A nyelvészetre is érvényes az, hogy a test és lélek karteziánus szétválasztása ugyan nem illeszthető be az evolúciós szemléletbe, ennek ellenére nagyon nehéz ettől a hagyománytól megszabadulni: rejtetten vagy kevésbé rejtetten ott bujkál számos elméletben. A nyelvtudományban a 20. század szintén a racionalista irányzatok diadalmenetének lehetett tanúja: először a strukturalizmus, a század második felétől a fölzárkózó, majd minden mást szinte lesöprő chomskyanizmus szolgáltatta a nem-nyelvészek számára „a” nyelvészet eredményeit.

Kampis György a témával kapcsolatban publikált friss írásaiban rámutat, hogy a karteziánus szemléletrendszer nehezen megingathatóságának egyik titka éppen a nyelv, pontosabban az, hogy az elme szimbolikus modelljének mintája az emberi nyelv propozicionális értelmezése. Ebben a körülményben rejlik az a csapda, amelyből a racionalista nyelvészet nemigen tud(hat) kikecmeregni: ez a nyelvészet olyan tágabb gondolatrendszerben mozog, amelyben kutatásának tárgya egyértelműen csak egy propozicionálisan működő nyelv lehet, és amelyben a nyelv funkciója egyértelműen a gondolatok cseréje elme és elme között — még akkor is, ha a gondolatokat és szándékokat nemcsak a legegyszerűbb módon, mondatjelentésként értelmezi, hanem ennél jóval rafináltabban beszédtettekben és mindenféle egyéb, a mondatjelentésen túlmutató szándékmegjelenítésekben gondolkodik. Mivel a tágabb gondolatrendszer azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a nyelv propozicionális, nem csoda, ha az ebben a gondolatrendszerben dolgozó nyelvész egy ilyennek előfeltételezett nyelvet kutatásai során valóban ilyennek is lát — hiszen a nyelv vizsgálatából eleve kizár mindent, ami megrendíthetné előfeltevéseit (vagy kevésbé elnézően fogalmazva: ami rádöbbenthetné, hogy Micimackóként jár körbe). Ennek látványos példája nemcsak a strukturalista alapvetés minden zavaró tulajdonságtól megfosztott éteri nyelve, hanem a generatív nyelvészet unalomig emlegetett ideális beszélője is. Mindkettő bátran kinevezhető a racionalizmus szimbólumának.

Mára bebizonyosodott, hogy ez a fajta nyelvtudomány nem tud mit kezdeni a nyelv számos kiirthatatlan tulajdonságával: a változással, a változatossággal; azzal, hogy cél nélkül csevegünk; hogy amikor társalgunk, akkor ezt nem mondatokban tesszük; hogy a jelentés tulajdonképpen, ha jól megnézzük, nincs is; nem tud mit kezdeni a szépirodalommal, de nem tud mit kezdeni a kétnyelvűséggel sem; és nagyon csökevényes választ képes csak adni a nyelvelsajátításra. Minél több kreol nyelvet írnak le, annál kevésbé tartható a gondolatrendszer egyik fő támasza, a bickertoni „bioprogram-hipotézis”. S mivel az az előfeltevésrendszer, amin e nyelvészet nyugszik, evolúcióellenes, nem meglepő, ha ez a fajta nyelvkép sem illeszthető az evolúciós gondolkodásba.

A racionalista nyelvészet alternatívájaként létezik empirista nyelvészet — ezt összefoglaló névvel gyakran szociolingvisztikának is emlegetik, ez a megnevezés azonban olyan tág jelentést vett mára föl, hogy valójában használhatatlan. Leginkább azért van ez, mert az empirikus módszereket alkalmazó megközelítések rendkívül heterogének. Nem egységesek abban, hogy mit tekintenek empirikus adatnak — a minőségi és a mennyiségi empirizmusban hívők a klasszikus szociológia és az antropológia mintájára gyakran szembenállnak egymással. Ezek azonban kisebb, és mostani szempontunkból jelentéktelen különbségek: módszerében valamilyen módon minden empirista nyelvész empirista. Elméletében azonban nem: sokkal inkább skálán helyezhetők el a racionalista és az empirista között, empiristán most azt értve, hogy amennyire csak ez lehetséges, tudatosan igyekszik megszabadulni a racionalista nyelvészetből megismert képektől, előfeltevésektől, gondolkodási sémáktól, és hagyja magát saját adatai által vezetni. Viszonylag kevés olyan szociolingvista van, aki nyíltan a skála racionalista végpontjára helyezné magát — ilyen pl. Jack Chambers, aki erősen vonzódik a chomskyánus értelemben vett innátizmushoz. Annál többen vannak viszont, akik különböző generatív megközelítéseket próbálnak adaptálni hangtani és mondattani változások és változók leírására. És csaknem mindegyikük konstruktivista, és ebben az értelemben dualista is persze — nemcsak a racionalista nyelvészet nyelve az emberektől függetlenül létező valami, a konstruktivistáé lényegében ugyanez. Így születnek azok a meglepő következtetések, hogy egy-egy külső hatás, ha elég erős, katasztrofikus természetű változásokat is képes okozni a nyelvben — ez a hipotézis élesen szembenáll azzal a meglehetősen robusztus adathalmazzal, amit a nyelvi változás graduális természetéről, illetve a nyelvérintkezések lehetséges hatásairól azok összegyűjtöttek, akik a katasztrofizmus hipotézisét megfogalmazták.

