Új nyelvteória
Ősemberek ószavai

A nyelvvé szerveződött emberi beszéd kialakulásával kapcsolatos új elmélettel lepte meg nemrégiben kollégáit a kaliforniai Berkeley Egyetem nyelvészprofesszora, Johanna Nichols, a kaukázusi nyelvek elismert szakértője. Az újvilági nyelvész teóriája megerősíteni látszik azt az eddig főleg régészeti és antropológiai kutatásokra alapozott elképzelést, miszerint az emberiség 200 ezer évvel ezelőtt Afrikából indulva Dél- és Kelet-Ázsián keresztül hódította meg e sártekét.

„Nyelvtörténeti földrajz” - summázta nemrég a New Scientist című amerikai tudományos hetilap kérdésére Johanna Nichols, a kaliforniai Berkeley Egyetem szlavisztika tanszékének professzora, amikor annak összefoglalására kérték fel, mi is teóriájának lényege. Számára ugyanis a mai modern nyelvek beszédes bizonyítékokkal szolgálnak arra nézvést, hogyan és mikor rajzott szét az emberiség a földön, s még az is visszakövetkeztethető belőlük, vajon miként és mikor népesült be például Ausztrália vagy Új-Guinea. Az eleddig többnyire a csecsen és ingus nyelvekről publikált tanulmányai révén ismert, nyelvészeti antropológiával is foglalkozó Nichols nem kevesebbet állít, mint hogy a ma létező több mint 6 ezer nyelvből kiindulva, kizárólag grammatikai módszerek segítségével „kalkulálni” lehet, hogy az emberiség 130 ezer évvel ezelőtt kezdett a mai értelemben beszélni, vagyis bonyolultabb - például alanyból, állítmányból és tárgyból álló - nyelvtani szerkezeteket használni a fajtársakkal történő kommunikációban.

A nagy ívű, a nemzetközi nyelvésztársadalomban máris éles vitákat kiváltó teória kidolgozásához Nichols a nyelvek grammatikai sajátosságaiból, azok változásaiból és e változások sebességéből indult ki. Mindezt azonban kétségtelenül rendhagyó módon tette. Szakítva ugyanis tudományágának hagyományaival, nem a nyelvek rokonságának fokát, a leágazásokat vizsgálta, hanem az egymástól több tízezer kilométerre élő népek - mint például az észak-amerikai indián törzsek és a koreaiak vagy az Etiópiában élő amhara törzs tagjai és az új-guineai bennszülöttek - nyelvében kereste alapvonásaik esetleges hasonlóságát. Nichols ehhez több, úgynevezett nyelvtipológiai „építőkockát” használt. Például aszerint osztályozta e - szerkezetükben és szókincsükben olykor igen távol álló - nyelveket, hogy melyek névmásai kezdődnek „n”, illetve „m” hanggal, mert ezt például egészen archaikus elemnek vélte. Vagy kereste, még mely nyelvek oldják meg a tárgyas igeragozást akként, hogy egyszerűen az alany kerül tárgyesetbe. Ugyancsak kereste azokat a nyelveket is, amelyekben közös elem volt, hogy a számnevek és a főnevek közé valamilyen, a „mélyebb” azonosítást segítő kiegészítő névszó kerül. Ahogyan pédául a magyarban sem négy szőlőt, hanem négy fürt szőlőt mondunk. Kiderült, a kiválasztott s - véleménye szerint - „közös ősi jegyekben gazdag nyelvek úgy veszik körbe a Csendes-óceán partvidékét, Új-Guineától Ázsia délkeleti partvidékétől északnyugat felé húzódva egészen Észak-Amerikán át Dél-Amerikáig, mint valami globális nyaklánc”. Mindezek alapján azt állítja, immár nyelvészeti szempontból is hasonló eredményre jutott, mint a ma már genetikai összehasonlító vizsgálatokkal is alátámasztott antropológiai kutatások, amelyek szerint a homo sapiens nagyjából 200 ezer évvel ezelőtti kialakulása után Kelet-Afrikából kiindulva először Dél-, majd Kelet-Ázsiát hódította meg, s innen „szétspriccelve” érkezett meg délnek tartva 50 ezer évvel ezelőtt az ausztrál kontinensre, észak felé vándorolva pedig, a Bering-szoroson átkelve, 30 ezer évvel ezelőtt Észak-Amerikába, majd onnan röpke tízezer év elteltével Dél-Amerikába. E meglepően pontos - a nyelvésznő elméletének legélesebb kritikusai szerint az eddigi kutatások által talán túlságosan is sugallt - évszámokhoz, mint azt a New Scientist is megírta, a kutatónőnek konstruálnia kellett egy, természetesen csak elméletileg létező speciális nyelvi órát is, amelynek képzelt mutatója 6 ezer évenként ugrik egyet. Ez a Nichols kreálta grammatikai kronométer azon elképzelés alapján ketyeg, hogy - a nyelvészeti közvélekedés szerint is - kevés mai nyelv gyökerei nyúlnak 6 ezer évnél mélyebbre az időben. Igaz, bizonyos nyelvi építőkockákról Nichols éppen azt feltételezi, hogy dacolnak a korral. Eme feltevés bizonyítatlanságát persze egyelőre maga Nichols is elismeri, ám az összehasonlító nyelvészet eredményeiből kiindulva úgy véli, ezen ősépítőkockák nyelvről nyelvre átöröklődtek, s megőrizték a 6 ezer évnél régebbi nyelvi kapcsolatokat is - pontosabban az emberiség föld körüli vándorútja stációinak emlékeit. Ahhoz, hogy összeálljon a kép, elegendő lenne ezen jegyeket átvezetni egy világtérképre, majd az eredményt összevetni az eredetkutatás leletekkel is alátámasztott tényeivel.

