokára öt férfi jelent meg a fa tövében.

— Sss, kutyák, kuss! Szóval itt ücsörög a haver, fenn a fán.

A férfiak felröhögtek, valamelyik megrugdosta a fát, egy másik megpróbálta megrázni, hogy Vatanen és a nyúl lepotyogjon róla.

— Úgy látszik, a fiúnak inába szállt a bátorsága. Dobd csak le ide azt a nyulat, akkor nem kell az öledbe lőni.

— Lőj a fára! Lőj a fára! Jó hecc lesz, senki sem fogja majd elhinni, hogy Karlsson nyulat lőtt a fán!

— Meg egy pasast is vele együtt!

Nem tudták abbahagyni a röhögést. Döngették a fát, a kutyák ott vicsorogtak a férfiak lába között. A tehetetlen düh könnyeket csalt Vatanen szemébe. Valaki észrevette:

— Hagyjuk itt ezt a szarnadrágot, hiszen már bőg! Nem volt elég ennyi hecc egyszerre?

— A kutyákat viszont itt hagyjuk, hadd tanuljon tisztességet a fiú, hogy legközelebb hogyan viselkedjen. Menjünk szaunázni, már biztosan bemelegedett.

A férfiak eltávoztak, a kutyák ott maradtak a fa tövében és vonyítva csaholtak. Vatanent hányinger kerülgette.

Nem sokkal sötétedés előtt valaki füttyentett a kutyáknak, s azok vonakodva bár, de elhagyták őrhelyüket. Vatanen szédült, s a nyúl is egyfolytában reszketett.

Vatanen még aznap este visszatért Helsinkibe. Először bűnvádi feljelentést akart tenni, aztán mégis meggondolta magát. Leilának csak ennyit mondott:

— Elmegyek északra a Läähkimäkuru tanyára, ez a dél nem nekem való. És el is ment.

 

 

XXI. Látogatás

 

A tavasz megérkeztével kellemesen teltek a napok a tiszta, friss északi időben. Vatanen ezúttal karámkészítési idénymunkát vállalt a réngazdától, fát hasogatott, amiből a rénszarvasok karámja készül. Kellőképp nehéz munka volt, ugyanakkor meglehetősen nagy szabadságot adott. A nyúl is élvezte a helyzetet, lába nyomát mindenfelé ott lehetett látni a vadonban.

Leila írogatott neki leveleket, néha kettő is érkezett egyszerre, mert a Läähkimäkuru tanyára minden második héten jött ki a posta. Leila levelei lángolóan forróak voltak, jólesett olvasni őket. Vatanen nagy ritkán válaszolgatott neki, éppen csak hogy melegen tartsa a tüzet. Leila nagyon remélte, hogy Vatanen otthagyja a Lappföldet és végleg visszatér az emberek közé, de Vatanen nem tudta elszánni magát. Bizalmatlan volt a déliek iránt, a lakott területet gyűlölte.

Március utolsó hetében váratlanul egy csapásra megváltozott az élet a Läähkimäkuru tanyán.

A medve, amelyikkel az előző őszön kötött ismeretséget Vatanen, előjött barlangjából. Az is lehet persze, hogy a karácsony táján szerzett kellemetlen tapasztalatok után nem is vonult már vissza téli pihenőre, mindenesetre most ismét feltűnt a Läähkimäkuru tanya környékén. Vatanen észrevette, hogy agyoncsapott néhány rénszarvast, minthogy a derékig érő hóban nehezen tudott magának elegendő más élelmet szerezni. Éjszakánként a tanya körül szimatolgatott, levizelte a ház sarkát, dühösen szusszantott a márciusi éjszakában.

A medve éjszakai látogatásai félelemmel töltötték el Vatanent, aki a gerendafalhoz állított lócán aludt. A fal mögül hallatszó morgás, szuszogás kiverte az álmot a szeméből. Úgy érezte magát, mint egy varsába szorult kis halacska, amikor nagy fejű csuka ostromolja a varsát.

Az esze azt súgta Vatanennek, hogy ne izguljon, mert a medve nem támadja meg az embert, de történnek időnként a józan észnek ellentmondó dolgok is.

Az egyik éjjel a medve keretestül belökte az ablakot, felsőtestével benyomakodott, és mélyet szippantott a meleg szobalevegőből. Odakint telihold fénylett az égen, a medvetest csaknem az egész ablakot betöltötte. A nyúl nyüszítve ugrott Vatanen háta mögé a lócára. Vatanen jégcsappá merevedett az ágyon. Micsoda élmény!

A medve megszaglászta az asztalon heverő ételmaradékokat, az estéről maradt morzsákat, szárított rénhúst, kenyeret, vajat, paradicsompürét és egyéb apróságokat. Vatanen a holdfényben látta, milyen ügyesen szedegeti a szájába a medve a vacsoramaradékot. Zizegett a papír, amint bontogatta, hangos cuppantással ízlelgette a bennelévőt. Micsoda mesteri módon dolgozott! Pillanatok alatt elfogyott minden, s a medve kis időre visszavonult az ablakból.

