H. Varga Gyula:

Hasonlóság és különbözőség a székelyföldi és az itthoni magyar fiatalok
szlenghasználatában

In: Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. (Szerk.: Gadányi–Bokor–Guttmann) Szombathely, 1995, 224–228.

 

Az elmúlt években főiskolai hallgatók segítségével kérdőíves fölméréssel gyűjtöttünk adatokat az iskolás korú fiatalok szókincsének szlenges, ill. diáknyelvi elemeiről. A mintegy ötezer kérdőívet zömmel a Győr–Kecskemét–Békéscsaba vonaltól északra és keletre eső országrész különböző méretű településeinek a legkülönfélébb iskolatípusaiban töltötték ki. (A negyedikes általános iskolástól kezdve a mezőgazdasági szakiskoláson át a drámatagozatos gimnazistáig.)

Később a fölmérést megpróbáltuk kiterjeszteni az országhatáron túlra, a Felvidékre és Erdélyre is. Az onnan kapott adatok még korántsem reprezentatívak, ám néhány jelenséget egyértelműen mutatnak. Erről szeretnék szólni a következőkben.

Az világosan látszik, hogy a határhoz közeli Dunaszerdahely diákjainak szlenges kifejezési formái igen közel állnak az anyaországbeli gyűjtött anyaghoz, ellenben a távolabbi Csíkszereda fiataljai ettől lényegesen különböznek. Ennek legfőbb oka a földrajzi és politikai-adminisztritív közelség, illetve távolság. A szerdahelyieknek nyilvánvalóan jóval könnyebb az anyaországbeliekkel kommunikálni, mint a szeredaiaknak. És ugyanez a helyzet a médiával: az újságok, a rádió-, főleg pedig a tévéadások könnyebben eljutottak és -jutnak a határ túloldalára.

A magyarországi fölmérésről nemrégiben egy rövid összefoglalást adtam (Létezik-e ifjúsági nyelv? MNyTK., 198. sz., 179–187.) Az összevetés nem teljes értékű, mert egy itthoni képet vetek össze egyetlen város (Csíkszereda) adataival, viszont az anyag alkalmas arra, hogy bizonyos, a következőkben tárgyalandó vonatkozásokat, jellemzőket összevessük.

A székelyföldi gyűjtésben Balogh László magyar–történelem szakos hallgató, szeredai lakos volt segítségemre, sőt sok egyéb hasznos információval is gazdagította az anyagomat. A felmérés (a kérdőívek kitöltése) Csíkszereda (Hargita megye) középiskoláiban történt: a Székely Károly Gépipari Iskolaközpont két szakközépiskolai osztályában (X. c és XII. b – ez a mi középiskolánk II., illetve IV. osztályának felel meg); valamint a Márton Áron Gimnázium humán tagozatú végzős osztályában (XII. a) és az ugyanebben az iskolában működő Segítő Mária Szeminárium (katolikus gimnázium) ugyancsak utolsó éves (XII. a) osztályában. A létszámok a következőképpen alakultak:

 

Iskola

Lány

Fiú

Össz.

Székely Károly Gépipari Isk. X. c

19

19

Székely Károly Gépipari Isk. XII. b

23

23

Segítő Mária Szeminárium XII. a

28

11

39

Márton Áron Gimnázium XII. a

21

9

30

Összesen

49

62

111

 

A névtelenül kitöltött kérdőíveken néhány, nem a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdés is szerepelt (családi körülmények, érdeklődési kör stb.). Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy mindenütt a kétgyerekes családmodell jellemző (Magyarországon: kb. 75 %; Erdélyben 60 %), de a mi 2-2,15-os átlagunknál valamivel magasabb a szeredaiak gyerekszáma a családban: 2,40. (8-nak nincs, 12-nek egynél több testvére van.)

