E helynévtípus egységét az adja, hogy az idetartozó nevekben a tulajdonnévi jelentés magvának, a denotatív jelentésnek a változatlansága mellett a helynév alakját érintő változás megy végbe. Ily módon tehát mindig szinonim nevek keletkeznek: az azonos jelentést hordozó hasonló, de mégis eltérő hangsorok a neologizmusok és az archaizmusok nyelvi viszonyát mutatják. Az ilyenfajta jelenségek a szinkróniában variánsként viselkednek, de történetileg az egyik alak általában fokozatosan háttérbe szorítja a másikat. Ebből következően a szinkróniában meglévő alakváltozatok viszonyának elemzése jól rávilágíthat magukra a történeti folyamatokra is. Mindez persze nem teszi szükségtelenné a történeti névadatok egymás utáni elősorolását, végigkövetését. A régi és az új harcának eredményeként a mindenkori helynévrendszerek mindig szép számmal tartalmaznak olyan szerkezeti változással alakult neveket is, amelyek régebbi alakváltozata már kiesett a névkincsből.
A szerkezeti változás a helynevek keletkezésében mintegy a jelentésbeli névalkotás fordított folyamatának tekinthető. A jelentésbeli névalkotást annak elismerése révén vonhatjuk be a nevek keletkezési folyamatai közé, hogy a helynevek – mint minden nyelvi jel – alak és jelentés egységeként funkcionálnak, s ha ezek közül az egyik összetevő (a korábban tárgyalt helynévcsoportban a denotatív jelentés) változik, akkor ezáltal új helynév keletkezik. Ugyanezen elvnek megfelelően – az alaki oldal átalakulása miatt – tekinthető a név hangtestének változása is a névkeletkezési folyamatok részének.
A jelentésbeli névadásban belső, differenciáló tényezőnek a jelentésváltozások szemantikai jellegzetességeit, eltéréseit tekintettem. Ugyanakkor állandóan figyelemmel voltam arra is, hogy a jelentésváltozások milyen alakszerkezetű nevekre vonatkoznak elsősorban. Ennek megfelelően a szerkezeti átalakulások tipizálásában sem pusztán formális jegyeket kell figyelembe vennünk (pl. a változás mértékét a fonémányi egységtől a szószerkezetig), hanem tekintettel kell lennünk a jelentésvonatkozások motiváló hatására is.
Nincs könnyű dolgunk, ha a szerkezeti változásokkal foglalkozó szakirodalom eredményeit kívánjuk összefoglalni. Bár a kérdéssel rendszerezetten csak jó fél százada foglalkoznak helynévkutatóink, s nem is túl nagyszámú tanulmány született e területről, mégis nehéz ezeket közös nevezőre hozni a terminológiai, szemléletbeli eltérések miatt. Ezért csupán néhány alapvető gondolat kiemelését kísérelem meg, a finomabb részletekre egy-egy változási típus elemzése kapcsán lesz célszerű kitérni. LŐRINCZÉnek a 40-es években kiformált új névvizsgálati módszere, a névélettan újszerű törekvésként tartalmazza azt, hogy a névelemzés ne csak a nevek keletkezésére irányuljon, hanem a nevek változásával is foglalkozzon (vö. FöldÉl. 19). Az általa említett négy változási típus egyike az úgynevezett névelváltozás, amely a név alaki átalakulását takarja. Ma is elfogadható distinkciónak tarthatjuk a tőle említett szempontot: csak azokat a változásokat tekinti idetartozónak, amelyek az adott nyelvi elemek névségét érintik, azaz nem tárgyalja a nevekben is megnyilvánuló egyetemes érvényű szabályos hangváltozásokat (i. m. 22).
A helynevekkel foglalkozó dolgozatok az alakszerkezeti változásokról szólva főleg a névtest rövidülését említik. Terminushasználatuk távolról sem egységes: BENKŐ lekopásról szól (Nyárádmente 48), KÁZMÉR tapadásos jelentésátvitelről (Alsó-Szigetköz 55), NYIRKOS az ellipszis (NytudÉrt. 70. sz. 92). J. SOLTÉSZ a névrövidítés, ráértéses rövidítés terminusokat használja (Tulajdonnév 13, 42). INCZEFI önálló tanulmányt szentelt a névrövidülés jelenségének, a földrajzi nevek ellipszisének (MNy. 68: 310–5), későbbi dolgozatában pedig a helynevek elízióját tárgyalta (SzTFTK. 1972: 77–91). Névszerkezeti szempontú rendszerezésében helynévszemléletének megfelelően a név lexikális elemeinek változásait kísérelte meg tipizálni. HAJDÚ MIHÁLY egyik tanulmányában (NÉ. 7: 124–6) a névelemhiányos nevekről szólva a szinkróniában meglévő névváltozatok eltérő történeti alakulásmódjaira hívta fel a figyelmet.
E tekintetben szólnunk kell két monografikus munka ide kapcsolható vonatkozásairól is. KÁZMÉR MIKLÓS településneveink egy jellegzetes alakszerkezeti típusát, -falu utótagú helyneveinket bemutatva a névrész jellegzetes változási irányait is felvázolja (-falva > -fa ~ -fala ~ -falu ~ -0) (Falu 64–104). MEZŐ ANDRÁS hasonló szerkezeti változásokat említ egy kevésbé egynemű helynévtípus, hivatalos helységneveink köréből (Hiv. 211–8, 235–40, 260–4 stb.). A típusváltás osztályozási lehetőségeit önálló tanulmányban is bemutatta (MNyTK. 183. sz. 143–6).
A helynevek rövidülését, a névtest kopását a mélyebb elemzéstől az említés szintjéig a fentieken kívüli munkák is gyakran tárgyalták. Ennek fényében különösen meglepőnek találhatjuk, hogy a helynévalakok terjedelmi bővülésével, növekedésével egyetlen dolgozat sem foglalkozott, pedig ez – mint a későbbiekben látni fogjuk – igen gyakori, jelentős változási forma helyneveink körében.
A helynevek alakszerkezeti változásait a továbbiakban az alábbi szempontok szerint kísérelem meg rendszerezni. Egyik rendező elvként azt vehetjük figyelembe, hogy a névtest terjedelmi változása csökkenést vagy növekedést mutat-e. A szerkezeti szempontból figyelembe vehető legkisebb változás a morfémányi eltérés (csökkenés vagy növekedés) lehet. Elemzési modellem szerint ezeket a változásokat két szerkezeti szinten, a funkcionális-szemantikai szerkezet, azaz a névrészek, illetőleg a lexikális szerkezet, a névelemek szintjén vizsgálhatjuk. Ennek megfelelően a név funkcionális névrésszel való csökkenését ellipszisnek, a névrész kisebb egységeként szereplő névelemmel történő csökkenését pedig r e d u k c i ó n a k nevezem. A névtest növekedésekor a névrésznyi változást a kiegészülés, a névelemnyi mértékűt pedig a bővülés terminussal jelölöm. Az első két változási forma közös sajátosságai alapján a rövidülés terminussal jelölhető, de szóba jöhet ugyanilyen értelemben MEZŐ ANDRÁS terminusa, az egyszerűsítés is (Hiv. 213). A helynevek terjedelmi növekedésének jelölésére alkalmas lehet az alakbonyolódás (alakkomplikálódás) terminus technicus.