Amikor visszatért, már lényegesen bátrabban viselkedett. Észrevette az asztalon a paradicsompürés üveget, mancsába vette és csodálkozva nézegette. Illatát ínycsiklandónak találta, szorongatta az üveget, de sehogyse tudott rájönni, hogyan férkőzzön a tartalmához.

Aztán egyszer csak összeszorította az üveget. Nagy csattanás és meglepett morgás hallatszott, s a szétfröccsenő paradicsompüré pirosra festette a falat Vatanen feje felett. A tányértalpú nyalogatta a pürét, miközben széttrappolta a szobában, és magát is összekente tetőtől talpig. Most éppen a bundáját nyalogatta, s erről a hangról Vatanennek eszébe jutott a tanya neve Läähkimäkuru: Lefety árok.

A medve most az asztal lapját kezdte nyalni, a viaszosvászon terítő csikorgott vastag nyelve alatt. A paradicsompüré-foltok egyre beljebb csábították a medvét a szobába, az ablaknyílást egyre jobban betöltötte lompos, nagy teste, mint üvegmosó kefe az üveg nyakát. Mellső része már egészen az asztalra nehezedett, amikor az egyszer csak összeszakadt alatta, s a medve a padlóra zuhant. Az összetört asztaldarabok csörömpölve, recsegve hulltak szerteszét. A medve egy pillanatra meghökkent, de a következő másodpercben már összeszedte magát, és tanulmányozni kezdte a kunyhó belsejét. Vatanen moccanni sem mert.

A medve már a padlót nyalogatta, nyilván oda is fröccsent a paradicsompüréből. Hátborzongató látványt nyújtott, amint a hold megvilágította a hatalmas, rugalmas testet. Óriás feje, mint egy ijesztő nagy tisztítógép, a nyalogatás ütemére egyre közelebb került Vatanen lábfejéhez.

Ebben a pillanatban a nyúl idegei felmondták a szolgálatot, felpattant Vatanen háta mögül, a padlóra ugrott és körberohangálta a szobát. A medve utánakapott, de csak összevissza csapkodott, míg a nyúl meglapult valamelyik sarokban.

A medve lecsillapodott, és nyaldosni kezdte a falat Vatanen ágya lábánál.

Most vette csak észre Vatanent. Meglepetten tanulmányozni kezdte, kíváncsian, de még óvatosan. Nedves, meleg lehelete Vatanen arcába csapott. Megérezve Vatanen lélegzését, a tányértalpú nagyot szusszant, megragadta az embert, és egy kissé megrázta. Vatanen igyekezett elernyeszteni magát, mintha eszméletlen volna.

A medve a karjában tartott embert tanulmányozta, olyan volt, mint egy gyerek, aki új babát kapott, s nemigen tudja, mit kezdjen vele. Próbaképpen belemart Vatanen hasába. Vatanenből a fájdalom fültépő ordítást csalt ki, mire a medve rémületében a szoba falához vágta, s kiugrott az ablakon az udvarra.

Vatanen szeme előtt vörös és fehér karikák ugráltak, kezét a hasára szorította, s érezte, hogy nedves. Kiharapta volna a hasam? — futott át rajta a rémület. Kezébe kapta puskáját, meggörnyedve kivonszolta magát az udvarra, és belelőtt a sötétségbe.

A medve elmenekült, csak a hold fénylett rendületlenül.

Vatanen visszatért a szobába, meggyújtotta a lámpát, és megvizsgálta a hasát, amely síkos volt a vértől és a medve nyálától, de a seb nem látszott veszélyesnek. A medve csak kíváncsiságból mart bele, tulajdonképpen épphogy belecsippentett, a gyomrát nem harapta keresztül.

A nyúl bicegett. A medve nyilvánvalóan a nagy zűrzavarban véletlenül rátaposhatott, mert ha keze közé kaparintotta volna, a falhoz csapva ízzé-porrá zúzta volna.

Vatanen a falhoz rugdosta az asztaldarabokat, az ablakot kátránypapírral beszegezte, és lepedővel körülkötötte a hasát. Fájt a sebe, ahol megszorongatta és belekóstolt a medve.

Ölébe kapta a nyulat, megsimogatta ártatlan fehér bundácskáját, és a következő ígéretet tette neki:

— Holnap kora reggel utánasíelek és megölöm!

A nyúl puha, fehér pofaszőrei hevesen megrezdültek, mintha beleegyezését jelezték volna: a medvét meg kell ölni! A nyúl a medve vérére szomjazik!

 

 

XXII. A Valgia-tenger

 

A hold lebukott az ég alján. Vatanen néhány napra való élelmet csomagolt a hátizsákjába, az oldalzsebbe berakott tíz-húsz patront, s megtöltötte puskája tárát is. A fejszét jól megélesítette, magához vett még öt csomag cigarettát, gyufát és síkencét, majd odaszólt a nyúlnak:

— Jössz te is, ugye?

Az asztalon hagyott egy cédulát a következő szöveggel: „Medvevadászatra indultam, több napig is eltarthat: Vatanen.”

Bezárta maga mögött a tanya ajtaját, megkente a sítalpakat, hátára vetette hátizsákját és a puskáját, és felcsatolta a léceket. A tanya környéke tele volt a medve tappancsainak nyomával, de valamivel távolabb a vágtató állat friss nyomait fedezte fel. Elindult rajtuk, a hó alig-alig süppedt be alatta.

