A katonai nyelv történetéből

A katonai szaknyelv születését a 16. századra teszik, mondván, hogy akkorra jutott a hadviselés olyan szintre, mikor a hadsereg felszerelése és hadbavetésének állapota már műszavakat igényelt; addig a népi szóhasználattal megegyező szakkifejezéseket használtak a csapatok irányítására (előre, hátra, rajta stb.)

A katonai szleng kialakulásáról még hasonló körülbelüli feltevéseink sincsenek. Valószínű, hogy egy szleng típusú csoportnyelv már a középkorban megvolt a katonák között, hiszen a huzamosabb ideig együtt élő emberek hajlamosak egy, a csoport jellegét mutató nyelvezet megteremtésére. A hadjáratok hónapokon keresztül együtt maradó seregei, a végvárak helyőrsége minden bizonnyal sajátos katonai szlenget használt. Utal erre Tinódi is, mikor így szól a szegedi hajdúkhoz: „Vannak nyelvetökben nagy rútalmas szitkok, / Mind testét, mind lelkét pestinek mondjátok, / Lovag vitézöket gyakran csúfoljátok, / Köztetök egymást kurta szelletnek híjjátok.” A kuruckor katonai szlengjének emlékét talán a labanc, tokos szavak őrzik.

A kiegyezés után a magyarok a német vezényleti nyelvű közös hadseregben vagy a Magyar Honvédségben töltötték szolgálatukat. A két hadsereg nyelve közül a k. u. k.-ét ismerjük jobban, mert a nyelvészek számára számtalan németből torzított kifejezése miatt (csajba ← Scheibe ’céltábla’; ágyitó ← Auditor ’hadbíró’) ez volt érdekesebb. Akadtak benne persze magyar szavak is, amelyek bizonyára szoros kapcsolatot tartottak a piros nadrágjukról stiglinc-nek, téglás-nak, pipacsvirág-nak, Paprika Jancsi-nak csúfolt honvédek szavaival.

A közösök szlengje hasonló fogalmakat nevezett meg, mint a mai. Ilyen témaköre volt a rangok (lobogós ’zászlós’; káplár ’tizedes’), a vezényszók (hapták ’vigyázz’; kerdáj ’hátra arc’), a fegyverek (asszony ’puska’; koldustarisznya ’kenyérzsák’), a szervezés (kompánia ’század’), az emberek gúnynevei (pacalos ’lógós’; piszkos ’szakács’).

Akkoriban is gyakoriak voltak az állandósult szókapcsolatok. Megcenzúrázták a csomagot, ha valamit kiloptak belőle. Jó halál lett volna belőled — kapta meg a magáét, aki késve állt be a sorba. Az újoncokra mondták: „Hisz még gőzölög, amit civil korában utoljára odap…t” Oktatták az alakias mozgást is: Úgy vágd ki a lábad, hogy a cserép hulljon rád a háztetőről!

A németből vett szavak átalakulására most nem térünk ki, de annyi mindenképpen említést érdemel, hogy e kifejezések nagyfokú torzulásában egyrészt az játszott szerepet, hogy sok magyar legény nem is tudta, hogy németül van az, amit mond, hisz neki mindegy volt, hogy „szakasz” vagy „cúg” szóban ismer meg egy fogalmat; valamint az is, hogy akiktől a nyelvet tanulták — kiképző altisztek, abrikterek — maguk sem beszéltek németül. Ezt mutatja egy jellemző eset: Minden szóbeli jelentést, illetve kérelmet „ich melde gehorsamst” (alázatosan jelentem) vagy „ich bitte gehorsamst”-tal (alázatosan kérem) kellett kezdeni. A derék huszár őrmesterek tovább mentek egy lépéssel, és azt tanították, hogy van meltige és pittige hozzám.

E korszak végét az első világháború jelentette. Mint a háborúk általában, ez is megteremtette a maga új fordulatait, amelyek főleg a harctérrel kapcsolatosak. A hosszabb harc nélküli időszakokban el-elterjedt a hír, hogy béke lesz. Mikor aztán újra megindult az ágyúzás (küldte a muszi a postát; törték a diót), akkor mondták gúnyosan, hogy kötik már a békét. Aki meghalt, az bekapta a hősi halált vagy megkapta a fakörösztöt. Ez utóbbi nemcsak a sírkeresztre utalt, de a nem sokra becsült kitüntetésekre is.

A két világégés közti időszak hadseregében szolgált katonák nyelvéről e sorok írójának igen kevés adata van. Tudjuk, hogy az ez idő tájt zajló magyarítási folyamat eredményeképpen az első világháború általánosan ismert szavait, mint alárom, masíroz, kadét, berukkol az 1940-es évek katonája már nem használta. Az ez időszakról szóló regényekből, visszaemlékezésekből ismerjük néhány elemét az ekkori katonai szlengnek. Bakabál-nak nevezték a négyszögben való menetelést, tetűallé-nak a fésületlenségért a fej tetejére nyírt csíkot. Gyakori büntetés volt a japán menetöltözet, mikor is a közkatonáknak ingben, gatyában, lábszártekercsben, mezítláb, sisakkal a fejükön, teljes menetfelszereléssel kellett jelentkezniük a tréfás kedvű tiszt uraknál.

Ekkorra esik a mozaikszók elterjedése is: muszos (munkaszolgálatos); üza (üzemanyag); elló (ellátó); légó (légoltalom) stb.

Napjainkig inkább a második világháború szavai őrződtek meg: Sztálin-orgona, Katyusa (sorozatvető); Sztálin-gyertya (világítószalag). Ez az időszak nagyszámú tolvajnyelvi szó feltűnésének kora is (szajré ’zsákmány’; majré ’harctéri félelem’; jó bulit kifogni stb.).

A második világháború az elsőhöz hasonlóan korszakhatár a katonai nyelvben. Utána a ma, a Magyar Néphadsereg nyelve következik. Ez azonban már nem történelem, így időbeli kalandozásunkat 1945-tel befejezzük.

KIS TAMÁS

(Igaz Szó 33/9 (1988. szeptember): 31)