Az alaki szerkezet változásai közé egy olyan fogalompárt is beiktatok, a népetimológiát és a deetimologizációt, amelyhez inkább talán a jelentésváltozás fogalma társul tudatunkban. Helynévkeletkezési szempontból jelentésváltozáson a denotatív jelentés átalakulását értjük. A népetimológiával, illetőleg a deetimologizációval alakult neveinknek e fő jelentésrétege azonban változatlan marad, legfeljebb más, kevésbé fontos jelentésmozzanataikban – például információtartalmukban, etimológiai jelentésükben – történik módosulás. E változások azonban alaki átalakulásokkal együtt, azokkal kölcsönhatásban jelentkeznek. Az alaki módosulások itt kisebb mértékűek is lehetnek – nem feltétlenül morfémányi eltérések –, de soha nem szabályos, rendszerszerű hangváltozások. A népetimológia és a deetimologizáció köztes helyet foglal el a tekintetben is, hogy névszerkezeti kihatása mind a lexikális, mind a funkcionális-szemantikai szerkezet szintjén jelentkezhet.
A szerkezeti változással alakult egyes helynevek átalakulásának jellegzetességeit biztonsággal csak történeti adataik nagy előfordulási gyakorisága esetén állapíthatjuk meg. A történeti adatolás folytonosságának, a figyelembe vehető adatok nagy számának jelentőségére a szakirodalom is felhívta a figyelmet (BENKŐ, Nyárádmente 48; INCZEFI: MNy. 68: 310 stb.). A helynévszerkezeti változások irányának kijelölése egy-egy névben azonban nemcsak az adatolás hiányosságai miatt bizonyulhat nehéz feladatnak, hanem azért is, mert a változások igen gyakran ellentétes hatóerejű tendenciái egy időben vannak jelen minden helynévrendszerben, egymás kölcsönhatásaitól át- meg átszőve jelentkeznek, párhuzamos szerkezeti átalakulások sorát létrehozva. Ebben a nyelvi helyzetben egy-egy névbokor minden egyes tagja nem mindig mutatható be egyértelműen, egyetlen változási folyamat eredményeként, mivel valójában nem is ily módon, „vegytisztán” alakultak, hanem nyelvi minták, analógiák nemegyszer kuszának tűnő erőterében. Ilyen összetett, nehezen szétválasztható folyamatokra a fejezet végén jó néhány példát is bemutatok.
A szerkezeti változásoknak az alábbiakban elkülönített típusai – ha az egyes nevekben gyakran nem is tapinthatók ki világosan – az e változásokat alapvetően irányító tendenciaként elemezhetők. A fejezetben említett példákról (amelyek ezúttal a Pápai és a Nyírbátori járásból valók) egyediségükben kiderülhet ugyan újabb adatok birtokában, hogy más úton-módon keletkeztek; mindez azonban valójában nem érinti a kategória egészére vonatkozó megállapításainkat. Máskor viszont arra is látunk példákat, hogy egyes nevek szerkezeti átalakulása egyetlen történeti adat nélkül is nagy biztonsággal jellemezhető. Az élőnyelvi rövid – hosszú névváltozatokból INCZEFI is gyakran igazolni tudja a rövid elíziós eredetét (MNy. 68: 310).
Az ellipszis során a helynévből egy funkcionális-szemantikai egység, azaz az egyik névrész eltűnik: a kétrészes helynév egyrészessé alakul. (E jellegzetessége alapján a folyamatot akár a névrészelhagyás terminussal is jelölhetjük.) Vajon mivel magyarázható, hogy a magyar helynevek meghatározó szerkezeti változatának tekintett kétrészes nevek olyan változáson mehetnek át, amelynek eredményeként egy ritkább névtípusba kerülnek? Nem mond-e ellent ez a fajta átalakulás a modellhatás általános elvének?
J. SOLTÉSZ mintegy a jelenséget regisztrálva jegyzi meg, hogy „a túlságosan hosszúnak érzett tulajdonnévi szintagmákat a mindennapi használat gyakran lerövidíti” (Tulajdonnév 13). Újlatin nyelvű példái ezt jórészt megerősítik, hiszen az El Pueblo de la Reina de los Angeles de la Porciúncula (> Los Angeles)-féle barokkosan bonyolult szerkezetek tulajdonnévi funkcionálását elég körülményesnek gondolhatnánk, de a Le Havre de Gráce (> Le Havre) rövidülése ilyen alapon már kevésbé érthető (i. m. 14). INCZEFI e kiváltó mozzanatot megtoldja a változást elszenvedő név jelentésére történő utalással: szerinte e jelenség „előidézője leginkább a rövid megnevezésre való törekvés általános tendenciája, amely azért érvényesülhet, mert részletezőbb valóságvonatkozás nélkül is kielégítő a lokalizáció” (MNy. 68: 313). Itt csupán azt érdemes ismét felidéznünk, hogy a lokalizációt – az általam alkalmazott terminológia szerint a denotatív jelentést – a névegész egységes tartalmának kell tekintenünk, nem porciózhatjuk szét többé-kevésbé az egyes névrészek között. BENKŐ LORÁND a folyamat jellemzői közül azt tartja kiemelendőnek, hogy „Ha a földrajzinév egyik tagja önmagában is elég erős képzettartalmú, akkor a másik tag feleslegessé válik és elmaradhat” (Nyárádmente 48). Ilyen élénk képzetek szerinte gyakran kapcsolódnak a személynevekhez és a tulajdonságjelzőkhöz, így ezek az elliptikus nevekben sűrűn szerepelnek önmagukban is.
Az elliptikus változáson átesett nevek döntő többségében a hely fajtáját megjelölő földrajzi köznévi főtagjukat veszítik el. Erre korábban utalt már J. SOLTÉSZ (Tulajdonnév 13) és INCZEFI (MNy. 68: 313) is. Ez utóbbi külföldi szakmunkákat is idéz álláspontja támogatására, például DAUZAT-ét, aki az utótag gyakori elmaradását azzal magyarázza, hogy az első tag tudatosulása már önmagában elég ahhoz, hogy jelölje a helyet (i. m. 311). Későbbi dolgozatában INCZEFI a változásnak már csakis erről a formájáról – az általa használt terminológiával: a többtagú név utótagjának, az alapelemnek a kieséséről – beszél (Makó 59).
A jelenség jelentéstani jellemzésére a közszói változások köréből vett fogalmat, a tapadást szokás felhozni, hiszen az érintett helynevek többnyire jelzős szerkezetek, s „A jelzett szó jelentésének a jelzőhöz való tapadása a legáltalánosabb módja a tapadásnak a magyar nyelvben. A minősítő jelzőhöz való tapadás eseteiben a jellemző tulajdonsággal jelöljük magát a tárgyat” (KÁROLY, Jelentéstan 298). Ezen elv általános megvalósulása valóban megfigyelhető a helynevek ellipszise során is, specifikus érvényesülésének bemutatása, a változást kiváltó okok gazdagabb elemzése, a változás belső típusainak árnyaltabb jellemzése végett a továbbiakban azonban konkrét példaanyagon szükséges vizsgálódnunk.