A konstruktivizmus és a nyílt dualizmus ellenszeréül javasoltak biológiai redukcionista elméleteket is — nyilván nem függetlenül attól, hogy ez a szociális konstruktivizmus egyéb válfajai esetében ugyanígy történt —, és ezek ugyanúgy nem tűnnek működő magyarázatnak, mint más esetekben sem: mert nem képesek magyarázni a föntebb említett, minden nyelvre általánosan jellemző tulajdonságokat, s mert szembenállnak a biológiai ismeretekkel.

Úgy vélem, a konstruktivista vs. redukcionista inga ide-oda lódulásából a nyelvészetben is az segíthet kitörni, ha zsákutcákba vezető kérdéseinket elfelejtjük, és újakat állítunk helyettük. A humánetológia rég túllépett azon, hogy az emberi tulajdonságok kialakítóját a génekben vagy a társas környezetben keresse. A nyelvészetnek is el kellene jutnia oda, hogy ne állítsa szembe egymással az egyént és a közösséget, hanem mindkettőt figyelembe vegye. A kívülállók számára persze mindez esetleg magától értődőnek hangzik, de ne feledkezzünk meg róla, hogy az így gondolkodó nemnyelvészek szükségszerűen csak a dualizmus hitén alapuló nyelvképekből indulhatnak ki, mikor saját kutatásaik során a nyelv kérdéséhez érnek — szimpatizáljanak a strukturalista, a generatív, a szociális konstruktivista vagy akár redukcionista nyelvfelfogással —, hiszen jelenleg nincs más.

Léteznek a nyelv működését az agy hálózatelvű működésével magyarázó elméletek: a legátfogóbb formában Sidney Lamb rendszerében, a szójelentésekre vonatkoztatva Jean Aitchison munkáiban. Az utóbbi szerző egyben Bickerton bioprogram-hipotézisével szemben is meggyőző alternatívát javasolt a kreol nyelvek kialakulására vonatkozóan, az ún. csomópont-elméletet, s mindez persze érinti az emberi nyelv kialakulásának lehetséges magyarázatait is. Ez utóbbiak között kiemelkedően sok elképzelésben találkozunk azzal a gondolattal, hogy az emberi nyelv a társas intelligenciával szorosabb, belső összefüggésben áll, nevezetesen abból vált le a nyelvi intelligencia, másképpen fogalmazva, hogy filogenezisét tekintve a nyelv a társas kapcsolatok kezelését volt hivatva betölteni. A nyelvelsajátítás elméletei közül mindezek az elméletek jól illeszthetők a modularizációs elképzelésekkel.

Ezekben az elméletek már nemcsak abban egységesek, hogy módszereiket tekintve empiristák, hanem abban is, hogy elméleti alapállásukat tekintve is azok. Egyik legjellemzőbb vonásuk például, hogy — a konstruktivista szociolingvistákkal ellentétben — nem félnek kimondani, hogy az ember biológiai lény is, tehát a nyelv kutatásának vannak biológiai vonatkozásai, és ezek kutatását értelemszerűen nem lehet csak a különböző nyelvi zavarok vizsgálatára korlátozni. De nem haboznak figyelembe venni azt sem, hogy az ember nem absztrakt és nem is ideális, és nem is egyedül él a földön, azaz az emberi nyelv biologikumát nem pusztán az egyed, hanem a társak vonatkozásában is figyelembe veszik.

Mint ahogyan egyébként a nem-nyelvészek, a társasnyelvészet zsargonjában a „normális emberek” teszik. A klasszikusan pszicholingvisztikainak és szociolingvisztikainak nevezett kérdések szerves összekapcsolása a föntebb említett elméleteken kívül ugyanis megjelenik a köznapi nyelvészeti vagy népi nyelvészeti vizsgálatok eredményeiben is — annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezek azt írják le, mit gondolnak a normális emberek a nyelvről, s ezekben a „józan észre”, vagyis köznapi tapasztalatra alapozó nézetekben nem válik szét az egyed és a közösség.

