Az általam itt tárgyalt neveket BENKŐ LORÁND már csaknem fél évszázada közös rendszertani csoportba sorolta, felismerve, hogy „mind az egy szóból álló, mind az összetett nevek nemcsak puszta tőalakban, hanem a földrajzinév alakulás szempontjából funkcionális értékű jelekkel, képzőkkel, ragokkal és névutókkal is előfordulhatnak” (Nyárádmente 40). Csak csodálkozhatunk azon, hogy a későbbi helynévtipológiák e neveket többnyire nem együtt tárgyalták, hanem – ha egyáltalán említik őket – a rendszer különböző részeiben szétszórtan fordulnak elő. A BENKŐ által használt „toldalékos név” terminus azonban félrevezető lehet, hiszen a helynevek mondatbeli toldalékolásával kapcsolatos asszociációkat sugall. Ezért – a nyelvtani hagyományoknak megfelelően – a nevek mondattani összefüggéseinek, mondatbeli viselkedésének vizsgálatában alkalmazhatjuk inkább továbbra is a „helynevek toldalékolása”, a „toldalékos név” stb. fogalmakat.
A morfematikai szerkesztés azt a névalkotási eljárást takarja, amelynek során valamely nyelvi elem egy kötött morféma (képző, jel, rag) vagy ahhoz hasonló funkciójú elem (névutó) hozzákapcsolásával helynévi szerep betöltésére válik alkalmassá. Ez a „földrajzinév alakulás szempontjából funkcionális értékű morféma” (vö. BENKŐ: i. h.) így egyfajta névformánsnak tekinthető, amely a névhasználó számára a „helynéviség” információs értékével bír. A névformáns közszói és tulajdonnévi (személynévi és helynévi) szótőhöz egyaránt kapcsolódhat. A morfematikai szerkesztésnek – a kapcsolódó morfémák jellege alapján – az alábbi fajtáit különböztetjük meg:
Szerkezeti szempontból a morfematikai szerkesztéssel alkotott nevek egyrészesnek tekinthetők, de kétségkívül felmutatják az átmenetiség jegyeit is. A névalkotó szerepű névformáns ugyanis – annak megfelelően, ahogy a közszók képzői is valamilyen fogalmat reprezentálnak – általában a ’hely’ jelentést képviseli: a Kövesd ’olyan hely, ahol sok a kő’, a Gálé ’az a hely (föld), amelyik Gál nevűé’ funkcionális szerkezettel írható le. Nem beszélhetünk azonban egyértelmű kétrészességről, hiszen mindegyik névformáns ugyanazt az általános jelentést hordozza csupán, s azt is meglehetősen eltérő mértékben, a formáns gyakoriságától, aktivitásától függően. Kétségtelen, hogy a képzéssel alkotott helynevek inkább közelítenek a kétrészes nevekhez, mint például a birtokjellel, többesjellel vagy a névutóval ellátott nevek. A képzős nevek átmeneti jellegére már KÁZMÉR is utalt, kiemelve a helynevek földrajzi köznévi elemének és a helynévképzőnek a funkcionális hasonlóságát: „az eddig tárgyalt nevekben a közszói előzmények önmagukban alkalmasak voltak földrajzinévi funkció betöltésére, a következő néhány nevet éppen a képző teszi ilyen célra használhatóvá” (Alsó-Szigetköz 39). A nyelvi jelek sokszínűségéből adódóan természetesnek kell tartanunk azt a tényt, hogy egy keletkezéstörténeti kategória (jelen esetben a morfematikai szerkesztéssel keletkezett neveké) nem mutatja föl tisztán egy másik megközelítési mód – a funkcionális-szerkezeti leírás – jellegzetes kategóriáit (egyrészesség – kétrészesség).