Az elmaradó főtag jellemzését már önmagában azért is nehéz elvégezni, mert a főtag hiányára gyakran csak a változás eredményeképpen létrejött név utal, s így előfordul, hogy pozitív nyelvi adatunk egyáltalán nincs is róla. Az elemzett adatok alapján úgy tűnik, az ellipszis a megművelt földterületek neveiben jelentkezik elsősorban, mégpedig leginkább a nagyon általános jelentésű főtagot tartalmazó helynevekben: a dűlő, tag, tábla, föld névrész maradhat el főképpen. Más objektumfajták nevében is azt tapasztaljuk, hogy többnyire az általános helyfajtákat jelölő névrészek (tanya, major, hegy) elmaradása történhet meg. Egyes névkategóriákban (pl. a víznevekében, az útnevekében) alig találunk példát e szerkezeti változásra.
Ha a név megmaradó, eredetileg többnyire valamilyen sajátosságot jelölő bővítményrészeit vesszük vizsgálat alá, némileg ellentétes megállapításokra jutunk: ezen névrészek általában rendelkeznek valamiféle olyan jellemző sajátossággal, aminek következtében elmaradhatnak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy bizonyos alaki, jelentésbeli jellemzőkkel rendelkező bővítmény szerepű névrészek nem specifikus főtagok mellett szerepelve megteremthetik a névrészelhagyás lehetőségét (ami azután vagy bekövetkezik vagy nem).
Igen gyakori, hogy az előtag valamilyen képzőt tartalmaz. Az e helyütt leggyakrabban szereplő -s és -i képző azonban különböző jellegű problémákat vet fel. Az ellipszis útján létrejött, -s képzőt tartalmazó nevek: Cserepes ← Cserepes/tanya, Zsindelyes(tanya), Dobos(dűlő), Pincés(dűlő), Szenes(dűlő), Tízöles(út), Hatos(tábla), Tulipános (ti. ház) meglehetősen gyakoriak. Keletkezésüket az -s képző sajátos szerepe – másutt helynévképzőként funkcionál, sok földrajzi köznévben is szerepel, a szintagmatikus szerkesztéssel alkotott nevek gyakori eleme – kétségkívül nagy mértékben elősegíti: a képzőt tartalmazó nevek egyrészes névként is könnyen beilleszkednek más alakszerkezeti típusok közé.
A képzőnek e nevekben is kialakul – a képzett nevekhez hasonlóan – valamiféle, a főtagot helyettesítő szerepe. Az egyrészes, -s képzőt tartalmazó helynevekről igen nehéz eldönteni, hogy milyen úton keletkeztek (erről már a névképzés és a névhasadás fejezetében is szóltam). A feltűnően sok rövid – hosszú változat párhuzamos megléte és az előtag szemantikai jellege szolgálhat támpontul: ilyen alapon a Hatos(tábla)-féle nagyszámú alakulatot inkább elliptikusnak tarthatjuk (vö. KÁZMÉR, Alsó-Szigetköz 55), míg az alábbi nevek a képzettekhez állnak közelebb: Kincses(tábla), Szekercés(dűlő), Ciberés(dűlő), Barázdás(dűlő), Sós(tag). E nevek kialakulásában természetesen egyidejűleg, párhuzamosan ható különböző névkeletkezési tendenciák is érvényesülhetnek: a Ciberésdűlő mellett a Ciberés képzett névként éppúgy létrejöhetett, mint elliptikus változás következtében.
Az ellipszissel átalakuló név előtagja gyakran -i képzőt tartalmaz: Kúti(dűlő), Legelői(dűlő), Gerencei(dűlő), Teveli(dűlő), Szerecsenyi(dűlő), Fényi(erdő). Az -i igen sok kétrészes név előtagjában fordul elő, ez már önmagában is magyarázza az elliptikus nevekben való gyakoriságát. Emellett azonban – mint a névképzés fejezetében is láttuk – helynévképzői szerepe is lehet. Kétségtelen azonban, hogy főnévi szófajukat kevésbé érezzük állandósultnak, mint a megfelelő -s képzős helynevekben.
Feltűnően gyakori az -i képző lexikálisan két- vagy többrészes nevekben: Pusztakerti(dűlő), Vargakúti(dűlő), Gyulaiúti(dűlő), Rókaliki(dűlő), Hársfai(dűlő), Bogdántagi(csatorna), Kistólapi(dűlő), Szentegyházi(dűlő). Az ilyen nevek ellipszisét minden bizonnyal elősegíti az is, hogy az eredeti, két funkcionális névrészt tartalmazó név előtagja lexikálisan összetett, több – közszói jelentésében jól azonosítható – lexémából áll. A funkcionális szerkezet kéttagúságát e nevekben mintegy helyettesíti a lexikális két- (néha több)tagúság. E jelenség nemcsak -i képzős előtagokban gyakori: Antalfő(puszta), Patonaihatárra(dűlő), Nagyhantaihegyre(dűlő), Lakiútielső(dűlő). Ez utóbbi nevek bonyolult lexematikus szerkezete mintegy megkívánja, hogy tipikusabb, helynévszerűbb szerkezetűekké, azaz rövidebbé alakuljanak.
A személynévi előtagú helynevek közül inkább azok hajlamosak az elliptikus átalakulásra, amelyek ritkább használatú, etimológiailag nem áttetsző személynevet tartalmaznak: Barkóczi(tag), Klugi(tag), Domahidi(tag), Szömöre(dűlő), Tóbiás(dűlő), Silbek(tanya), Kutrovác(malom), Cseke(ér), Gyula(puszta). Nem találtam viszont a Nagy/dűlő, Német/tag, Péter/tag, Laci/dűlő típusú kétrészes neveknek elliptikus változatát.
A közszói előtagok mellől leginkább akkor maradhat el a főtag, ha a jelző egyébként ritkán szerepel helynevekben, s így információs értékét nagyobb fokú affektivitás jellemzi: Józan(hegy), Remete(dűlő), Árgyilus(tag), Vaskondér(dűlő), Úrbárista(dűlő), Francia(hegy), Húshagyó(hegy), Cifra(hegy), Liliom(major). A jelző képzett volta elősegítheti e jelentéskörben is az ellipszist: Fényes(hegy), Fényes(kocsma), Szabados(föld). Viszonylag gyakori jelenség, hogy tipikus, sűrűn előforduló, közvetlen szemléletet tükröző jelzői névrészek önállósulnak a főtag elmaradásával: Keskeny(rét), Széles(dűlő), Hosszú(tag), Hegyes(tábla), Görbe(dűlő), Középső(dűlő), Fekete(föld). A képzett jelleg itt is segítheti a folyamatot (hegyes, széles, középső), de igen nehéz lenne megmondani, mely jelzők önállósulhatnak, s miért nincs például *Nagy, *Kis ~ *Kicsi, *Öreg, *Új nevű helyünk. Ennek jelentésbeli vonatkozásai éppúgy lehetnek, mint akár a szótagszámmal is összefüggő morfofonetikai feltételei. A jelenség alaposabb vizsgálata azonban valóban nagy névanyag áttekintését feltételezi.
