SZABÓ EDINA
Egy kutatás módszerei
A HÉT 2/51 2004. dec. 16.


Börtönszleng Magyarországon (1997–2004)

A különböző csoportba tartozó embereknek általában külön nyelvük is kialakul. Ezeket a nyelvváltozatokat a nyelvtudomány csoportnyelveknek (szociolektusoknak) nevezi. A csoportnyelvek a legelterjedtebb felfogás szerint csak szavaikban, kifejezéseikben különböznek a többi nyelvváltozattól, azaz regiszterként épülnek be a nyelvbe.

Erre a kijelentésre, illetve amerikai, finn, orosz szleng szótárak eredményeire alapozva, feltételeztem, hogy Magyarország büntetés-végrehajtási intézeteiben is lehet tanulmányozásra alkalmas nyelvi anyag. Kíváncsi voltam, van-e Magyarországon is olyan börtön-kultúra, ami létrehozza a maga belső nyelvváltozatát, és ha igen, hogyan működik, milyen funkciót tölt be a fogvatartottak mindennapi társas érintkezése során.

A szleng mint beszédmód vizsgálata természetesen nem lehetséges a beszélőktől elszakított (akárcsak szótárba zárt) nyelvi anyagon, ezért vizsgálatom kiterjedt a zárt csoportban élő börtönszlenghasználók, azaz a fogvatartottak közösségére, arra, hogy milyen mértékben meghatározó tényezője a börtönszlengnek, a börtönben zajló nyelvi eseményeknek az efféle társas környezet. A szlengkutatásban a hagyományos szókincsvizsgálat mellett vizsgáltam a szlengbeszédet, kiemelve azokat a jelenségeket is, melyek éppen a nonverbális elemeknek köszönhetően hordoznak szlengjelentést.

 

1. A kutatás 1997-ben kezdődött, és leginkább kérdőívvel történt, néhány helyen viszont ettől eltérően lehetőségem volt csoportos, illetve egyéni interjúra is. Az adatgyűjtést az alábbi városok büntetés-végrehajtási intézeteiben végeztem: Debrecen, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Szeged, Tököl, Budapesti Fegyház és Börtön (Kozma utca) a gyűjtés első ütemében; Balassagyarmat, Vác, Esztergom, Kalocsa, Sopronkőhida, Pálhalma (Sándorháza, Mélykút), Baracska, Székesfehérvár, Budapesti Fegyház és Börtön (Kozma utca) a gyűjtés második ütemében. (A sorrend az időrendet mutatja, legkorábban a debreceni intézetben voltam, legutoljára pedig második alkalommal tértem vissza a Budapesti Fegyház és Börtönbe.) A Budapesti Fegyház és Börtönbe azért látogattam el kétszer, eltérően a többi intézettől, mert első alkalommal itt olyan jelentős mennyiségű és minőségű adat gyűlt össze, hogy érdemesnek tartottam a kutatómunka végén is megismételni az itteni vizsgálatot. A kérdőíves kutatás mellett második alkalommal személyes és csoportos interjú készítésére is engedélyt kaptam, a kutatást kiterjesztettem a szlenghasználók csoportnyelvükkel szembeni attitűd vizsgálatára is.

Saját gyűjtésemen kívül feldolgoztam a Börtön Újság 1998. március 20-i (7/12: 6) számában meghirdetett börtönszleng-gyűjtő pályázatra beérkezett dolgozatok anyagát is. Erre a pályázatra a legtöbb pályamunkát (szám szerint négyet) a budapesti Kozma utcai fegyházból (Budapesti Fegyház és Börtön) kaptuk. Két-két dolgozat érkezett Sopronkőhidáról, Szegedről és Vácról, egy-egy Dunaújvárosból, Kecskemétről, Pálhalmáról, Tökölről és Nyíregyházáról, egy munka pedig nem jelölte meg gyűjtése színhelyét, színhelyeit.