Az anyagból egyértelműen kitűnik, hogy a szlenges és diáknyelvi szavakat az alsó tagozatosok nem vagy csak elvétve használják. E szavak megjelenése az ötödik osztályban kezdődik, elsősorban diáknyelvi és – különösen a filmekből és a bizalmas társalgási nyelvből – általánosan ismert tolvajnyelvi eredetű szavakkal (hapsi, dohány, balhé, kajál stb.). A szlengesedés a hetedik osztályban kezdődik, és a nyolcadik osztályban bontakozik ki. Ekkor már nagy számban jelen vannak a nyelvi durvaságok is. A kiteljesedés a középiskola II–III. osztályára esik. A leggazdagabb anyagot tőlük kaptunk, szinte élvezték a feladatot.

 

Köszönési  formák

 

A korpuszból kitűnik, hogy a fiatalok egymás közötti köszönési formuláiból szinte teljesen kiszorultak a magyar eredetűek, és ugyanazokat használják találkozáskor, mint búcsúzáskor. Magyarországon a nyelvhasználatot két köszönésfajta uralja: a szia (ritkábban sziasz, szió, illetve a szevasz és alakváltozatai) és az újabban erősen terjedő heló (és társai: hali, halló stb.), használati gyakoriságuk nagyjából egyforma (35–40 %). Mellettük megemlítendő még a cső és változatai (csövi, csao, csá stb.), 10–15 %-ot tesznek ki, ugyanilyen arányt érnek el az egyéb (ritka, gyakran egyedi pl.: agyő, bye, hy, csocsi, pusszantalak stb.) köszönésfajták is. A szia – mára afféle családi köszönéssé vált – az általános iskolások körében népszerűbb, a heló-t a középiskolások használják gyakrabban. Mindkét korcsoportra jellemző, hogy a szia jóval gyakoribb a lányok, a heló és a cső a fiúk között, továbbá szinte általános, hogy a szülők és gyerekeik sziá-val köszöntik egymást.

A székely fiatalok köszönési formái arányaiban térnek el. Itt egyértelműen a szia-szevasz dominál (közel 60%, ezen belül a szia gyakoribb, a szevasz-nak viszont több változata él), a heló ritkább (25%), a cső és változatai elenyésző gyakoriságúak (5%).

Érdekes jelenség a köszönésekben, hogy a korábbi generáció bevezette a több személy üdvözlésére szolgáló többes számú köszönésformát: szervuszszervusztok, ill. szevaszszevasztok. A következő generáció ezt a megkülönböztetést általánossá tette, majd szóhatár-eltolódással: szevasz-tok ® szeva-sztok a -sztok lett a többes számú üdvözlési forma: szia-sztok, heló-sztok, cső-sztök stb.

Mai köszönési gyakorlatunkból szinte teljesen kiszorultak a búcsúzási formulák. A formálisnak (hivatolosnak, nem közvetlennek) számító Viszontlátásra! és a Jó éjszakát! tartja még magát. Nem véletlen tehát, hogy a fiatalok sem különítik el az üdvözlési és a búcsúzási formákat. (Itt legfeljebb az angolból átvett bye említhető, de ennek ritka az előfordulása.)

 

Az érzelmek kifejezése

 

Magyarországon a tetszés és az öröm kifejezésére a divatszó: a tök (tök , tök buli, tök ász), emellett a szuper (szupi), valamint a baró, frankó, klassz, kafa is előfordul. Jellemző erre a korosztályra az ellentétező jelzők (oxymoron) kedvelése: úgy „fokoznak” fölfelé, hogy a jelzett szó elé egyre negatívabb, sőt durvább stílushatású jelzőket illesztenek. Pl.: tök izgiállati izgirohadt izgimocskos(ul) izgikurvára izgi, szép, érdekes. A tetszés és az öröm kifejezésére a székely gyerekeknek nincs jellemző szavuk, kifejezésük. Általában köznyelvi fordulatokat írtak (De jó! Ez igen!), tipikust még a 230 szlenges forma között sem találhatunk. A leggyakoribbak: a vagány és a szuper (22, ill. 21 előfordulás), valamint a yes (yeah, je – 19), klassz (12). Náluk durva szó egyetlen egy fordul elő, de az mindegyik osztályban (még szépítő alakváltozatban is: faja).

