Csányi Vilmos Az emberi természet című könyve az én értelmezésemben azt sugallja: az ember alatt és felett hatalmas szerveződési szintek húzódnak, amelyek egymással összefüggő evolúciós rendszert alkotnak. Ennek eredményeként az embert mintegy a szintek között közvetítő lényként láthatjuk, az evolúciós folyamat keresztútján, aki önálló ugyan, de akit "alulról" és "felülről" származó kényszerek mégis közösen vezetnek. Számomra ez nemcsak a könyv legfontosabb gondolata, hanem egyben Csányi professzor munkásságának a summázata. Az emberi természet — nem mellékesen — egyben élvezetes olvasókönyv is. Friss bevezetést nyújt az evolúció elméletébe és annak biológián túli alkalmazásaiba, a humán és szubhumán etológiába, a szociokulturális evolúció elméleteibe, az emberréválás és a nyelv keletkezésének vitáiba, és még sok mindenbe. A kifejtés ennek megfelelően elsősorban induktív jellegű, vagyis a bőségesen ömlő ténybeli anyagtól halad az általánosítások felé. Úgy gondolom azonban, nem szabad, hogy ez megtévesszen bennünket. A könyv fő gondolati forrása és fő mondanivalója szigorúan elméleti. Ezt fogom megpróbálni megvilágítani.

Az alcímül szolgáló humán etológia a társadalomban élő és a kultúrát építő ember biológiája. Egyfajta kitágított biológiai antropológia tehát, amely a csoport és az egyén viszonyát, benne pedig a viselkedést annak kulturális és egyéb elemeivel együtt a faj evolúciós története felől szemléli. Ha egyetlen mondattal akarjuk jellemezni: az okság és a korrelációk bizonytalan határvonalú birodalma ez, ahol együtt él a kemény génekről szóló "rendes biológia" az ismeretlen alapokon nyugvó puha tapasztalati szabályokkal, amelyek sejtésekben és hipotézisekben folytatódnak vagy éppen végződnek. Ezek hálójában egy erős szempontrendszer segítségével "rendet tenni", mint Csányi Vilmos próbálja, kockázatos vállalkozás. Hogy mennyire az, a szociobiológa hetvenes-nyolcvanas évekbeli, számos korábbi előzményre épülő vitái óta jól tudjuk. A bevett társadalomtudományi fogalmakat átértékelni kívánó újabb provokatív területről és provokatív munkáról van tehát szó, de elméleti jellege vagy oldala alatt mégsem ezt értem. Bármennyire is vonzó lenne, nem a gének — nem gének örök kérdésről fogok beszélni; biztosan megteszik ezt majd mások. Az a következetes biológiai szemlélet, amelyet Csányi Vilmos a társadalmi, nyelvhasználó, kultúraépítő emberrel kapcsolatban képvisel, nyilván úgyis a szokásos "két kultúra" polémiához vezet majd. Én a szóbanforgó szemléletről a saját jogán fogok beszélni — tehát mint szemléletről vagy módszerről, a konkrét tartalmától nagyrészt függetlenül. Azt próbálom megmutatni és indokolni, hogy Csányi Vilmos egy rendkívül kiegyensúlyozott módszertani hozzállással közelíti meg az ember magyarázatát. Más szóval azt, hogy miközben biológiai szemlélet ez, mégis elkerüli a biológiai redukcionizmus szokásos csapdáit.

A magam részéről mindezzel, Csányi professzor volt tanítványaként, a gondolatkör olyan vonásait hangsúlyozom, amelyek enélkül valószínűleg kevesebb figyelmet kapnának. E személyes megjegyzéssel rátérek voltaképpeni mondanivalómra. Szabadjon a részletes tárgyalást egy anekdotikus elemmel indítani. Csányi Vilmos vagy tíz éve gyakran emlegette, hogy a hatvanas években bizonyos peptideken vegyészként végzett kutatómunkája vezette el, több lépcsőn keresztül, az etológiához. Egyes peptidek ugyanis az idegrendszerben fejtik ki célzott aktivitásukat. A hatvanas évek sikersztorija az alkalmazott molekuláris genetika volt, a peptidek pedig közvetlen géntermékek; a neuropeptidek felfedezése váratlanul azt ígérte, hogy az általuk szabályozott viselkedés és a gének között közvetlen kapcsolat állhat fenn, amely esetleg néhány éven belül felderíthető lesz. Erre az ígéretre (és hasonlókra) épült a magatartásgenetika tudományterülete, amit az országban Csányi Vilmos honosított meg. A terület számos jeles eredményt hozott, a Csányi-labor is ontotta az eredményeket. A paradicsomhalon végzett kísérletek feltártak számos magatartáselemet, ezek egy részét genetikai különbségekkel is sikerült kapcsolatba hozni, ennek megfelelően lehetőség nyílt viselkedésükben eltérő törzsek létrehozására és izolálására. A dologra ennek ellenére nagyon jellemző (és íme a fordulat), hogy Csányi professzor a nyolcvanas évek elején egy alkalommal ezt mondta: "tízévi munkával megállapítottuk, hogy a hal, ha hagyják, úszik a vízben". A kollégáknak szánt vacsora utáni megjegyzés mögött természetesen a genetikai redukció hatvanas-hetvenes évekbeli modelljének a kudarca húzódik meg.