 

Ez a javarészben raboktól érkezett szókincs fontos megerősítése volt az addig gyűjtött anyagnak, azonban mind a mennyiség, mind a hitelesség, mind pedig a felmerülő nehézségek miatt a kérdőíves-interjús gyűjtés érdemel részletesebb bemutatást.

 

2. Magyarországon a büntetés-végrehajtási intézetekben történő kutatás minden egyes lépése az országos büntetés-végrehajtási parancsnok engedélyéhez kötött. Ez az első néhány alkalommal lassította a vizsgálat folyamatát, később viszont, mikor az országos parancsnokság munkatársai már megismerték kutatásom célját és ennek tükrében részeredményeit, gördülékenyebbé vált az engedélyezési folyamat, nem hátráltatva, sokkal inkább elősegítve a szlengkutatást.

Ennek ellenére néhány alkalommal nehézkes volt az anyaggyűjtés egyes intézetekben. A problémák nagy része abból adódott, hogy a szabadok társadalmából érkező megfigyelőt a fogvatartottak nem egyszer gyanakvással fogadják. A rab ugyanis a szabad társadalomból kiutasított egyén, ahhoz, hogy ezt elviselje, ő is mellőzi azokat, akik őt mellőzik. További bonyodalmat okozott az is, hogy a gyűjtéskor általában jelen volt egy vagy több nevelő vagy fegyőr, így többnyire a fogvatartottak nem is mertek akármit mondani. Mindig attól féltek, hogy esetleg valamilyen hátrányuk fog származni a későbbiekben abból, hogy a gyűjtő kérdéseire válaszolnak. Néhány intézetben engedélyezték, hogy egyedül készíthessek a fogvatartottakkal interjút, ilyenkor vagy személyi riasztót kaptam, vagy a fegyőr kívülről őrködött az ajtó előtt. A kutatás ezekben az esetekben természetesen sokkal sikeresebb volt, mint mikor bent tartózkodott a helyiségben a személyzeti állomány valamely tagja.

Az anyag tisztázása és ellenőrzése érdekében igyekeztem minél több olyan volt fogvatartottal is interjút készíteni, akik büntetésüket letöltötték, és semmilyen kapcsolatban nem álltak már a büntetés-végrehajtással. A szabadult rabok abból a szempontból optimálisabb adatközlők, hogy a dolgokat már reálisabban szemlélik azoknál, akik még az ismert problémák között élnek. Az a fogvatartott, aki még bent él a börtönben, hajlamos arra, hogy személyes sérelmeit is lejegyezze a kérdőívre. Érzelmi felindultságában esetleg olyan szavakat is leír, amit még addig sem ő, sem más nem használt, így talán még a börtönszleng peremszókincséhez sem tartozik, legfeljebb az illető fogvatartott egyéni szókincsének alkotóeleme. A gyűjtőnek, főleg kezdetben, nagyon nehéz kiszűrni az ilyen eseteket.

A szabad életben történő anyaggyűjtés pozitívumai ellenére sem szabad mellőzni azonban az intézetben történő kutatást, hiszen a börtönök, fegyházak esetleges feszült hangulata, érzelmi túlfűtöttsége is hozzátartozik a börtönszlenghez, az adatok valódiságának megítélési nehézsége mellett is, a szlengről mint nyelvi viselkedésről csakis így, zárt körülmények között informálódhatunk.

 

3. A kérdőíves kutatás során az egyes intézetekben a létszámtól függően osztottam szét kérdőíveket a fogvatartottak között. A legtöbb esetben az intézet lakóinak a 25–30 százalékát kérdeztem meg, de kevésbé kedvező alkalmakkor is a fogvatartottak minimum 10 százaléka töltött ki kérdőívet. Nem kiválogatott adatközlőkkel dolgoztam, a mintavétel véletlenszerű volt, a kérdőívek személyi adatokra vonatkozó részének áttekintésével megbizonyosodhattam róla, hogy a kutatásban megjelent a nagy bűntényes, hosszú időt börtönben töltő, visszaeső rab mellett az első bűntényes, újonnan börtönbe került fogvatartott is.