Mindez reményt ad arra, hogy nem várat már sokáig magára az említett kutatások elméleti összefogása. Az említett elméletek azért nem kovácsolódtak mindeddig össze, alternatívát nyújtva a nyelv kérdésén rágódó empirista nem-nyelvészeknek, mert nemcsak egymástól elszigetelten léteztek, hanem van közöttük, amelyik saját kisebb területén belül is ki volt átkozva — a racionalista nosztalgia és a tudományos sznobizmus nehezen szakad el a begyakorolt gondolati sémák ismétlésétől. Újabban azonban meglehetős lendülettel tör előre a csöppet sem szívbajos társalgáselemzés: hatalmas mennyiségű adattal, és fittyet hányva a tabukat állító racionalista etikettre, amelyet a magukat empiristáknak valló szociolingvisták túlnyomó többsége mélyen tisztel.

A következetesen, a régi sémák iránti nosztalgia nélkül végigvitt új megközelítés tehát tulajdonképpen nem lenne más, mint az utóbbi négy évtized empirista nyelvészeti kutatásainak elméleti összegzése, ebben az értelemben tehát nem a semmiből kellene megteremteni. A kulcs az, hogy a megközelítés mindvégig naturalista maradjon: vegye komolyan, hogy a nyelv sehol máshol nem létezik, mint az agyunkban lévő neuronok szintjén, azaz biológiai jelenség, és vegye komolyan, hogy használatának semmi értelme, ha nem vesszük figyelembe, hogy az ember társas állat, ami persze szintén biológiai jelenség.

Milyennek körvonalazódik tehát az új nyelvelmélet?

Mindenekelőtt: a „vagy”-ok eltörlése és „és”-sel való helyettesítése nem valami népfrontos, paradicsomi farkas-és-bárányos „egyesítsünk mindenkit” alapon értendő, hanem figyelembe véve, hogy a nyelv vonatkozásában is szerveződési szintek vannak, és hogy a fölsőbb szerveződési szintek ugyan az alsóbbakra épülnek, de nem átlátható, tiszta leképezésekkel, hanem új struktúrát létrehozva, és új, saját kapcsolatokkal és tulajdonságokkal. A lehetőségeket és a végső magyarázatot azonban, mint mindig, a kiinduló szint adja.

Ennek a nyelvelméletnek egyszerre kell tudnia magyarázni a neurolingvisztikai, a pszicholingvisztikai, a nyelvantropológiai, a nyelvszociológiai jelenségeket. A fölsorolásba csak megszorításokkal merném beletenni a „nyelvi jelenségeket”, mert kérdés, hogy ezek önmagukban milyen mértékben léteznek, ha léteznek egyáltalán. Ma már nem kell nagy bátorság kijelenteni, hogy nemcsak definiálni nem lehet kielégítően, hogy mi a mondat, hanem nem is létezik; a társalgáselemzők vadabb képviselői rég eljutottak annak kimondásához, hogy nyelvtan pedig nincs. Azt, hogy hagyományos értelemben jelentés sincs, ezen a konferencián is több előadás érinti.

Egy ilyen nyelvelmélet várhatóan választ talál azokra a kérdésekre, amelyek végképp zátonyra futtatták a dualista nézeteket: például a nyelvi változások kutatásában központinak számító „aktuációs probléma”, azaz hogy miért éppen ott és akkor változik egy nyelv, amikor, megoldhatatlan, ha a választ nem a megjelenő nyelv alatti szinten keressük, de akkor is, ha ezt a neurális szintet nem kapcsoljuk a fölsőbb szintekhez. Közelebb vihet olyan kérdések megválaszolásához, hogy a kategorizáció és a platonisztikus gondolkodás szükségképpen kapcsolódik-e össze, vagy pedig a platonisztikus gondolkodás annak a kultúrának a kulturális átörökítés során mélyen beásódott tulajdonsága, amelyben és amelyre alapozva az összes eddigi nyelvelmélet született. Megkérdőjelezi, hogy valóban a fonológia és a nyelvtan kialakulása jelenti-e nyelv kialakulását, vagy nyelv volt, mielőtt nyelvtan lett volna. Ez természetesen más irányt ad a nyelv kialakulását célzó kutatásoknak, és egyben megszünteti a dualizmus által létrehozott szakadékot köztünk és más állatok között; azaz megteremti az nyelvkialakulás evolúciós magyarázatának lehetőségét.

Egy ilyen nyelvelmélet a nyelvtudomány végső kérdését, nevezetesen hogy mi a nyelv, nem a vágyak és az emberi felsőbbrendűség igézetében és értelemszerűen nem definíciószerűen válaszolja meg, hanem azt nézi meg, milyen a nyelv és mire való, mik a tulajdonságai, hogyan és milyen célokra használjuk. Ettől empirista, ettől naturalista — és ettől sikeres.