Az ellipszissel létrejött nevek – mint ahogy azt fenti formáiban is láthattuk – kialakulási irányait a mindenkori helynévrendszer névtípusai is megszabják, modelljellegükkel meghatározzák. A képzett nevek ilyen hatásán túl a személynévi helynévelőtagok önállósulása kapcsán számolni kell a metonimikus, puszta személynévi helynevek mintaértékével is. A metonímia más jellegzetes fajtái is figyelembe veendők e tekintetben. Az ellipszis érintheti az állatnévi: Bébic(tag), Pityer(domb), Vadliba(dűlő), Csóka(vendéglő), a növénynévi: Köles(föld), Rekettye(járó), Vadkörtefa(dűlő) s más előtagú: Kereszt(dűlő), Kishíd(dűlő) helyneveket is. A párhuzamos névalakulás e körben természetesen éppúgy elképzelhető, mint ahogy a fenti csoportokban is nehéz minden egyes név keletkezésmódját meghatározni. Ezt a többféle értelmezhetőséget még az olyan neveknél sem lehet teljességgel kizárni, mint a Rábántúli (földek), Kápolnafölötti(dűlő), hiszen az ellipszisen kívül ezek közvetlenül is magyarázhatók a morfematikai szerkesztés egy ritkább alakulásmódjával. Nehéz megítélni, hogy az Érrejáró, Gyeprejáró elliptikus nevek-e, vagy pedig keletkezésükkor a járó mint földrajzi köznév önálló névrészként szerepelt a szintaktikailag szerkesztett névben.
A többféle értelmezhetőség a többtagú névváltozatokban fokozottan érvényes. Ezek közül egy egyszerűbb modellt mutatok be: a Kopár ~ Kopár/dűlő ~ Kopári/dűlő (s ugyanígy: Keskeny ~ Keskeny/dűlő ~ Keskenyi/dűlő) történetileg elsődleges tagjának a Kopár/dűlő tekinthető, amelyből ellipszis útján alakult a Kopár. Ezek persze párhuzamos alakulásúak is lehetnek: ennek lehetőségét éppen a mindenkori névrendszerben megtalálható nem csekély számú elliptikus név teremti meg, modellhatása révén. A Kopári/dűlő azonban mindenképpen a Kopár-ból származtatható, úgynevezett képzéses kiegészüléssel (erről a későbbiekben szólok). A névalakulás lehetőségeit az alábbi ábrával szemléltethetjük:
A helynévalakulások folyamatjellegének, másrészt a nevek modellhatás szerinti közvetlen keletkezésének lehetőségét a közszói szféra jelentéstani szabályszerűségei is megerősítik. A tapadás kapcsán említi meg KÁROLY SÁNDOR, hogy „A tárgy és tulajdonsága közti szoros asszociatív kapcsolat lehetővé teszi, hogy a tárgyat egyszerűen és hirtelen, máról holnapra tulajdonságával nevezzük meg vagy fordítva. Ilyenkor a szó jelentésváltozása gyorsan történik meg, és nem feltétlenül tapadás útján” (Jelentéstan 299).
Az ellipszis sajátos megnyilvánulásának fogható fel az a jelenség, amelynek során egy kétrészes helynevet úgy használnak fel új helynév alkotására, hogy csupán az egyik névrészt emelik a névbe, főtagként: Ponyvádi/dűlő → Régi-, Új-, Alsó- és Felső/Ponyvádi; Szarka/föld → Kis- és Nagy/Szarka; Koldus/telek → Külső- és Belső/Koldus. E nevek természetesen szintagmatikus szerkesztéssel alakultak, s nyelvi realitásként szükségtelen feltennünk egyfajta *Alsóponyvádi/dűlő alakulatot, mégis keletkezésükhöz az elliptikus nevek nem kisszámú, főtagot nem tartalmazó csoportja is hozzájárulhat.
A helynevek főtagjának ellipszisére a tőlem vizsgált anyag tanúsága szerint jellegzetesen az áttekintett esetekben kerül sor. Mindezt az is megerősíti, hogy a jelenséget legrészletesebben tárgyaló – bár az itt kifejtettektől teljesen eltérő szempontokat alkalmazó – INCZEFI-tanulmány (MNy. 68: 310–5) példaanyaga kitűnően beilleszthető az általam bemutatott jelenségtípusok közé.
Az elliptikus helynévalakulás a helynevek jelentésszerkezetét nem hagyja érintetlenül. Az osztályfogalmat jelölő névrész eltűnésével a név információtartalma kétségkívül csökken ugyan, sőt akár formálisan téves asszociációkat is sugallhat, főleg akkor, ha az eredeti bővítményrész lexikálisan összetett és földrajzi köznévi utótagot tartalmaz: Kishíd/dűlő > Kishíd ’dűlőnév’. Ilyen anomáliákat INCZEFI is idéz említett dolgozatában (i. m. 310). Ugyanilyen következménye lehet az ellipszisnek az etimológiai áttetszőség eltűnése is: Barkóci/tag > Barkóci. Az etimológiai jelentés elhomályosulását a továbbiakban akár népetimológiás újraértelmezés is követheti (lásd INCZEFI példáját: Zemekhaza > Szemlek > Szemlak [i. m. 312]). Az információtartalom és az etimológiai jelentés a tulajdonnév bonyolult jelentésszerkezetének azonban csak egy-egy összetevője, s mindkettő meglehetősen független a denotatív jelentéstől. Ezt a függetlenséget maga az ellipszis jelensége is kifejezi, hiszen az említett két jelentéssík úgy változik meg ennek során, hogy a tulajdonnév funkcionálását alapvetően biztosító denotatív jelentés eközben változatlan marad.
Az ellipszis jóval ritkább esete az, amelynek során a kétrészes név determinánsa marad el, s a – többnyire földrajzi köznévi – főtag marad meg. Az ilyen neveknek már a kiszűrése is jóval bizonytalanabb, hiszen ha egy szinkrón névpárban az Erdő ~ Nagy/erdő áll együtt, igen nehéz megmondani, hogy közülük melyik az elsődleges, illetőleg a két név nem párhuzamos alakulású-e. A nyelvhasználatban emögött akár a tulajdonnév – közszó használatának párhuzama is rejtőzhet: azt, hogy bizonyos esetekben tulajdonnévi vagy közszói megjelölést használunk-e, nem közvetlenül nyelvi, hanem kommunikatív szempontok (beszédhelyzet, beszédpartner stb.) határozzák meg (pl. A Kossuth Egyetemen dolgozom. – Az egyetemre megyek.).
A bővítményrész ellipszisével alakult neveket ritkán említi a szakirodalom. J. SOLTÉSZ ráértéses rövidítésként tartja számon az Akadémia használatát a Magyar Tudományos Akadémia helyett (Tulajdonnév 11), a jelzői szerkezettagok elmaradására pedig nem magyar példákat hoz illusztrálásképpen (i. m. 14). INCZEFI >Péterlaka > Laka-féle neveket említ e körből (MNy. 68: 310). De ugyanígy alakult ki a fenti példának, a debreceni Nagy/erdő-nek az Erdő változata is. Névtárainkból a többszálú fejlődési lehetőségek megléte miatt nehéz lenne egyértelműen ide sorolni bármely nevet is. Az így keletkezett változatok elkülönítéséhez a hasonló szerkezeti megfelelést mutató rövid – hosszú névpárok ezreinek elemzése szükséges.
Mint minden névtípust, az elliptikus alakulású nevekét is természetesen jellemzi az idetartozó helynevek használati köre. Tapasztalatból minden névgyűjtést végző szakember tudja, hogy kéziratos térképeink mikrotoponímiai anyagában különösen gyakoriak az elliptikus nevek. Ezek használatát különböző gyakorlati szempontok magyarázzák. A térképi névalakok tekintélye, normatív szerepe kétségkívül befolyásolhatja az efféle alakváltozatok élőszóbeli elterjedését, de az ellipszis jelenségét távolról sem tarthatjuk csupán e hatásra visszavezethetőnek. Mint azt korábban láttuk, a névrendszer belső struktúrája, a különböző szerkezeti típusok, névmodellek érintkezési felületei a névrendszeren belül megteremtik azokat a feltételeket, amelyek az ellipszis, az elliptikus nevek kialakulásához vezetnek.