A kérdőíves adatgyűjtést kétféleképpen végeztem. Volt ahol csak a nevelőket tájékoztattam a kutatás jellegéről, és otthagytam a kérdőíveket, amit majd ők osztottak szét a fogvatartottak között. Így hosszabb idő állt a rabok rendelkezésére, nyugodtabban kitölthették a kérdőívet, esetleg a zárkában meg is beszélhették egymással a keresett szókincset. A másik lehetőség az volt, hogy kérésemre összehívtak a nevelők egy 20–25 főből álló csoportot, akiknek én mondtam el, hogy mire kíváncsi a kutatás. Ezek után a helyszínen kitöltötték a kérdőívet körülbelül 2–3 óra hossza alatt. Az összegyűlt anyag minősége és mennyisége az utóbbi alkalommal volt jobb, viszont semmiképpen nem volt kedvező az, hogy ennyire rövid idő alatt kellett kitölteniük egy olyan kérdőívet, ami végül is a teljes szókincs összegyűjtésére irányul. Nyilvánvaló, hogy néhány óra alatt nem juthat eszébe az illető fogvatartottnak az a nyelvezet, szókincs, amit az intézetben használ. A realitást jobban tükrözi az olyan anyag, amit egy, esetleg két hét alatt jegyeztek le a fogvatartottak. Ilyenkor azonban fennáll annak a veszélye, hogy eltűnnek a kérdőívek, mert az elítélt esetleg meggondolta magát a zárkában, és még sincs kedve kitölteni azokat. Így a kiosztott kérdőíveknek csak egy töredéke került vissza.

A helyes út valahol a két megoldás között van, ugyanis nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy jó, ha találkozik a fogvatartott azzal a személylyel, aki végzi a kutatást. Így bizalmasabb a viszony vele, szívesebben segít neki, főleg ha látja az érdeklődést, ha észreveszi, hogy valóban kíváncsi arra, hogyan élnek elzárt körülmények között, milyen dolgok foglalkoztatják őket. A kutatás szempontjából még kedvezőbb, ha a gyűjtő többször is találkozhat egy csoporttal, és a kérdőívek kitöltésén kívül spontán beszélgetésre is van lehetősége. Ilyenkor a fogvatartott oldottabb légkörbe kerül, a börtönbe kerülés történetének mesélése közben esetleg olyan szavakat is használhat, amire a kérdőív nem kérdezett rá. A beszélgetés során néhány bizonytalan jelentésű kifejezést is meg tudnak magyarázni így a fogvatartottak.

A kérdőív eléggé részletes, tizennyolc fogalmi kategóriát tartalmaz. Viszonylag konkrét területekre kérdeztem rá, hogy könnyebben eszükbe jusson a keresett szókincs. Erre azért volt szükség, mert kezdetben egy rövidebb, kevésbé alapos kérdőívvel dolgoztam, ahol volt ugyan „Egyéb” című kategória, de a legtöbb esetben teljesen üresen maradt. A jelenlegi kérdőív is tartalmaz ilyen kategóriát, amit most is kevesen töltenek ki, de a kérdőív hosszúságának köszönhetően mégis több adat kerül felszínre. A terjedelmes kérdőív esetében ugyan fennáll annak a veszélye, hogy a fogvatartott megijed a sok munkától, és már a gyűjtés legelején elmegy a kedve a kitöltéstől. Ebben az esetben tájékoztatni kell arról, hogy természetesen nem kötelező a kérdésekre válaszolni, és amelyik részt nincs kedve kitölteni, azt hagyja nyugodtan üresen. Ilyenkor nagyon segítőkésznek bizonyulnak, és szinte mindenki kitölti a rovatokat. Ez is azt támasztja alá, hogy az a legszerencsésebb kutatás, ahol a gyűjtő minden alkalommal találkozik az adatközlőivel.