A kiinduló modell ugyanis az "egy gén — egy magatartáselem" felfogásra épült, a legegyszerűbb "egy gén — egy fehérje" mintát követve. Ma már könnyű látni, hogy az ennek megfelelő állat- és emberkép a robotok társadalma lenne, ahol minden tettnek meghatározott típusú idegrendszeri oka, és minden idegrendszeri oknak meghatározott típusú genetikai eredete van. Ez körülbelül ugyanaz a jól ismert fogalomvilág, mint amelyik a génekről "kódként", "programként" és ehhez hasonlóan beszél, és amelynek a legismertebb propagandistája a magyarul (túlzottan is) bőségesen olvasható R. Dawkins. Nem itt van a megfelelő hely ennek a lecsupaszított génmodellnek a bírálatára. Elég annyi, hogy a hetvenes évek második felében elkezdtek ennek képnek a korlátairól beszélni, és nemcsak a gyakorlati kudarcok miatt. Az atomizált génséma legnevesebb bírálói, mint közismert, a harvardi S. J. Gould és R. Lewontin voltak. Logikai rend szerint ehhez a ponthoz csatlakozik a viselkedéskutatás időben voltaképpen sokkal régebbről származó etológiai és tereptudományi felfogása. Az emberi természet már ezt követi, és ezt követték Csányi Vilmosnak a hetvenes évek végétől-nyolcvanas évek elejétől végzett egyéb munkái is. Ez a felfogás elutasítja a laboratóriumi pszichológiai szemléletet, ehelyett a viselkedés evolúciós és ökológiai kontextusára figyel, mindezzel kapcsolatban pedig a szervezettség különféle formáira, egyedre, populációra, társulásra. Ebben a képben már nemcsak gének vannak, hanem organizmusok és kölcsönhatások is, és legfontosabb újdonságként megjelenik a fenotípus mint önálló egység, amelyen átszűrve a környezeti és a genetikai hatások érvényesülnek. Fogalmilag lehetségessé válik az állati viselkedés és az emberi kultúra egy olyan újfajta evolúciós megközelítése, amely nemcsak a táplálékszerzés és az utódnemzés szempontjából fontos testi vagy szerkezeti adottságokra összpontosít, hanem ezek más tulajdonságokkal való lazább, kölcsönös összefüggéseire is.

Ezzel eljutottunk az evolúciós elmélet szerepéhez, amely e lehetőséget valóra váltani hivatott. Ez kulcsfontosságú elem, amelyet kicsit részletesebben fogok tárgyalni. Gyakran emlegetik manapság, hogy új evolúciós reneszánsz tapasztalható, és most kezdik felismerni a darwini gondolat valóban általános erejét, amely túlmutat a fajok keletkezésén. A nemrég indult evolúciós pszichológiát, a filozófiában divatba jött evolúciós naturalizmust, az evolúciós metaforák mesterséges intelligencia-beli és kognitív tudományi alkalmazásait, és ehhez hasonlókat szokták idézni. Ez azonban bizonyos mértékig félrevezető, a kurrens divatokat kiszolgáló állítás. Valójában mindig is evolúciós "reneszánsz" volt. Tudománytörténeti közhely, hogy maga Darwin is világosan látta az evolúció egyetemes jelentőségét. Az kétségtelen persze, hogy az evolúciós szempontok hol többé, hol kevésbé jelennek meg egy-egy tudományágban. Az evolúciós gondolat mégsem főnixmadárként, hanem a növények boszorkányköreire hasonlító módon születik újjá. Nem elhal és feltámad, hanem elhagyja az egyik helyet, majd táguló körben újabbakra vándorol, hogy később az eredetire is visszatérhessen. Néhány példa alátámaszthatja ezt. (Hogy az evolúció miért ilyen univerzális metafora, az külön tanulmányt igényelne, most maradjunk a puszta tények felsorolásánál.) A genetikai algoritmusok J. Holland-féle elmélete az evolúció és a tanulás között von párhuzamot, a darwini szelekciós modellt absztrakt problémamegoldási eszközként fogja fel. Komoly előzményekkel rendelkezik a negyvenes évekből, és a hatvanas évek eleje óta jelen van az elméleti számítástechnikában és a mesterséges intelligenciában. Az evolúciós ismeretelmélet az emberi tudás variációs-szelekciós modellje. Ez a felfogás szinte egyidős a biológiai evolúció gondolatával, Spencer és Darwin már pedzegeti, sőt a tizennyolcadik században, jóval Darwin előtt megsejti a filozófus Hume. Fejlett formában beszél róla Bergson a századfordulón, később, a negyvenes években Konrad Lorenz, az ötvenesekben K. Popper, majd a hatvanasoktól kezdődően W. v. O. Quine és még sokan. Az evolúció és az elme belső folyamatainak párhuzama további sikerterület. A gondolkodást olyan folyamatnak láttatja, ahol spontán változatok jelentkeznek, és közülük választódik ki az, ami sikeres és fennmarad. D. Campbell az álom metaforáját használva már az ötvenes években felveti ezt az elképzelést. Az ötlet a mai napig számos változatában tér vissza, legutóbb G. Cziko révén. A példák még hosszan sorolhatók.