Érdekes, hogy a harag kifejezésére gazdagabb a készlet (öröm kifejezése: 1,94 előfordulás/fő, harag: 2,12). Úgy látszik, a düh nyelvi kifejezése természetszerűleg hozza magával a durva és a trágár szavak használatát. Az adatok három típusba sorolhatók. A hagyományos, köznyelvinek mondható formák közül A francba! (Menj a francba!) és A fenébe! használatos. A másik két csoport ettől – mint „semleges” ponttól – két irányban található. Az itthoniak gyakran használnak trágár kifejezéseket, humoros (Vakanyád!) vagy eufemisztikus (A jó édes anyucikádat!) fordulatokat viszont igen ritkán. Ugyanezt tapasztaljuk a szeredaiaknál is – legföljebb azzal a különbséggel, hogy kevesebb a trágár és több a humoros kifejezés.

Egyébként a durva és a trágár szavak használata általánosan jellemző erre a korosztályra (is?) – iskolatípustól szinte teljesen függetlenül. Például az amerikai filmekből elterjedt seggfej meg a "hazai termésű" fa...a ('jó, remek') ugyan csak minden 7-8. gyerek lapján szerepel, de a drámatagozatos gimnazistáknál ugyanannyiszor fordul elő, mint a ruhaipari szakiskolásoknál vagy a szeredai katolikus gimnazistáknál.

El kell mondani, hogy a fiatalok által használt durva szavak, kifejezések között alig akad szleng eredetű. Pl. a düh kifejezésére használtak körében ilyen nincs is (A francba!, A fenébe!, A kurva életbe!, Kussoljál már!). A trágár szavak között – a köznyelviek mellett – mégis akad két általánosan elterjedt trágár szó. Az egyik a tolvajnyelvből átvett köcsög 'beképzelt', illetve 'félős' jelentésben (főleg fiúk használják, szinte biztos, hogy a tolvajnyelvi jelentését a többségük nem is ismeri). A másik napjainkban szinte divatszónak számít: a `pórul jár`, ill. `becsap` jelentésű megszív(at) igét  nemtől és kortól függetlenül mindenki használja. A szeredaiak viszont ezeket a szavakat egyáltalán nem használták. Az ő beszédükben a megszívat helyett a nálunk ismeretlen kilő vele, a 'pórul jár' kifejezésére a kilövődik és a kib...ódik járja.

Szinte felüdülés, hogy a szeredai gyűjtésben előfordulnak jellegzetesen erdélyi fordulatok is (tongyó, csemer,  falu, kók, kokkanj fel v. le). Ilyen például a csaptassanak fel. Ennek az a története, hogy ezelőtt ha farkast vagy rókát, netán kóbor kutyát fogtak el az emberek, akkor a fenyőfa ágát kötéllel lehúzták, és az állatot rákötözték farkánál fogva a fa csúcsára, majd hirtelen elengedték az ágat. Ez a „katapultáló rendszer" aztán messzire elhajította az állatot, nemegyszer meg is ölve azt, de legalábbis leszakítva a farkát. A tongyó is jellegzetes erdélyi szó, legfőképp a diáknyelv ismeri, de felnőttek körében is előfordul: kétbalkezes, értelmes gondolkodásra képtelen, együgyű, bugyuta emberre mondják. A csemer (=jellemtelen, pimasz, „tróger”) alak olyan ember, akitől megcsömörlik az ember, akinek láttán azonnal hányinger kerülgeti... Erősen pejoratív értelmű, bántó formula a falu ( = falusi diák) is. Cigány eredetű átkozódásra mehet vissza a ráksúly (A rágó ráksúly egyen meg!).