A jelenség névrendszertani eredetét bizonyítja az is, hogy az elliptikus nevek területi elterjedtségében jelentős különbségek figyelhetők meg. INCZEFI megemlíti, hogy a Heves megyei névgyűjteményekben feltűnően gyakori ez a típus (MNy. 68: 314). Én magam hasonlókat állapítottam meg a Pápai és a Nyírbátori járásban: az előbbi területen lényegesen gyakrabban fordul elő e névalkotási mód. Ennek szélesebb körű vizsgálatára azonban természetesen csak a magyar helynévkincs egységes szempontú feldolgozását követően gondolhatunk.
Redukciónak nevezem azokat a helynévszerkezeti változásokat, amelyek során egy vagy több – nem névrészi szerepű – névelem kiesik a helynévből. (Az ellipszissel azonos értékű névrészelhagyás mintájára használhatjuk a névelemelhagyás terminust is.) Így tehát a redukció egy- és kétrészes neveket egyaránt érinthet, de a név funkcionális szerkezeti típusa e változások következtében nem módosul. A névelemváltozás főleg lexéma eltűnését jelenti (lexikálisan összetett névrészben), de kötött morféma (képző, rag) is kieshet a névből.
A redukció terminust a nemzetközi szakirodalom viszonylag ritkán használja, bár egy sor olyan jelenséget találunk az indoeurópai nyelvekben, amelyek a szerkezeti változások körébe, s leginkább az általam redukciónak nevezett változatába sorolhatók. INCZEFI áttekintése nyomán megemlíthetjük BACH példáit: Salzachburg > Salzburg, Heidelbeerberg > Heidelberg (lásd ezekre még a FNESz.4 megfelelő szócikkeit is) vagy a SCHNETZ által ugyancsak redukcióként említett névrövidülési folyamatot: Oberhammerhütte > Oberhütte (MNy. 68: 311). A legújabb finn névtani irodalom redukción a név belsejében lévő névelem elhagyását érti, s elkülönítendőnek tartja a rövidülés másik formájától, az ellipszistől (lásd a Terminol. reduktio és ellipsi címszavát, valamint KIVINIEMI, PaikRak. 65–71). A magyar helynevekben a „név belsejéből” korlátozás nem szükséges, mivel névelem a szó elejéről és végéről egyaránt eltűnhet: Bakonyszentlászlói/út ~ Szentlászlói/út > Lászlói út, Simaháza > Simaház.
Az egyes helynevek redukciós alakulásmódjának megállapításához általában igen pontos történeti adatolásukra van szükségünk. Ennek fő oka az, hogy a nevek rövidülési folyamataival (ellipszis, redukció) ellentétes irányú szerkezeti változások (kiegészülés, bővülés) is zajlanak a névrendszerben, s a létrejött névpárok keletkezéstörténeti összefüggéseit nem mindig könnyű megállapítani. HAJDÚ MIHÁLY is figyelmeztet arra, hogy a névelemhiányos helynevek kialakulásuk tekintetében egyáltalán nem alkotnak homogén csoportot (NÉ. 7: 124–6). Az általa használt névelemhiányos név terminus alkalmas arra, hogy vele mint szinkrón fogalommal megjelöljük a redukció útján keletkezett neveket.
A redukciós nevek legjellegzetesebb, legnagyobb csoportjában a kétrészes helynév helyjelölő szerepű, helynévi eredetű, lexikálisan összetett előtagjának egyik – általában a második – néveleme esik ki: Bogáti+úti/dűlő > Bogáti/dűlő, Szerecsenyi+úti/dűlő > Szerecsenyi/dűlő, Bödönyös+kúti/dűlő > Bödönyös/dűlő, Körtífa+szeri/dűlő > Körtífa/dűlő.
A típus INCZEFI példái között éppúgy a leggyakoribbnak tűnik (MNy. 68: 310–3), mint az általam átvizsgált két járás anyagában. A változást kétségkívül az váltja ki, hogy a „kényelmetlenül hosszú” (vö. J. SOLTÉSZ, Tulajdonnév 42), azaz bővítményrészükben legalább két lexikális névelemet tartalmazó helynevek lexikális szerkezetükben különböznek az azonos névmodell (hely – fajta jelölése) jellegzetes névformáitól. A redukció emiatt még olyan nevekben is végbemehet, amelyek előtagja nem kétrészes helynévből alakult, hanem csupán összetett szó: Tizennégyöles/dűlő > Tizennégyes/dűlő (bár megjegyzendő, hogy itt nem tiszta redukció történt, hanem inkább valamiféle névelemcsere: lexikális elem helyett ugyanis képző került a névbe).
E változások eredményeképpen a funkcionális névszerkezet is többé-kevésbé megváltozik. A redukciók egy jó részében reális marad a névszerkezet: Szerecsenyi+úti/dűlő ’a Szerecsenyi út melletti (1) dűlő (2)’ > Szerecsenyi/dűlő ’a Szerecseny faluhoz közeli (1) dűlő (2)’, máskor azonban motiválatlanná, névszerkezetileg mintegy elemezhetetlenné válik a név: Isten+hegyi/kút ’az Isten-hegyen levő (1) kút (2)’ > Isten/kút ’?’ Az is előfordul, hogy az új név teljesen más szerkezeti modell szerint értelmeződik, azaz információtartalma félrevezetővé válik: Tizennégyöles/dűlő ’tizennégy öl szélességű területekből álló (1) dűlő (2)’ > Tizennégyes/dűlő ’a tizennégyes számmal jelölt [esetleg a tizennegyedik] (1) dűlő (2)’. Az ilyen helynevek magyarázatának, elemzésének nehézségeire INCZEFI is utalt az általa összevont névnek mondott kategória kapcsán (MNy. 68: 314–5). A fentiek alapján úgy tűnik tehát, hogy a helynevek lexikális szerkezetének szabályozottsága, az e szinten érvényesülő modellhatás olyan erős mértékű lehet, hogy az általa kiváltott és irányított változások akár a név etimológiai jelentésének és információtartalmának rovására is érvényesülnek, természetesen a denotatív névfunkció sérelme nélkül.
A fenti névelemhiányos változatok keletkezésének másfajta lehetősége a közvetlen, szintagmatikus szerkesztés útján történő névalkotás. Ilyenkor a redukció mintegy a szerkesztés pillanatában történik meg, azaz tényleges rövidülésről, egy meglévő név alakszerkezetének változásáról nem beszélhetünk. A Szénási/folyó hídját soha nem nevezték Szénási+folyó/híd-nak, a Forrás/ér hídját Forrás+ér/híd-nak, a Pápai/út sem vezetett a Pápai+úti/híd-on. Ezek a nevek alakszerkezeti okból nem alakultak ki, hanem helyettük – ugyanazon funkcionális-szemantikai modell tükröztetőjeként – Szénási/híd, Forrás/híd, Pápai/híd névformák jöttek létre. A közvetlen keletkezés persze nem tehető kizárólagossá – hiszen végső soron ezek is alakulhattak reális redukció útján –, de a közvetlen kialakulást valószínűsíti, hogy e névtípusban egy névnek sincs teljes, nem elemhiányos változata. Létrejöttüket, kialakulásukat segítheti a minden névrendszerben megtalálható, redukcióval alakult nevek modellhatása is, mind a funkcionális, mind a lexikális szerkezet szintjén.