A kérdőív anyaga szinte minden esetben érthető volt a vizsgált csoport számára, nagyon kevés kérdés vetődött fel az előzetes tájékoztatás után. Esetleg azokat a kategóriákat kellett külön megbeszélni, amit ők rendkívül humorosnak találtak, és úgy gondolták, azt jobb hangosan is felolvasni. Itt természetesen a nemiség került elő a legtöbb esetben. A rovat kitöltését viszont már mindenki csendben, egyénileg végezte, sőt itt azt sem vették jó néven, ha ezekre a kérdésekre adott válaszaikat esetleg társaik is megnézték.

Némelyik fogvatartott „levelet” is írt a kérdőívre, amely sok esetben informatívabb volt az egyes rovatokban megjelenő adatoknál. A börtönfolklór nagy része legtöbbször így jutott tudomásomra.

A kérdőív a következő attrakciós központokkal dolgozott: A különböző emberek egymás közötti elnevezései; Különböző bűncselekmények, bűnözők és az általuk használt eszközök megnevezése; Emberi tulajdonságok, különböző tulajdonságú emberek; A börtönbe kerülés; Időszakok; Egymás közötti megszólítások, elnevezések, gúnynevek; Hierarchia, büntetések, fenyítések; A börtön és annak helyiségei; Ruházat; Takarítással kapcsolatos fogalmak tréfás nevei; Evés-ivással kapcsolatos nevek és szokások, élvezeti szerek; Egyészségügyi ellátás; Munka; Szabadidő; Nemiség, a férfi-nő különbségre utaló kifejezések és a testrészek nevei; Állandóan használt kifejezések, mondókák, hosszabb, de állandó formában visszatérő beszédfordulatok; Számok; Pénz; Egyéb. A nagyobb központok további alkategórákra tagolódtak.

A kérdőíves kutatási módszer, meglátásom szerint a börtönszleng gyűjtésére alkalmasnak bizonyult.

 

4. A szleng működésére és a szlengség egyes ember életében betöltött szerepére viszont nem láthattam volna rá, ha itt befejezem a kutatást, és megelégszem az összegyűlt – viszonylag nagy mennyiségű – szó- és kifejezéskészlettel. A vizsgálat tehát személyes és csoportos interjúk sorozatával folytatódott.

Az interjúk többsége a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben, illetve a Budapesti Fegyház és Börtönben készült, fogvatartottak többnyire öt- hatfős csoportjaival. A csoportok összeállításánál az volt a kérésem, hogy legyen köztük régebben börtönben tartózkodó és újonnan börtönbe került ember is. Egy munkanapon ezzel a módszerrel körülbelül 25 adatközlőt kérdezhettem meg. A beszélgetéseket jegyzetekben rögzítettem, mivel magnót nem használhattam. Előre elkészített kérdéstípusokkal dolgoztam, így könnyebben irányíthattam a beszélgetés menetét, és a jegyzetek is rendszerezve készültek el. Az interjú kérdései a következők voltak: Mi a véleménye a börtönszlengről? Minősítse! (Hasznos, káros, szép, csúnya, szükséges, szükségtelen); Véleménye szerint miért használják a fogvatartottak, és miért használja konkrétan Ön a börtönszlenget? Miért és hogyan alakulhatott ki ez a csoportnyelv?; Szükségszerű Ön szerint, hogy a fogvatartottak valamilyen sajátos nyelvet beszéljenek? Jó ez a fogvatartottaknak? Ha igen, mire jó?; Nem fogvatartottakkal használják-e a börtönszlenget? Ha igen, kikkel és miért? Ha nem, miért nem?; Véleménye szerint milyen mértékben jellemző a fogvatartottakra a börtönszleng használata, milyen gyakorisággal, milyen alkalmakkor használják?; Véleménye szerint kik beszélik leginkább a börtönszlenget? Mennyire elterjedt a használata a börtönben?; Szokott-e használni börtönszlenget a börtönben dolgozó személyi állomány? Ha igen, miért, Ön szerint? Ha nem, miért nem? Ha a személyi állomány használ szlenget, eltér-e az az Önök által használt szlengtől?; Véleménye szerint hogyan és mennyi idő alatt tanulják meg a fogvatartottak a börtönszlenget? Mi a személyes tapasztalata a börtönszleng megtanulásáról?; Beilleszkedésében milyen szerepet játszott a börtönszleng?; Szoktak-e ismerni a fogvatartottak börtönszlenget börtönbe kerülésük előtt? Ha igen, honnan származik ez az ismeret?; Elképzelhető-e, hogy a börtönszleng folyamatosan változik vagy ennek éppen az ellenkezője igaz? Ha változik, ki vagy mi ennek az oka? Ha nem, mi okozhatja ezt?; Van-e különbség az egyes intézetek szlengje között?; Véleménye szerint melyik a börtönszleng leggyakoribb, legismertebb 5–10 szava, kifejezése? Sorolja fel ezeket!; Véleménye szerint mire vagy kire van a legtöbb elnevezés a börtönszlengben?