 

Diáknyelvi szavak

 

A jellegzetesen diáknyelvi szavakat vizsgálva azt látjuk, hogy a tantárgyak elnevezésében az évtizedek folyamán alig történt változás, legföljebb annyi, hogy a semleges hangulatúak (matek, föci, tesi, biosz) mellett újabban megjelentek a pejoratívak is. Alig van változás az érdemjegyek megnevezésében. Leginkább annyi, hogy az orosz szavakat (trojka, pityorka) az  angol, német megfelelők váltják fel (fünf, fivefájv). Nem éppen új keletűek az iskolai felszerelések nevei sem: tatyó, tasó, szütyő (táska), cerka (ceruza), racska (radír).

Hasonlókat mondhatunk el az iskoláról és helyiségeiről. Mindenütt megnevezik, de nincs egységes neve a tanári szobának (kanári, vallató, temető, intenzív osztály), a szertárnak (lomos, szextár, szartár, kísérleti helyiség), a tornateremnek (tercsi, kínzókamra). Szinte mindenütt azonos neve van az ebédlőnek (kajálda) és a vécének. Ez utóbbinak általánosan (Győrtől Békéscsabáig) elterjedt elnevezése: kétbetűs kitérő, ill. klotyó. Az osztályteremre igen ritka válasz született, azok mind negatív minősítésűek (cella, vallató).

A székely gyerekektől a legszegényesebb anyagot ebből a témakörből kaptuk. A tantárgyelnevezések egy része megegyezik az itthonival: matek, biosz, oszi; nálunk sem ismeretlen, de alig használatos a törci (= töri); az anyaországi föci-hez hasonló, tőle mégis különbözik a földi; a tesi nem fordult elő, helyette a tornát írták.

Az érdemjegyek megnevezése alapvetően eltér a két régióban. Magyarországon az elégtelenre mint legrosszabb jegyre rengeteg megnevezés használatos: karó, fa, horog, szeka, dugó stb. A többi jegynek nincs állandó neve. A kettesre nem ritka a bélás, a többire legföljebb a tanult idegen nyelvből kölcsönöznek (fünf, fájv, régebben pityorka). Székelyföldön a 10 érdemjegy közül háromnak van általánosan elterjedt neve: 3-as = bicikli, 4-es = szék, 5-ös = cinci(n). Emellett előfordul még a 2-esre a hattyú, illetve csitkó, az 1-esre ritkán a karó, a hetesre a kasza, a nyolcasra a szemüveg. Külön említést érdemel, hogy a dugó is előfordult néhányszor — a négyes megnevezésére!

Meglepően kevés adat van az iskola helyiségeire és a felszerelésekre. Itt is eltérést láthatunk a két régió között. A helyiségek közül csak a WC-t nevezték meg viszonylag egységesen: a budi és a klotyó használati aránya pontosan fordítottja a magyarországinak. Emellett a nálunk általánosan elterjedt kétbetűs kitérő is felbukkant két gyerek lapján.

 

Külön fejezetet vagy tanulmányt igényelne a tolvajnyelvi, illetve a szleng(es) szavak és kifejezések, továbbá a fiatalok jellegzetes frazeológiájának (szólások, közmondások, szállóigék) bemutatása. Erre azonban majd egy más alkalommal kerítek sort.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a fiatalok beszédére jellemző szleng az anyaországbeliek nyelvhasználatában a 60-70-es évektől folyamatosan (az utóbbi években erőteljesebben), a székely fiatalok beszédében a 90-es években robbanásszerűen jelent meg. Az itteniek szó- és kifejezéskészletére a szűkebb, nagyobb gyakoriságú szlenges, ezzel együtt a durva és trágár szóhasználat, az erdélyiekére a nagyobb szóródású, változatosabb, több eufemizmust és humort tartalmazó szó- és kifejezéskincs jellemző.