A nyomok Läähkimäkurun túl vezettek. Vatanen egyenletes, gyors tempóban haladt, hátizsákja izzadságfoltot vetett a hátára. A nyúl mögötte szökdécselt.

A márciusi nap ragyogó tiszta égboltra emelkedett, csípősen friss volt a levegő. A fagyos hó meg-megcsikordult, amint a síbotok apró lyukakat vágtak belé. Az út kifogástalan volt, Vatanen kimondottan élvezte a síelést, a szikrázó hómezőt, amely oly fényes, tiszta volt a felkelő nap fényében, hogy szinte elvakította az ember szemét.

A nyomok azt mutatták, hogy a medve lehiggadt, nyilván biztonságban érezte már magát. Vatanen gyorsabb tempóra kapcsolt, úgy remélte, hamarosan utoléri zsákmányát.

Délutánra Vatanen sűrű fenyvesbe ért, ahol észrevette, hogy a medve megpihenhetett. Talán hallotta közeledni üldözőjét, és még idejében továbbállt. Folytatnia kell hát a síelést, több napja is rámehet, míg beéri a medvét, ha egyáltalán be tudja érni. A hó szerencsére jobban akadályozta mozgásában a medvét, mint a síelőt.

Nagyobb, mocsaras területhez érkeztek, a nyomok innen dél felé fordultak. A mintegy tíz kilométeres síkság szélén Vatanen megpillantotta üldözöttjét, amint az apró, fekete pontként éppen eltűnt a síkság túloldalán fekvő havas erdőben. A látvány felvillanyozta Vatanent, s csak úgy repült sílécein a síkságon át.

A nap leszállt, s a sűrűben nehezen lehetett kivenni a nyomokat. Mit volt mit tenni, vacsoraszünetet kellett tartani. Vatanen kivágott egy nagy, kiszáradt fatörzset, tüzet gyújtott, megsütötte a rénhúst a serpenyőben, és forró teát ivott hozzá, majd néhány órára elszenderedett. Amikor felébredt, a hold fenn ragyogott a fényes, tiszta égbolton, s nagyszerűen megvilágította a nyomokat.

A csillogó hómező kegyetlenül szép látványt nyújtott. Az üldözés izgalommal töltötte el a síelőt, egy csepp fáradtságot sem érzett. Az izzadság megfagyott a hátán, ahogy hidegebb lett az idő. Szempilláit időnként ujjaival kellett felolvasztgatni, mert csomóssá fagytak a kemény hidegben. A nyúl közben rágcsálnivalót talált magának a patakparti füzesben.

— Ne maradj le, hékás! — szólt oda neki Vatanen. — Nincs most időnk a falatozásra.

A medve kétszer is megpihent, nyilván ő is kimerült, de a csendes éjszakában mindig meghallotta a közeledő sílécek surrogását, s el tudott menekülni. Most délkeletnek fordult. Még aznap áthaladtak az üldözők a tanhuai országúton, és a nagy kiterjedésű északkeleti erdőség felé közeledtek. Azon az éjszakán több folyón is átkeltek, az egyik léknél a medve megtöltötte bendőjét a jéghideg vízzel. Vatanen megkerülte a jégmentes részt. Ha idejében észre nem veszi, és sílécein véletlenül rászalad, bizony odaveszett volna.

A hold eltűnt, sötétség borult a tájra, tüzet kellett rakni. Vatanent álomba ringatta a tűz melege, rövid kosztolás után követte példáját a nyúl is.

Amint felkelt a nap, Vatanen folytatta útját. Úgy ítélte, hogy már Savukoski megyében járhatnak, valahol a Marttitól nyugatra fekvő vadonban. Hamarosan el kell érniök az országutat, a medve mintha egyenesen a savukoski templomba rohanna. S már ott is voltak az országúton.

A medve átloholt a Savukoskit és Marttit összekötő országúton, pontosan a két falu között. A hóekék szántotta barázdák annyira felhergelték, hogy magával vonszolt egy hóekét, úgy megnyomorgatta, hajlítgatta, mint egy ágacskát. Fontos üzenet volt ez Vatanen számára:

— Van még erő bennem, ember, ne közelíts!

De Vatanen nem tágított. Délutánra a nap felpuhította a havat, amely rátapadt a lécekre, és keservesen megnehezítette a síelést. Vatanen zihált. A hajsza egyre reménytelenebbnek tűnt, bár a nyomokat tisztán ki lehetett venni a hóban. Félbe kellett szakítani az üldözést, a hó csomókban tapadt a lécére. Csak estefelé keményedett meg egy kicsit a hómező, ekkor tudott néhány órát síelni Vatanen, de aztán olyan sötétség ereszkedett le, hogy az orráig sem látott. Azon az éjjelen nem is jött fel a hold. Vatanen kénytelen volt tábortüzet rakni, s ott tölteni az éjszakát. Úgy vélte, hogy már Salta megye területén járhatnak. A nyúl holtfáradtnak látszott, de egy szóval sem panaszkodott, mint ahogy általában sohasem panaszkodott sorsára. Vatanen kivágott neki egy fiatal nyárfát, és fejszével lehasogatta a kérgét. A nyúl eszegetett egy keveset, majd a tűz fénykörébe húzódott, és kinyújtott lábakkal elszenderedett. Soha ilyen kimerültnek nem látta még Vatanen.