Másrészt azonban az evolúció legtöbb általánosítása ugyanazoktól a bajoktól szenved, mint az eredeti biológiai elmélet, vagy legalábbis annak klasszikusnak számító variánsai. Többnyire egyoldalú, pánadaptációs modellek ezek. Alapfeltevésük kettős. Egyrészt azt tételezik fel, hogy minden evolúciós feladat egyfajta illeszkedés létrehozását jelenti, aminek alapja a változatok közötti verseny. Másrészt azt, hogy ez a folyamat valamilyen külső feltételre adott választ jelent. Így képzeli el az evolúciót a legtöbb egészen friss alkalmazás is: hogy csak néhány közismert nevet említsek, a filozófus D. Dennett, R. Millikan, D. Papineau, vagy az evolúciós pszichológia táborából J. Tooby, J. Barkow, L. Cosmides és D. Buss. Az evolúcióbiológián belülről már a hetvenes években megszületett ennek a szemléletnek a bírálata, pontosabban a kiegészítése — mert hát azt nem igen érdemes tagadni, hogy a szelekció csakugyan hat az organizmusokra, inkább az a kérdés, hogy vajon ez-e minden? L. Van Valen koevolúciós elmélete 1973-ból azt hangsúlyozza, hogy egy faj vagy egy populáció szelekciós sikere a többi faj számára az életfeltételek romlását jelenti, más szóval ezeknek új evolúciós feladatot vagy "külső" körülményt jelent. A sok külső persze együtt belső lesz, az oki lánc körbeér. Ez az első olyan komoly modell, amely a fejlődő rendszeren belülre teszi az evolúció mozgató okát, és ennek költségeként az evolúción keresztülmenő fajokat együttesen, új szerveződési egységként próbálja szemlélni. A gondolat azonban egy másik megközelítés keretében fejhető ki igazán következetesen, ezt hagyományos okoknál fogva rendszerelméleti felfogásnak nevezik.

A biológiai rendszerelmélet olyan hagyomány, amelynek eredete elsősorban Ludwig von Bertalanffy, Paul Weiss és Nicholas Rashevsky nevéhez kapcsolódik. Középponti szemléleti eleme a "holizmus", alapfogalma az organizáció. Sajnos a mai napig számos félreértés övezi ezeket a fogalmakat, ezért itt egy pillanatra álljunk meg. A dolog egyik oka abban keresendő, hogy a hármójuk közül legismertebb Bertalanffy bizonytalan gondolkodó volt, az általa indított mozgalom ennek következtében, mondjuk ki, sokszor gyatra színvonalú. Pedig a dolog lényege modern szóval könnyen megragadható, és igen jelentős; nem kötődik semmiféle mozgalomhoz. A holizmus, vagyis az egészlegesség mai szemlélettel kifejezve egyszerűen kontextus-függőséget jelent, az organizáció pedig a kontextust teremtő vagy létrehozó, együttesen jelenlévő komponenseket. A kontextus értelme az, hogy együtt a komponensek új tulajdonságokkal rendelkeznek, az organizáció ezért egy új szerveződési szintet hoz létre. Az együtt jelenlévő egyedek tehát mások, mint külön lennének. Génjeik azt meghatározzák, hogy mik lesznek, de nem határozzák meg a tulajdonságaikat, mert ez a gének és a kontextus, vagyis a más organizmusok jelenlétének közös függvénye. Lefordítva ezt az ökológia- evolúció-viselkedés-kultúra lánc logikájára: az ember nyitott lény, amely (aki) fogantyúkkal rendelkezik mind a környezet, mind a genetikai kölcsönhatások felé; ennek megfelelően mindkét (vagyis inkább mindhárom) szint saját evolúciós dinamikával rendelkezhet. Az egyes szintek dinamikája azonban egymással kapcsolt, mert ezt a dinamikát a különböző szinteken mégis azonos létezők közvetítik. A gének és a kultúra evolúciójának például egyaránt az ember a hordozója.