A névrövidülés sajátos eseteiként tarthatók számon az olyan szórványos példák, mint amilyen a Bulgár (ti. kertészet), a Gázcsere (ti. telep), a Kultúr (ti. ház). Az ilyen nevek akár hasadás útján keletkezettnek is tekinthetők, mivel azonban összetett szavak váltak helynévvé, bizonyos mértékig a kétrészes nevek közé illeszkedtek be. Az összetétel utótagjának elmaradását így nem tudjuk egyértelműen megítélni: ellipszisnek vagy redukciónak éppúgy tarthatjuk, mint akár a közszót érintő tapadásos jelenségnek (a kultúr például kétségkívül létező, ’kultúrház’ jelentésű köznév).
A redukció során a helynévből eltűnő morféma nemcsak önálló lexéma lehet, hanem bizonyos toldalékmorfémákat is érinthet e változás. Ennek keretében a név bővítményrészének -i képzője tűnik el a Derzsi/út > Derzs/út, Encsencsi/út > Encsencs/út névváltozatokban; a Piricsei/út > Piricsi út > Pirics/út esetében ez sajátos tőváltozat létrejöttével jár együtt. S hogy a fenti esetekben nem párhuzamos helynévalakulásokról van szó (az irányjelölő szerepű bővítményrész elvileg képző nélküli formában, főnévi jelzőként is állhatna), bizonyítja a Császári/út > Császár/út változás is: az e névből eltűnő képző nem csupán a névrészek szintagmatikus viszonyának jelzésére szolgál, hanem településnévképzőként a falunév eleme is: Császári+-i/út > Császári/út > Császár/út.
INCZEFItől olyan példát is ismerünk, amelyben névképző szerepű szuffixumot vonnak el a névből: a Kenyérváró-ból Kenyérvár lett (MNy. 60: 86). A redukció megtörténtét valóban elősegíthette a Kenyérvárói ~ Kenyérvári-féle képzős alakulatokból tévesen kikövetkeztetett tő. A változásban azonban a deetimologizációnak, a -vár utótagú nevek alakszerkezeti hatásának s a metaforikus nevek Békavár-féle változatainak egyaránt lehetett szerepe.
Az általam elemzett névanyagban ezenkívül a 3. személyű birtokos személyrag redukciójára találtam néhány példát: Járóháza > Járóház, Simaháza > Simaház, de minden bizonnyal ide vagy az előbbi csoportba tartozik a Birtokosság/hegy is, mivel az ilyen típusú helynevek Birtokosság/hegye vagy Birtokossági/hegy alakban szokásosak. Hasonló jelölt és jelöletlen összetételeket INCZEFI is említ (Dálegyház ~ Dálegyháza, Cirokméhes ~ Cirokméhese), aki szerint az ilyen esetekben mindig „a jelölt összetétel a régebbi, és emellé keletkezett a tagok szorosabbá zárulása által a jelöletlen összetétel. A fejlődés természetes menetének következményeként a jelölt összetételek esnek ki” (Makó 57).
Ha a birtokos szerkezet nyelvi fejlődését vizsgáljuk, akkor a jelöletlenség ősi formájától az egyre differenciáltabb jelöltség felé rajzolhatjuk meg a változás útját. Helyneveink körében a jelöletlenséget és a jelöltséget egyaránt megtaláljuk a legelső írott forrásoktól napjaink névrendszeréig. Az egyes nevek ilyen irányú változásában nem annyira a név belső szerkezetének irányító hatásával (INCZEFI kifejezésével: „a tagok szorosabbá zárulásával” i. h.) kell számolnunk, mint inkább a névmodellek közvetett hatásával. Ennek következtében a változást nem tarthatjuk egyirányúnak, ahogyan azt INCZEFI tette, hanem a jelöletlenség → jelöltség fejlődést is figyelembe kell vennünk. Erre a bővülésről szóló fejezetben példákat is találunk. A kétirányú változás (jelölt birtokos jelzős szerkezet <→ jelöletlen birtokos jelzős szerkezet) feltételezése persze megnehezíti a dolgunkat akkor, amikor a szinkróniában meglévő alakváltozatok történeti viszonyáról kell nyilatkoznunk. A nevekben zajló változások azonban éppoly összetettek, sokszálúak, mint bármely más nyelvi részrendszer módosulásai.
Leginkább a redukció körébe sorolhatók azok a sajátos településnév-változások, amelyeket HAJDÚ is említ a névelemhiányos nevek között: Nyíregyháza > Nyiregy ~ Nyirit, Kisújszállás > Kisúj (NÉ. 7: 124). Ilyen a Dunaújváros > Dunaúj > Dunaj átalakulás is. Az eredeti nevekből nem névrészek, hanem azok elemei maradnak el, de a szerkezeti változások nem feltétlenül tisztán jelentkeznek, hanem ezek következtében hangalaki módosulás is fölléphet. Ez azzal függ össze, hogy – amint a korábbiakban is láttuk – a redukció az etimológiai jelentés elhomályosulását okozhatja (Dunaújváros > Dunaúj), ami deetimologizációs hangalaki változások elindítója is lehet (Dunaúj > Dunaj). A névcsoport tehát ilyen értelemben a redukció és a deetimologizáció érintkezési területén helyezhető el legmegnyugtatóbban.
A redukciót és a helynévképzést egyidejűleg látjuk megnyilvánulni a J. SOLTÉSZ által említett becézett helynevek esetében (Tulajdonnév 42). Idegen nyelvi példái: Peterburg > Pityer, Vlagyivosztok > Vlagyik, San Francisco > Frisco úgy alakultak ki, hogy az elhagyott névelemet képző felhasználásával pótolták. Az egy-két általam ismert magyar példa (Balaton > Balcsi, Püspökladány > Püsi, Tócóskert > Tóci) ezeknél némileg szabálytalanabb alakulású: a redukció helyett inkább névcsonkításról, illetőleg csonkításos képzésről beszélhetnénk, így az ilyen jelenségek inkább a névképzés fejezetében mutathatók be.
Kiegészülésnek nevezzük azt a névalkotási eljárást, amelynek során egy meglévő helynevet osztályjelölő szerepű földrajzi köznévvel toldanak meg. A létrejövő új név denotatív jelentése azonos marad a kiindulásul szolgáló helynévével, szerkezete azonban föltétlenül megváltozik: kiegészüléssel mindig olyan kétrészes név keletkezik, amelyben a névrészek funkciója a megnevezés és a hely fajtájának a megjelölése.
A jelenségre még utalást is alig találunk szakirodalmunkban. A szerkezeti változások közül inkább a rövidüléses tendenciák hívták föl magukra a kutatók figyelmét. A helyneveknek a közszói szerkezetekre való visszavezethetőségének a tétele is ebbe az irányba terelte a kutatásokat: a fokozatos tulajdonnevesülést az alaki szerkezet egyszerűsödésével együtt járó jelenségnek tekintették. Ez néha még olyan szélsőséges megközelítéseket is eredményezett, amelyek a hosszabb alakok rövidülését abszolutizálva szinte kizárták más irányú, ettől eltérő típusú változások lehetőségét (lásd például SIPOS ISTVÁN megállapításait Mihályi helyneveivel kapcsolatban: NytudÉrt. 40. sz. 328).