— Ez a menet még a medvét is megviselheti.

Amint annyira megvilágosodott az ég alja, hogy látni lehetett a nyomokat, Vatanen folytatta a hajszát. Hátizsákja lazán lógott a hátán, fogytán volt az ennivaló, úgyhogy igencsak igyekeznie kellett. Meg kell ölnie a medvét még Salta megyében, a szovjet határ előtt. Útjuk Terniojokilaakso északi részének vadonjába vezetett, Naruska falu felé tarthattak, vélekedett Vatanen. Már napokkal ezelőtt lefutottak az ő térképéről, s most maga elé kellett idéznie Finnország teljes térképét, hogy meg tudja állapítani, merre járhatnak.

Monoton, borzasztóan megerőltető nap.

Estére Karhutunturi déli részéhez értek. Vatanen letért a nyomokról, és a faluba vezető országúton síelt tovább. Olyan kimerült volt, hogy elvágódott a hóeke tisztította úton. Iskolás gyerekek jöttek szembe vele, és illedelmesen köszöntötték. Északon az a szokás, hogy a gyerekek köszönnek a felnőtteknek. Vatanen megkérdezte tőlük, hol találja meg a boltot.

A bolt azonban már ősidők óta megszűnt, az üzletbusz pedig csak hetente kétszer jön. Vatanen lecsatolta síléceit, és bement a bolt melletti házba. A szobában a gazda éppen vacsoránál ült, a gazdasszony párolgó krumplit hámozott a tűzhely mellett, és egyenként tette férje tányérjába. Az elcsigázott ember kissé ijesztő látványt nyújtott ugyan, de becsületesnek látszott. Itt északon az ilyenféle embereknek hitelük van, amit a kifinomult ösztön azonnal megérez. A gazda hellyel kínálta maga mellett a látogatót, és kérte, hogy tartson vele az estebédnél.

Vatanen evett. Olyan elgyötört volt, hogy a kanál szívdobogása ütemére remegett a kezében. Még a sapkáját is elfelejtette levenni a fejéről. A rénszarvashúshoz készült mártás ízletes volt és tápláló, Vatanen az utolsó cseppig bekanalazta.

— Mikorra várható az üzlet busz? — kérdezte Vatanen.

— Csak holnapra.

— Sietnem kellene, akadna-e a házban néhány napra való élelem?

— Honnan jössz?

— Sompióból, Läähkimäkuruból indultam.

— Rozsomákot kergetsz?

— Valahogy úgy.

Iskolás gyerekek jöttek be a szobába, és rajcsúrozni kezdtek. A gazda kiparancsolta őket az udvarra, Vatanent pedig bevezette a hálókamrába. Félrehúzta a dupla ágyról a takarót, és ágyba parancsolta vendégét. Kintről behallatszott, amint odaszólt a feleségének:

— Csomagolj be négynapi élelmet a hátizsákba, és szólj a gyerekekre, hogy ne lármázzanak az udvaron! Kis idő múlva majd felkeltem.

Vatanen néhány órával később magától ébredt. Most látta csak, hogy teljesen felöltözve, cipőstül feküdt a lepedőn. A gyerekek a nyulat simogatták odakint. Amint észrevették, hogy Vatanen felébredt, élénken cseverészni kezdtek.

Vatanen egy százast tett az asztalra, de a gazda visszaadta. Kimentek az udvarra. Minden tagja merev volt, fájdalom hasogatta a hasát.

— Van egy kis bórvizük?

— Eredj, Léna, és hozzál ki a szobából! — A kislány egy üveggel tért vissza. Vatanen felfedte a hasát, és megmutatta a harapásnyomát a gazdának.

— Jó nagy pofája van ennek az istentelennek!

A gazda bekente a gyulladásba jött sebet, majd néhány réteg gézzel körbetekerte Vatanen hasát. Vatanen elindult az erdőbe a nyomok után, de az erdő széléről még visszakiáltott a gazdának:

— Kotala falu volt ez, vagy Naruska?

— Naruska — kiáltott vissza a gazda.

Vatanen hamarosan rátalált a nyomokra, s a hajsza folytatódott. Látszott, hogy a medve is fáradt s ingerült: megtépázta az útjába kerülő fákat úgy, hogy szerteszét repültek a kéregdarabok, kidöntött néhány odvas fát, útját forgácsok és faszilánkok kísérték. Vatanen azon törte a fejét, vajon átmegy-e a medve a határon?

— Téged, öregem, már semmi meg nem ment, fölöslegesen fordulsz segítségért a nagyhatalomhoz!

Éjszaka fagyos szél fütyörészett, a hold csak nagyritkán bukkant elő a felhők mögül. Meg kellett állapodni éjszakára. Reggelre a szél elseperte a nyomokat, Vatanen kénytelen volt összevissza barangolni a környéken, míg ismét ráakadt a friss nyomokra.

Hányadik napja tart már a hajsza? Már nem is izgatta.