A fogvatartottak minden alkalommal szívesen vettek részt ilyen jellegű vizsgálatban, és a kutatás is lényegesebben árnyaltabbá vált e módszer alkalmazása után. A kérdőívezés kiegészítéseként mindenképpen szükséges az interjú-módszer felhasználása is a szlengkutatás területén, mivel a teljeshez közelítő képhez csak több, egymást kiegészítő eljárások alkalmazásával juthatunk el.

 

5. A kutatás során, illetve annak eredményeképpen meggyőződhettem arról, hogy a börtönszleng olyan lényeges eleme a magyar szlengeknek, ami mindenképpen feltárásra, tanulmányozásra érdemes. Bizonyítja ezt az összeállt, mintegy 4500 szócikkes szótár is.

Természetesen tudatában kell lennünk annak, hogy az így elkészült szótár nem más, mint az önmagában, kiszakítottan is megragadható szleng, az a kívülállók számára is hozzáférhető empirikus anyag, amely jelen esetben az egyetlen út a vizsgálandó csoport nyelvi megismeréséhez. A kutatás azonban elsősorban a nyelvet használó emberek vizsgálatára irányult, az elhangzott szavak, kifejezések ilyen formájú adatolására pedig azért volt szükség, mert ebben a formában juthattam hozzá leginkább az adott nyelvváltozat használatának jellemzőihez – a beszédmű és a beszédtevékenység nyelvészetére vonatkozóan. Kiválóan elemezhető, és bizonyára számos új összefüggést feltáró adatokhoz lehetne jutni, természetesen a diskurzuselemzés módszereivel. Az ehhez szükséges, hangzó élőnyelvi adatgyűjtésre azonban a börtönszleng vizsgálata során különféle jogi akadályok miatt nem volt lehetőségem, ugyanis az adatgyűjtő nem készíthet a fogvatartottakkal magnós interjút.

A kutatómunka során, a szó- és kifejezéskészlet szótárazása mellett végig azt tartottam szem előtt, hogy hol van az ember a szlengben, miért alakítja úgy beszédét, hogy abban feltűnnek a szleng sajátosságai. Vizsgálataim révén kimutatható, hogy milyen okokból folyamodnak a beszélők a szlenghez, miért és mikor érzik fontosnak egy belső nyelvváltozat használatát, és melyek azok a helyzetek, amikor az ember „szlengben” viselkedik. A börtönszleng-kutatás eredményei hamarosan olvashatók lesznek megjelenőben lévő Mai magyar börtönszleng című munkámban.