Mások az ilyen változások hatókörét korlátozzák elsősorban: az írásbeliség, illetőleg az alkalmi névhasználat jellegzetességének tekintve e névváltozatokat. A térképek helynévhasználatát kétségkívül jellemzi a szokványos, tipikus, ezáltal „szabályos”-nak tekintett névformák használatára való törekvés. A térképészeknek szóló utasítás még 1966-ban is azt kívánta, hogy a Rét feletti-féle „csonka” neveket mindig ki kell egészíteni (IFJ. HŐNYI EDE: NytudÉrt. 70. sz. 351). KÁZMÉR – és a későbbiekben sokan mások is – felhívják a figyelmet arra, hogy Pesty Frigyes gyűjtésében kevésbé megbízható adatok, például önkényesen kiegészített alakulatok (1768: Följáró, 1864: Feljáró dűlő) is előfordulnak (Alsó-Szigetköz 8).
A hivatalos helységnévadás is él azzal a névalkotási formával, hogy földrajzi köznévvel toldja meg a korábbi településnevet: Csoma > Csoma/falva, Szentmargit > Szentmargit/bánya. MEZŐ a jelenséget bővítésnek nevezi (Hiv. 211, 214–6), e terminust dolgozatomban más értelemben használom.
A névgyűjtés sajátos kommunikatív helyzete szintén sok itt említhető névformát felszínre hoz. MEZŐ szerint ilyenkor az adatközlők „valósággal gyártják a laza szerkezetű »földrajzi neveket«. Zavarja őket az idegen gyűjtő jelenléte, a magnetofon, és ilyenkor köznyelviesítik a neveket is azzal, hogy mindegyiket megtoldják egy értelmezővel (...), leggyakrabban a dűlő szóval” (MNy. 64: 51–2). A gyűjtőnek az ilyen esetekben valóban nagyon nehéz megítélnie, hogy a kiegészült névforma csakis neki szól-e, vagy alkalmisága nem tekinthető teljesen egyedi használatúnak. A szokatlan helyzet valóban kiválthat a névhasználóból olyan nyelvi reakciót, hogy a konvencionális névformát megtoldja még egy földrajzi köznévvel (vö. MEZŐ, Hiv. 33–4), de ezek a sajátos helyzetek nem korlátozhatók a névgyűjtési alkalmakra. Ilyen, értelmezővel megtoldott névváltozatokat mutat be az élőnyelvi használatból KASZÁS JÓZSEF (NÉ. 1: 27–32).
A beszélők sűrűn kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy beszédpartnerük helynévismerete a sajátjukétól lényegesen különbözik. Ilyenkor fontos lehet számukra, hogy az általuk használt helynév jelentéstartalmából – denotatív jelentésének ismerete hiányában – ne csupán annyi jelenjék meg a hallgatónak, hogy az ’egy bizonyos hely’, hanem legalább a helyfajta ismert legyen számára. Ezt a jelentésmozzanatot minden névben a főtagként álló földrajzi köznév fejezi ki. Nem elenyésző e tekintetben a névmodellek hatása sem. Ha egy településen a szántók többségét olyan kétrészes név jelöli, amelynek az utótagja a dűlő, a tag vagy bármely hasonló közszó, akkor az ettől eltérő szerkezetű neveket is átalakíthatják ezek mintájára. A helynevek ilyenfajta természetes szerkezeti változására már BÁRCZI is utalt: a Fertő típusú nevek „gyakran kiegészülnek [én ritkítottam: H. I.] az idők folyamán: Fertő-tó” (Szók.2 147).
A finn névtani irodalom epekszegézisnek nevezi e szerkezeti változást (lásd a Terminol. epeksegeesi címszavát). Magyar terminusként talán a kiegészülés felel meg leginkább, mivel utal az így keletkezett nevek másodlagos jellegére, funkcionális és lexikális szerkezetük s ebből adódóan információtartalmuk bővülésére. A változás alapjául szolgáló nevek természetesen mind kommunikatív szerepüket, denotatív jelentésüket, mind funkcionális és lexikális szerkezetüket tekintve teljes értékű nevek, hiányosságuk csak a kiegészült változatukkal való szembeállításban tűnhet föl csonkaságnak.
A nyelvi változásoknak a változatokon keresztül történő megvalósulásából adódóan a kiegészülés és az ellipszis ellentétes irányú folyamatait az egyes névelőfordulásokban igen nehéz – néha egyenesen lehetetlen – elkülöníteni. A történeti adatok vizsgálatán túl erre azonban gyakran a szinkróniában meglévő rövid – hosszú névváltozatok nyelvi összefüggéseinek elemzése is lehetőséget ad.
A kiegészülés jellegzetes esetét figyelhetjük meg azokban a névpárokban, amelyekben a kiegészült név földrajzi köznévi főtagja mintegy tautologikusan van jelen: a változáson átmenő név ugyanis eredetileg is tartalmazott a hely fajtáját megjelölő névrészt (vagy akár csupán egyetlen ilyen részből állt). A név etimológiai jelentésének elhomályosulása – amely általában a megfelelő közszó szókészletből való kiesésének a következménye – teszi lehetővé, gyakran pedig egyenesen kívánatossá az efféle kiegészüléseket, a tautologikus nevek létrejöttét. A Séd a Dunántúlon gyakori folyónév: általában hasadással, a séd ’patak’ közszó tulajdonnévi jelentésének kialakulásával jöttek létre e nevek. A közszó kihalásának következményeként különféle alakváltozatai alakulhattak ki: a Pápai járásban a 13 Séd mellett 13 Séd/patak, 2 Séd/árok és 2 Séd/folyó is létezik, sőt van egy Sédi/ér is. E változatokban a Séd megnevező funkciójú névrészként szerepel (éppúgy, mint például a Tapolca/patak előtagja), s a nevek funkcionális szerkezete ’Séd nevű (1) vízfolyás (2)’ formában írható le. Ezt legadekvátabban a (tulajdonnévi) helynév – földrajzi köznév alaki szerkezet fejezheti ki, a Sédi/ér azonban azt mutatja, hogy (tulajdonnévi) helynév – képző – földrajzi köznév morfológiai szerkezetű kiegészült nevek is léteznek. A nem ritka jelenséget a kiegészülés altípusának tekinthetjük, s képzéses kiegészülésnek nevezhetjük.
A képzéses kiegészüléssel alakult nevekről egyértelműen megállapítható másodlagos jellegük: a Diós – Diósi/erdő névpár csak kiegészülés útján jöhetett létre, az ellipszis csupán egyfajta Diós – Diós/erdő névpár esetében lenne föltételezhető. A képzéses kiegészülés más névtípusok lexikális modelljeinek hatására alakulhat ki: a helyet jelölő helynévi determinánsok ugyanis általában képzett formában szerepelnek a szintagmatikus szerkesztéssel alkotott nevekben. A Bodzás nevű határrészen van a Bodzási/kút, oda vezet a Bodzási/út; a Bodzási/dűlő lexikális szerkezete ilyen értelemben tehát motivált, ugyanakkor – a Bodzás szinonimájaként – félrevezető is, hiszen névszerkezete ’a Bodzáson levő (1) dűlő (2)’ értelmezést sugall, pedig valójában azt fejezi ki, hogy ’Bodzás nevű (1) dűlő (2)’, ’dűlő (1), amit Bodzásnak hívnak (2)’.