A halálosan kimerült nyulat Vatanen a zsákjába dugta, és ismét nekilódult. Szakadt a hó és vihar kerekedett, a sűrű hófúvás megnehezítette a nyomkeresést, bár a nyomok még egészen frissek voltak. Vatanen pontosan tudta, hogy ha most nem képes lépést tartani, az egész eddigi üldözés teljesen hiábavaló volt. Sebe megint lüktetni kezdett, a kötés lecsúszott a lágyékára, de arra sem volt ideje, hogy megigazítsa.

Domboldalba értek, a vadul rázúduló csípős szél majd ledöntötte Vatanent a lábáról. De mese nincs, követni kell a nyomokat rendületlenül! Vatanen szeme előtt elsötétedett a világ. Tán csak nem kapott hóvakságot, hogy napok óta síel a vakító hómezőkön a medvenyomokra meresztett szemmel? Alighanem ez történt.

— Akkor sem menekülsz élve a karmaim közül, te nyomorult!

A hóviharban egy métert sem lehetett látni előre, a sífutás olyan volt, mint egy lidércnyomásos színdarab. Vatanen most már gépiesen követte a hófútta nyomokat. Hol volt már a kezdeti lelkes öröm! Egész nap tombolt a vihar, Vatanennek már fogalma sem volt róla, merrefelé tartanak, csak követte konokul a nyomokat, rátapadva, mint egy pióca. Vatanen közben elrágcsált néhány darab jéggé fagyott szalonnabőrt, amit Naruskából hozott magával, markába gyűjtötte a vállaira rakódott havat, és víz helyett azt szopogatta. S akkor hirtelen eltűntek a nyomok az erdő mellett vezető, hóekével letisztított országúton. A medve annyira kimerült volt, hogy az országúton menekült tovább. Meg-megcsúszott a jeges felületen, hatalmas karmai belevájtak a frissen hullott hóba. Vatanennek fázott a dereka, borzongott.

Útjelző táblával felszerelt útelágazáshoz értek. Remek! Most legalább megtudhatja Vatanen, merre járnak.

Megállt az útkereszteződésben, fáradtan ránehezedett a síbotokra, s olvasni kezdte az útjelző táblákon a felírást, de egy szót sem értett belőle.

Az útjelző táblák oroszul hirdették a helység nevét, cirill betűkkel. Vatanen átsíelt hát a határon, s már a Szovjetunió területén járt. A meglepetés gyöngyöző izzadságot csalt a fáradt ember homlokára. Forduljon vissza? Jelentkezzen a szovjet hatóságoknál?

— Hát ide jutottunk, az istenit neki!

Vatanen nem sokáig ácsorgott az útkereszteződésben, hanem újból a medve nyomába eredt, és erős iramban egészen az est beálltáig síelt. Egy pillanatra feltűnt az üldözött állat alakja, de a sötétség nyomban magába fogadta. Vatanen ismét fát vágott és tüzet rakott, első ízben szovjet területen. Előtte Kelet-Karjala mérhetetlen erdőségei, ember legyen a talpán, aki ilyen körülmények között is helyt áll.

A következő napokban valamelyest enyhült az idő. Vatanen, mint akinek eszét vette a gyűlölet, haladt a medve nyomában megállás nélkül, az meg átkelve néhány nagyobb országúton, kelet felé nyargalt, mintha erejéből mit sem veszített volna. Délről Murmanszk felé tartott egy repülőgép, amely a hangnál gyorsabb sebességgel haladt. A látvány megállásra kényszerítette a kimerült síelőt, a tündöklő szárnyú gépmadár lenyűgözte. Egyik embernek lám ilyen, másiknak amolyan közlekedési eszköz jut!

A medve elkerülte a falvakat, s a vadonban menekült tovább. Vatanen egyetlen emberi lélekkel sem találkozott, annál gyakrabban keresztezte azonban motoros szán nyomait. Lehetséges, hogy a határátlépésről senki tudomást sem vett? Elképzelhető, hiszen a szörnyű hóviharban Vatanen sem vette észre a határt. A vasfüggönyről szállingózó mendemondáról most hát bebizonyosodott, hogy valótlanság, még csak szögesdrótdarabok sem akadtak Vatanen sílécére.

Élelme már két napja elfogyott, de az üldözés csak nem akart véget érni. Apró kis falucskához érkeztek, a medve az egyik omladozó kőépületben tért éjszakai nyugalomra. Hiszen ez egy régi sófőzde — állapította meg Vatanen —, szóval kiértünk a tengerhez, a Valgia-tenger partjára.

S már ott is futottak előttük a murmanszki vasúti sínek. Vatanen keresztülsíelt a sínpárokon, csak úgy csattogtak a lécek a fagyban. Villamosították a pályát, vette még észre Vatanen, mielőtt folytatta volna a medveüldözést. Előző este forró vízben szalonnahéjat főzött magának, s most olyan éhes volt, hogy a medvén kívül más nem is érdekelte.

S ekkor végre kiértek a tengerpartra. A medve kimenekült a jégre, a messze távolból fekete jégtörő hajó tűnt fel, nyomában néhány kisebb kereskedőhajóval.