A Nichols-féle nyelvtörténeti elmélet kapcsán legelőször mindjárt ezen a bizonyos órán akadt fenn a szakma. Hua Chan, a chicagói állami egyetem nyelvészprofesszora például úgy véli: az írásbeliségre többé-kevésbé talán igaz is lehet ez a 6 ezer éves időtávlat - hiszen tízezer évnél korábbról nincs is efféle lelet, ám ez  nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy nyelv ne lehetne akár ennél is ősibb. A Szegedi Egyetemen tanító Pléh Csaba nyelvész és pszichológus viszont úgy véli, Nichols nem tesz mást, mint hogy a jelenlegi nyelvkialakulási elméletekben szereplő évszámok egyik szélső értékét nevezi meg. A jelenleg elfogadott elméletek ugyanis a mai értelemben vehető beszélt nyelv megszületésének időpontjaként lehetségesnek tartják a 130 ezer és a 30 ezer éves meghatározást is. A különbség csak annyi, hogy az időben közelebbi dátumok mellett kardoskodó tudósok hosszabb evolúciót, tehát a mai, kiforrott grammatikától, bonyolult igeidőktől s egyéb cizellációktól még „érintetlen”, úgynevezett előnyelveket is feltételeznek. Igaz, erre sincsenek kézzelfogható bizonyítékok, hiszen még a legelszigeteltebb vidékeken csak a közelebbi múltban felfedezett „primitív” törzsek is „kész”, modern értelemben vett nyelveken beszéltek.

„A grammatikai változások sebessége már korábban is sok feltételezésre adott lehetőséget” - fogalmazza meg az új elmélettel kapcsolatos további aggályainak egyikét Sándor Klára, a Szegedi Egyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar magyar nyelvi tanszékének munkatársa. A nyelv evolúciójával, a nyelvi változások elméletével foglalkozó magyar nyelvész szerint ilyen módszert évtizedekkel ezelőtt a nyelvrokonság-kutatásban is használtak. A hipotézis az volt, hogy a nyelvek - beszéljék akárhányan és akárhol - egyenletes sebességgel változnak, és a szókincs elemei ennek megfelelően szabályos időközönként cserélődnek is, így minden egyes nyelvből ugyanolyan sebességgel ugyanannyi elem kopik ki. Az elmúlt évtizedekben folytatott nyelvészeti kutatások azonban már meghaladni látszanak e nézetet. „A változás ütemét inkább egy lassú és gyors szakaszokat tartalmazó ritmusképlettel lehetne leírni, ráadásul a változások gyakorlatilag csak egyes nyelvi elemekre vonatkoznak, tehát a nyelv különböző elemei még ugyanabban az időszakban is különböző sebességgel változnak” - folytatja Sándor Klára. Pléh Csaba szerint Nichols elméletében az sem problémamentes, ahogyan abban a vizsgált grammatikai alapegységek több tízezer éve stabilak, és azonosságuk egy közös ősre utal. Márpedig, mint mondja, az azonosság a nyelvekben igen gyakran lehet csupán véletlen egybeesés, mint ahogy lehet a nyelvek közötti, korántsem archaikus, hanem éppen hogy friss érintkezés eredménye is. A magyar nyelvnek például - mondja - éppen ez utóbbi miatt van annyi indoeurópai „tulajdonsága”.

A perzsa származású, az ausztráliai Sydney Egyetemen tanító Shahin Nassirkhani, valamint az amerikai texasi állami egyetem nyelvésze, John Mcreery szerint Nichols elmélete nem is annyira vadonatúj; például a nyolcvanas évek végén sűrűn idézték a nyelvészeti vizekre is merészkedő olasz-amerikai populációgenetikus, Luigi Luca Cavalli-Sforsa teóriáját, amely szerint a mai nyelvek rokonsági kapcsolatai az e nyelveket beszélő népek genetikai hasonlóságát vagy különbözőségét tükrözik. A nyelvészek szerint ebben az elméletben nemcsak az a baj, hogy komoly nyelvészeti szakmai hibákat tartalmaz, hanem az is, hogy nem számol a nyelvek érintkezésekor kialakuló, sokszor igen mélyre ható kölcsönzési folyamatokkal, a nyelvcserével, de még a nyelvek általános törvényszerűségei alapján zajló belső változásokkal sem.

A New Scientist által „népszerűsített” elmélet - az emberiség kialakulását kutató más diszciplínák eredményeit alátámasztó, de nyelvészeti körökben erősen vitatott tézisei dacára - alaposan felkavarta a nemzetközi szakmai közvéleményt. Ha másért nem, azért, mert ha nem is nyíltan, de az „ősi nyelvi építőkockák” alkalmazásával ismét felélesztette a Wilhelm von Humboldt német nyelvész által kidolgozott, ám már évszázada idejétmúltnak ítélt nyelvevolúciós teóriát. Eszerint bizonyos nyelvek alacsonyabb, más, főként a nyugat-európai nyelvek felsőbb rendűek, vagyis - mint azt Benczik Vilmos nyelvészprofesszor az Írásbeliség és nyelvfejlődés című összefoglaló tanulmányában is írja - Humboldt lényegében tagadta a nyelvek és kultúrák egyenlőségét.

VAJNA TAMÁS