A képzéses kiegészülés során a szerkezeti változáson átmenő név általában -i képzős formába kerül: Nyáras/hegy > Nyárashegyi/ dűlő, Nagy/árok > Nagyároki/folyó, Rizikó > Rizikói/dűlő. Gyakori, hogy az -i képzős kiegészülés -s képzőt tartalmazó helynévvel történik meg: Csonkás > Csonkási/dűlő, Szeles > Szelesi/legelő, Vitás > Vitási/dűlő. Az így kialakult neveknek is szerepe lehet abban, hogy a képzéses kiegészülésben a -si képző is előfordul: Rontó> Rontósi/dűlő, Hágó > Hágósi/dűlő, sőt még mássalhangzós tőhöz kapcsolódva is: Pap/tag > Paptagosi/dűlő. Ilyen alakokat a Pápai járás helynevei között nem találtam, a Nyírbátoriban – ahol egyébként a kiegészülés képzés nélkül alig fordul elő – viszont több ilyen név is akad.
Nem ritkák a helynevek között az olyan szinonimasorok, amelyekben a rövid névalak egy képzett és egy képző nélküli hosszabb formával együtt fordul elő: Szente – Szente/rét – Szentei/rét, Szekercés – Szekercés/dűlő – Szekercési/dűlő, Rózsás – Rózsás/dűlő – Rózsási/dűlő, Ürgés – Ürgés/dűlő – Ürgési/dűlő. Ezek keletkezése többféle módon is elképzelhető: a Szekercés az elsődleges, belőle kiegészüléssel alakult a Szekercés/dűlő, vagy éppen fordítva: ez utóbbiból ellipszissel jött létre a Szekercés; esetleg: a két név nyelvileg egymástól függetlenül, képzéssel, illetőleg szintagmatikai szerkesztéssel jött létre. A Szekercési/dűlő viszont egyértelműen a Szekercés-ből származtatható: annak képzéses kiegészüléssel keletkezett változata. Közvetve ez a Szekercés/dűlő kiegészüléses létrejöttét is némileg valószínűbbé teszi.
A folyamatot az alábbi ábrával szemléltethetjük:
A Szekercés típusú helynevek képzője – mint azt a névképzésről írt fejezetben láthattuk – mint sajátos funkciójú névszerkezeti elem csak töredékesen tölti be a hely fajtáját jelölő névrész szerepét, jelentése (’hely’) ebben az értelemben túl általános, ezért egészülhet ki a név földrajzi köznévi résszel. Ritka eset a Fordulók-é, ahol a névalkotó szerepű többesjel elmarad a képzéses kiegészülés során: Fordulósi/dűlő.
A kiegészülésen átmenő helynevek funkcionális szerkezetük szerint jórészt három nagy csoportba tartoznak: az egyrészes képzett és képző nélküli, valamint a kétrészes nevek közé.
Mint láttuk, -s képzős neveink gyakran kiegészülnek (a jelenségre egyébként INCZEFI is idéz példákat: MNy. 66: 313). Ezzel a változással lexikálisan is megjelenik a névben az a jelentésmozzanat, amit a képző általánosabban képvisel. Azt azonban, hogy nem pusztán a funkcionális-szemantikai szerkezet nyelvi kifejeződéséről van szó az ilyen esetekben, mutatja az eleve képzett nevek nem ritka képzéses kiegészülési folyamata.
Az egyrészes, képzőt nem tartalmazó nevek között meglepően kevés az olyan, amelyről kétségtelenül megállapítható, hogy etimológiailag régóta nem áttetsző név (Seg/hegy) vagy esetleg – jövevény volta miatt – soha nem is volt az (Gerence > Gerencei/patak, Csige > Csigei/dűlő, Csige/dűlő). Más részük etimológiai áttetszősége, közszói jelentéspárhuzama – ahogyan azt a Séd folyónévben már láthattuk – a közelmúltban tűnt csupán el, vagy inkább napjainkban van eltűnőben: Csapás/út, Bürü/híd. Ritka az olyan név, amelyben a kiegészülés aktív, gyakori szóra vonatkozik: Domb/hegy.
A kétrészes, főtagjukban földrajzi köznevet tartalmazó kiegészült nevek is gyakran rávilágítanak arra, hogy mely földrajzi köznevek vannak elhomályosulóban, vagy kerülnek legalábbis periferiális helyzetbe. A kút ’forrás’ jelentésének háttérbe szorulását mutatják a Papkút/forrás, Büdöskúti/forrás, Kiskúti/forrás-féle nevek, a szer aktív névalkotó szerepének megszűntét pedig az olyan kiegészült névformák, mint a Keskenyszer > Keskenyszeri/dűlő, Barátszer > Barátszer/dűlő, Nyárszer > Nyárszeri/dűlő.
Máskor pedig egyszerűen arról van szó, hogy a nevet egy aktívabb, gyakoribb használatú földrajzi köznévvel kiegészítve a névrendszer többi tagjához teszik hasonlatossá, legalábbis a név funkcionális szerkezetében igen fontos szerepet játszó, fajtát jelölő névrész tekintetében. Így kerül be igen sok névbe a tag, a mező, a telek mellé a dűlő (Pál/tag > Páltag/dűlő, Kis/mező > Kismező/dűlő, Koldus/telek > Koldusteleki/dűlő), az ér után az árok (Sűtfejér/árok). A leggyakoribb névminták közé a fajtát jelölő névrésszel történő beilleszkedés kényszere egyes esetekben olyan erős lehet, hogy ezáltal névszerkezetileg viszonylag ritkább, 3-4 lexikális elemet tartalmazó formák is létrejöhetnek. Igaz, más funkcionális névszerkezeti típusok (például az elhelyezkedést kifejezők egy jelentős része) ehhez is mintát adhatnak. Azokhoz képest legfeljebb az e nevekben található két – gyakran szinte szinonim – földrajzi köznév előfordulása lehet szokatlan. Ezt azonban éppen az teszi lehetővé, hogy a köznevek az adott nyelvhasználat síkján nem számítanak azonos jelentésűnek, sőt az egyik elem perifériára kerülése, netán a szókincsből való eltűnése teremti meg a lehetőséget a másik behatolásához. E folyamat során az egyes helynevek akár többszörös kiegészülésen is átmehetnek: Gyür > Gyür/földek > Gyürföldeki/dűlő, Kis/mező > Kismező/hegy > Kismezőhegyi/tábla.
A kiegészült nevek viszonylag ritkán szorítják ki teljesen a változás alapjául szolgáló névformát: az eredeti és az újabb névváltozatok együttléte jellemzi a névrendszereket. Ezek között természetesen használatbeli különbségek is megnyilvánulhatnak. A hivatalos, az írásbeli nyelvhasználatban, a névrendszert kevésbé ismerő beszédpartnerrel szemben inkább a kiegészült névformákat említhetik.
A kiegészülés, mint a helynevek szerkezeti változásának folyamata ilyen értelemben a mindenkori névrendszer modellhatásának érvényesülése következtében megy végbe, s végső soron ugyanazok a történeti okok befolyásolják, váltják ki, mint amelyeket KÁROLY SÁNDOR a hasonló jellegű tautologikus szűküléses synecdochéról (pl. gólyamadár) megemlít: ”a.) könnyebb érthetőség, mivel (...) nem mindenki számára világos, milyen dologfajtáról van szó; b.) divat, részletezésre való törekvés” (Jelentéstan 237).