A medve Kantalahti jegére futott, Vatanen makacsul a nyomában. Néhány kilométerrel északabbra a ragyogó téli égboltra kirajzolódtak Kantalahti város gyárkéményei, s a belőlük felszálló füstkígyó.

A medve egészen a jégtörő vágta hasadékig futott. Vatanen rendületlenül síelt a nyomában, s a szörnyűséges utazás utolsó csatáját itt vívták meg, a Valgia-tenger szikrázóan tiszta jegén.

A medve a hasadék szélén két lábra emelkedett és félelmetes bömbölés szakadt fel a torkából. Ragyogó fehér gallérja szikrázott a napsütésben. Vatanen felé fordulva iszonyú ordítással zúdította rá vad dühét. Vatanen lekapcsolta síléceit, hasra ereszkedett a jégen, hüvelykujjával letörölte látcsöve lencséjéről a párát, ki biztosította a puskáját, és egyenesen a medve mellére célzott. A hatalmas medvetest a jégre zuhant, második lövésre már nem is volt szükség. Vatanen áldozatához botladozott, felmetszette a nyakát és kieresztette a vérét, amely sűrű volt és sötét. Két marokkal mohón ivott belőle, aztán leroskadt a hatalmas testre, és rágyújtott az utolsó szál cigarettájára. Sírás szakadt fel belőle, maga sem tudta, hogy miért, csak rázta a zokogás, simogatta a medve bundáját, és simogatta a nyulat, amely ott kucorgott csukott szemmel a hátizsákban.

Két nagy repülőgép ereszkedett le a jégre, és katonák ugráltak ki belőle. Tízegynéhányan Vatanenhez futottak, egyikőjük így szólt hozzá karjalai nyelvjárásban:

— Na, elvtárs, csak megfogtad! Előszöris a Vörös Hadsereg nevében szeretnék gratulálni! Aztán kémkedés vádjával letartóztatlak, de ne félj, jóember, ez csak formaság. Nesze, húzd meg!

Vatanen nagyot húzott az üvegből, az égő hideg vodka felszárította könnyeit. Bemutatkozott, és így szólt:

— Elnézést kérek, hogy átléptem a határt, de másképp sehogyan se tudtam volna elejteni ezt a medvét.

— Vot, meg van bocsájtva. Milyen rengeteget síeltél! Na gyere, szállj fel a gépre, a fiúk majd megnyúzzák a medvét. Hozod a nyulat is magaddal?

Beszálltak a gépbe, amely néhány perces repülés után leereszkedett a szárazföldön egy repülőtérre.

— Vot, először irány a szauna, aztán alvás, holnap pedig sor kerülhet a kihallgatásra.

 

 

XXIII. Az elöljáróságon

 

Vatanent és a nyulat két hónapig tartottak fogva a Szovjetunióban, ez alatt az idő alatt többször is kihallgatták és Finnország felől faggatták. Kiderült, hogy a szovjet határőrök figyelemmel kísérték Vatanen határátlépését, s attól kezdve követték egészen a tengerig.

Vatanenről a karjalai rádióban is megemlékeztek.

A Szovjet Karjala című lap interjút készített vele, lefotózták, vállán a medvebőrrel, karján a nyúllal. A hivatalos szervek jóindulattal viseltettek irányában, nem zárták börtönbe, szabadon mozoghatott Petrozavodszkban, miután szavát adta, hogy nem síel vissza Finnországba, míg nem tisztázzák ügyét.

A kihallgatásról készített kétszáz oldalas jegyzőkönyvet megküldték Finnországba. Ebben a jegyzőkönyvben pontosan leírták, mi minden történt Vatanennel mind a finn, mind pedig a szovjet oldalon. A szovjet hivatalos szervek felkérték a finn belügyminisztériumot, hogy ellenőrizze, valósak-e Vatanen állításai. Egy hónap múlva megérkezett Petrozavodszkba a finn hivatalos szervek válasza, amelyben igazolták Vatanen állításainak valós voltát. E szerint az átirat szerint Vatanent Finnországban többrendbeli bűncselekmény elkövetésével vádolják.