Nos, úgy gondolom, hogy az evolúciós szemlélet környékén az elmúlt két évtizedben két valóban jelentős esemény történt. Az egyik az evolúció említett általánosításainak és kiterjesztéseinek a korábbihoz képest páratlan elterjedése, a másik a vázolt rendszerelméleti felfogás bizonyos változatainak diadalmenete. Az emberi természet olyan integratív szemléletű mű, amely mindkét forrásból merít. Miközben az állati örökségre épülő speciális emberi genetikai hátteret az emberi csoport sajátosságaira alapozza, az emberi intelligenciát és a csoport kultúra-létrehozó folyamatait ugyanakkor egy-egy újabb szerveződési szintet jelentő általánosított evolúciós folyamat részeként képzeli el. Ez pedig azoknak a legfrissebb és leghatásosabb törekvéseknek a rokonává teszi, amelyek ma Elliott Sober, Stuart Kauffman vagy Dan Sperber ünnepelt modelljeit jellemzik.

Csakhogy a dolog még ennél is sokkal érdekesebb. Csányi Vilmos nem beszél erről, de mindkét típusú fejleménynek egyik úttörője volt a hetvenes évek végén és fontos képviselője azóta is. Világosan utalnak erre az elmúlt két évtizedben megjelent könyvei. Az emberi természet e két szálon futó szemlélet hosszú fejlődésének a gyümölcse. Csányi 1979-ben megjelent kis evolúciós könyve, Az evolúció általános elmélete a maga korában sok vitát váltott ki, erőteljesen támadták posztulatív-deduktív kifejtési stílusa miatt, az idő azonban a szkeptikusokkal szemben Csányi professzort igazolta. A humán etológia, a kulturális antropológia, a kognitív pszichológia, vagy az elméleti szociológia frontvonalai ma egészében véve azt a fajta modellt tükrözik vissza a kilencvenes évek nagy előrelépéseként, aminek egy egyéni változatával ő már jóval korábban, az elsők között a színre lépett. Ez a szemlélet a heterogén szerveződési szintek folyamatos egymásra épülését, az evolúció szelekciós működési modelljének megtartása mellett a szintek függetlenségét, részleges lefűződését hirdeti. Számos oka van annak, hogy Csányi eredeti munkáinak nemzetközi hatása a számos külföldi publikáció, könyv és előadás ellenére nem volt a jelentőségéhez mérhető. Nem szeretném, ha úgy tűnne, hozzászólásom ezen a ponton a számomra egyébként rendkívül ellenszenves provinciális kesergésbe torkollik, ezért szeretnék világosan fogalmazni. A tudomány nagy műhelyei büszkék arra, hogy mindent maguk találnak fel, és ez többé-kevésbé így is van. Ez nem azt jelenti, hogy ők ne tudnának számos előzményről vagy párhuzamos próbálkozásról. Ezekből és saját kontribúciójukból azonban új termékeket hoznak létre. A helyes fogalmazás tehát az, hogy a kilencvenes években számos olyan új, izgalmas, nagy evolúciós termék jelent meg, amelyet a hetvenes években Csányi és többek munkái előznek meg és tesznek szellemi értelemben lehetővé.

Aki tehát pusztán humán etológiai olvasókönyvnek tekinti Az emberi természetet, nem látja majd a fától az erdőt. A látszólag könnyed mesélés mögött egy szemléleti forradalom húzódik meg, amely természetesen maga is bőven produkál nyitott kérdéseket. Mégis, az evolúció általánosított felfogása és a rendszerszemlélet együtt nagymértékben kitisztítja az emberi természetre vonatkozó kutatások logikáját. Mert csak a legnaívabbak hihetik azt, hogy a kultúra tartalmát a gének határozzák meg, de ugyanígy, csak a legnaívabbak hihetik, hogy specifikus feltételeit ne a gének adnák. Azt is naivitás hinni, hogy az evolúció az emberi organizmus megjelenésével véget ért, vagy hogy attól egészen külön folytatódna. Biológiai lények vagyunk, csak azt tehetjük, amit a felépítésünk megenged, de hogy ez mit jelent, az sokszintű és sokszínű, társas játékban dől el.