Házasságtörést követett el. Félrevezette a hivatalos szerveket azáltal, hogy nyáron, amikor családjától elmenekült, nem jelentette be távozását. Tehát csavargó lett. Az ötödik vádpont az volt ellene, hogy néhány napig megfelelő engedély nélkül tartott magánál egy vadat. Hatodszor: Nilsiäben titokban szigonnyal fogott halat, s egy bizonyos Hannikainen nevű egyénnel együtt érvényes engedély nélkül halászott. Hetedszer: az erdőtűz idején illegálisan főzött pálinkát fogyasztott, ezzel az alkoholtörvénnyel ellenkező módon járt el; nyolcadszor: ugyanezen erdőtűz idején Vatanen egyúttal egy teljes napig nem tett eleget kötelességének, mely idő alatt egy Salosensaari nevű egyénnel alkoholizált; kilencedszer: Kuhmóban meggyalázott egy halottat; tizedszer: Meltaus faluban az Ounas folyó mentén segédkezett a német hadizsákmány elbitorlásában és törvénytelen eladásában; tizenegyedszer: Posióban állatkínzással vádolták; tizenkettedszer: Vittumaisenojában tettlegesen bántalmazott egy Kaartinen nevű síoktatót; továbbá tizenharmadszor: Läähkimäkuru területén Sompióban elmulasztotta, hogy megfelelő időben bejelentést tegyen egy veszedelmes medve felbukkanásáról; tizennegyedszer: törvénytelen medvevadászaton vett részt anélkül, hogy fegyverviselési engedélye lett volna; tizenötödször: a külügyminisztérium által adott ebéden hivatalos meghívás nélkül vett részt; tizenhatodszor: hamis adatok felhasználásával a tulajdonában levő nyúl számára megfelelő ellenszolgáltatás nélkül gyógykezelést eszközölt egy állami tulajdonban lévő kutatóintézetben, Helsinkiben, továbbá tizenhetedszer: a Koalíciós Ifjúsági Szövetség titkárát egy helsinki étterem vécéjében tettleg bántalmazta; tizennyolcadszor: részegen Kerava felé biciklizett; tizenkilencedszer: Turenkiban és Hankóban nős emberként eljegyezte magát egy bizonyos Heikkinen nevű hölggyel; ráadásul ismételten medvevadászatra indult, megintcsak fegyverviselési engedély nélkül, és huszonegyedszer: medvevadászat keretében vízum és útlevél nélkül átlépte a finn–szovjet határt. Ezek után vádolják még azokkal a bűncselekményekkel, amelyeknek elkövetését huszonkettedszer: a szovjet hatóságok előtt beismerte.

Az ezen bűncselekmények elkövetésével vádolt Vatanent a finn igazságügyi szerveknek kell átadni ítélethozatalra — állapítja meg az átirat, követelve Vatanen kiadatását Finnországnak az általa elejtett medve bőrével, valamint a tulajdonában levő nyúllal együtt.

— Te aztán elvetemült bűnöző vagy! — nevetett a tisztviselő, aki Vatanen kihallgatását vezette Petrozavodszkban. — Nincs más hátra, el kell küldjelek Leningrádba, hogy vizsgálják ki az ügyedet.

Leningrádban Vatanen az Astor Szállodában lakott, míg ügyében a kivizsgálás folyt. A szovjet hatóságok lemondtak a vele szemben támasztott követelésekről, s így június 13-án végül Vatanent vonatra tették. Az őrnagy, aki kikísérte az állomásra, keményen meglapogatta, megölelgette, jobbról-balról megcsókolta, és így búcsúzott:

— Elvtárs, ha szabadlábra kerülsz, vot, gyere vissza az Astorba, és iszunk együtt egy jó nagyot!

 

 

XXIV. Utószó

 

Vatanennel pedig a következők történtek: Vainikkalában letartóztatták és rabkocsiban Helsinkibe szállították. Odaküldtek a nyulat is egy furnérdobozban, amelynek oldalába kerek lyukakat fúrtak, tetejére pedig azt írták: Állat.

Vizsgálati fogsága idején Vatanen alaposan átgondolta a helyzetet, de egy cseppnyi megbánást sem mutatott, sőt olyan megátalkodott magatartást tanúsított, hogy még a gyengéd tekintetű lelkész is csak a fejét csóválta, és nyeldekelte a torkába szorult gombócot.

A hivatalos szerveknek nagy gondot okozott a nyúl, ami vitathatatlanul Vatanen tulajdona volt, s nem lehetett sem megölni, sem megenni. Vatanen ügyvédjén keresztül követelte, hogy bűntársként ítéljék el a nyulat is mindama bűncselekmények elkövetéséért, amivel őt vádolták, hogy e drága kis istenteremtménye és a gazdája együtt szenvedhesse el a börtönbüntetést.

A legfelsőbb börtönigazgatóság vezetője tanulmányozta a kérdést, átnézte az erre vonatkozó paragrafusokat, és arra a meggyőződésre jutott, hogy amennyiben Vatanen nő volna, és a nyúl a kisbabája, a bébit természetesen be lehetne börtönözni anyjával együtt egészen addig, míg anya nélkül nem boldogul, de egy állattal Finnországban nem lehet így elbánni. A rabgondozás magasrangú tisztviselője nyilatkozatában kifejtette, hogy tilos raboknak társaságul magukhoz venniök kedvenc állataikat vagy más efféléket, bár a nyúl voltaképpen nem is értékelhető Vatanen kedvenc háziállataként. Mindezeken kívül az állatvédelmi törvény sem engedi, hogy a nyulat Vatanen társaként börtönbe vessék, mert a cella túlságosan egészségtelen egy vadállat számára, Vatanen nyulát pedig jog szerint továbbra is vadállatnak lehet tekinteni. Erre való hivatkozással a felső vezetés elutasította Vatanen kérését, hogy a nyulat zárják vele egy cellába, hiszen ott el is pusztulhatna. — Hiszen Ön is megérti ugye, hogy egy ilyen cella túlságosan zord hely egy ártatlan kis állatka számára — magyarázta a börtönlelkész Vatanennek, amikor megvitte neki a hivatalos szervek döntését.

Az ügy csak akkor oldódott meg, amikor Vatanen levélben végül a köztársasági elnökhöz fordult. Ezt a levelet Vatanen csajkája aljára ragasztva kicsempésztette a kórház falain kívül működő galvanizálóüzembe, ahol az egyik munkás a levelet lenyelte, majd egyszoba-összkomfortos magányában este visszaöklendezte. Ezután megszárogatta, kivasalta a levelet, tiszta borítékba tette, és éjjeli tizenkét órakor a telihold fényénél az elnöki palota postaládájába dobta, ahonnan pontban reggel hat órakor több más levéllel egyetemben az elnöki kancelláriába vitték.

A levél felnyitásától kezdve addig a pillanatig, amikor fonott kosarában Vatanen ölébe helyezték a nyulat, nem telt el több idő, mint egy óra és tíz perc. Arra a kérdésemre, hogyan sikerült elintéznie ezt az ügyet, Vatanen azt válaszolta, hogy ezzel a továbbiakban nem kíván foglalkozni, hiszen a levél bizalmas volt.

Nekem, aki e sorokat írtam, abban a különleges szerencsében volt részem, hogy felkereshettem Vatanent vizsgálati fogsága idején. Hosszas beszélgetéseket folytattunk, amelyekről gondos feljegyzéseket készítettem, s ezek alapján írtam meg e könyvet.

Emlékezetembe belevésődött annak az embernek a képe, aki meggyőződésem szerint mélyen gondolkodó és jó természetű lény volt. Míg élek, nem felejtem el szavait, amelyeket utolsó interjúnk végén ejtett: „Ilyen az élet!”

Nézetem szerint Vatanen története azt bizonyítja, hogy forradalmi lélek volt, ízig-vérig forradalmár, ebben rejlik emberi nagysága. Amint zord cellája falai között Vatanen oly gyengéden simogatta a nyulat, mintha édesanyja volna, megértettem, micsoda emberi összetartozásról van itt szó. Emlékszem, amikor Vatanen könnyes szemmel tekintett szét cellájában, az a meghatározhatatlan érzés kerített hatalmába, hogy ezt a nyomorúságos helyzetbe kergetett embert semmi meg nem akadályozhatja, hogy még egyszer meg ne mutassa a lényében feszülő elemi és ellenállhatatlan erőt.

Amint e könyv kéziratát épp nyomdába akarták küldeni, dolgozószobámba érkezett a lovasfutárral egyenesen a börtönből küldött gyorshír: Vatanen a nyúllal együtt megszökött!

Tüstént a börtönbe siettem, ahol megtudtam, hogyan is történt a szökés. Kétségtelen, hogy Finnország bűnözési történetének egyik legfurább esetével állunk szemben: Vatanenben oly hevesen élt a szabadság utáni vágy, hogy egy keserves napon ölbe kapta a nyulat és kisétált cellája falán keresztül a börtönudvarra, majd a külső börtönfalon keresztül a szabad világba. Azóta mindkettőjüknek nyoma veszett. A menekülés perceiben a börtönőrök mintha megbénultak volna, gépfegyvereik mellett moccanni sem tudtak, s ekképpen képtelenek voltak bármit is tenni a szökés megakadályozására. A szökést követő napon Vatanen ügyvédje, Leila Heikkinen joggyakornok is eltűnt, és senki nem sejti, merre lehet.

Ezen utolsó tette is csak azt bizonyítja, hogy Vatanennel nem lehet packázni!

 

Suomusjärvi,                                                                                                         Arto Paasilinna

1975. V. 14.

 

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó Kardos György

Sylvester János Nyomda 82/2611 Szombathely, 1983.

Felelős vezető Hanuszek Béla igazgató

Felelős szerkesztő Szaszovszky József

Műszaki vezető Sebestyén Lajos

Tipográfus Fraunhoffer Péter

Fedélgrafikus Pécsi Gábor · Kiadványszám 5320

Megjelent 10,6 (A5) ív terjedelemben · MA 4274

ISBN 963 271 892 5

ISSN 0134–1359

 

 

A mai finn irodalom jellegzetesen gunyoros-kritikus hangját, a szatirikus kispróza és regény műfajait műveli Arto Paasilinna, akit a társadalmi ellentmondásokat vizsgáló új, fiatal nemzedékbe sorolhatunk: 1942-ben született az észak-finnországi Kittiläben. Mint kisregényének hőse, Vatanen, ő is volt fakitermelő erdei munkás, újságíró, szerkesztőségi munkatárs, A nyúl éve tehát nemcsak írói ötletekkel, a cselekmény fordulataival mulattatja az olvasót, hanem figurák, típusok, magatartások pontos megfigyeléseivel is szolgál.

Az író első kötete Nemzeti vendégkönyv címmel jelent meg. „a finn illemhelyek milyenségéről írt tanulmánynak” nevezve magát (nem ok nélkül: a civilizáció foka mérhető ezeken a szociográfiai objektumokon világszerte), ezt két szatirikus kalandregény követte, a Finlandia-hadművelet és A Mennyország-sziget foglyai (inkább szórakoztatónak szánta Paasilinna e két művét), majd A nyúl éve meghozta a nagy sikert. Ezt több nyelvre lefordították, a belőle készült filmet a magyar televízió is bemutatta.