Képzett helyneveinkről, a magyar helynévképzőkről mind ez ideig nem született összefoglaló jellegű monográfia. Alapos tanulmányok sora foglalkozik azonban a magyar helynevekben előforduló különböző képzőkkel. Egy-egy szövevényesebb életrajzú képzőnk tárgyalása szinte monografikus értékű tanulmányt kíván, hiszen a megválaszolandó kérdések sokrétűsége (a képző hangalakjának és jelentésének kialakulása, változásai, a tövekhez való kapcsolódásának jellegzetességei, aktivitásának, elterjedtségének időbeli és térbeli határai stb.) és a forrásként áttekinthető nyelvi anyag hatalmas mennyisége szab a kutató számára mértéket. Az efféle differenciált vizsgálódások nagyszerű példája B. LŐRINCZY ÉVÁnak a névtan szempontjából is kitűnően hasznosítható képzőtanulmánya (NytudÉrt. 33. sz.). Ilyenfajta, részletekbe menő vizsgálódásokra jelen névrendszertani leírás keretei között természetszerűen nem vállalkozhatom. E helyütt azokra a kérdésekre kell figyelmünket összpontosítani, amelyek a névképzésnek a rendszertani helyét, általános jellemzőit érintik. Ezért a szakirodalomnak is csak az ilyen jellegű megjegyzéseire lehetünk ezúttal tekintettel.
A helynévképzés fogalmának definiálásában, értelmezésében és használatában lényeges különbségeket találunk a hazai szakirodalomban. Alapvető kézikönyveink az egyes képzőfunkciók, helynévelemzések, helynévfejtések kapcsán gyakran használják a „helynévképzés”, „helynévképző”, „földrajzi névképző” fogalmakat (lásd például D. BARTHA, Szóképz. 103, 104, 107, 119; BÁRCZI, Szók.2 155; KRISTÓ, Szempontok 85; MEZŐ–NÉMETH és a FNESz.4 egyes címszavait stb.). Viszonylag pontos definíciót kapunk a mikrotoponimákat feldolgozó első hazai névrendszertani munkában BENKŐ LORÁNDtól, aki a képző „köznevesítő – tulajdonnevesítő” jellege kapcsán kísérli meg a helynévképzők elkülönítését. „A földrajzi nevekben ugyanolyan arányban szerepelnek a képzőkkel alakult közszók, mint a köznyelvben (...) E szavak képzői azonban nem földrajzinévi, hanem köznyelvi funkciójúak, így a földrajzinevek alaktani vizsgálatának határán túl esnek. Itt tehát csak azokkal a képzőkkel foglalkozom, melyeknek világosan földrajzinév-alkotó szerepük van” (Nyárádmente 40). INCZEFI BENKŐhöz hasonlóan csak a névképző szerepű képzőket tekinti ide tartozónak, de valamelyest tágítja is a kört. Szerinte „azokat a neveket tekintjük képzetteknek, amelyeknél egy köznév képző hozzájárulása után földrajzi névvé (vagy annak részévé) válik” (MNy. 62: 77). A Nyíres-dűlő, Szentmiklósi út nevekben levő képzőket valójában csak a névrészek képzőinek tarthatjuk, s mint ilyet, a névalkotás szempontjából másodlagosnak tekinthetjük. Úgy is fogalmazhatnánk: ez a szintagmatikus szerkesztés útján létrejött nevek névrészeinek morfológiai szerkezetét érintő kérdés; bemutatásuk tehát más keretek között kell, hogy megtörténjék. Ezekben az esetekben a képző funkciója nem maga a névalkotás, hanem a névrészek közötti szemantikai, grammatikai viszony jelzése; így e nevek a szintagmatikus szerkesztéssel alakult jelzős nevek között tárgyalandók. BENKŐ és INCZEFI példáit alaposabban szemügyre véve föltűnik, hogy definíciójuktól eltérő alakulású neveket is e csoportban említenek: az Akácos, a Barom-állás-féle helynevek nem a képző által válnak tulajdonnevekké (vö. BENKŐ, i. m. 40–1; INCZEFI: MNy. 60: 313; UŐ: MNy. 62: 77; UŐ: Makó 35).
Képzőink helynévalkotó funkciójának kialakulását vizsgálva az analógia szerepét hangsúlyozza a legtöbb szerző (lásd például BÁRCZI, Szók.2 155; D. BARTHA, Szóképz. 103; a FNESz.4 jó néhány szócikke stb.). Mint a korábbiakban láttuk, az analógia, szélesebb értelemben a névmodellek hatása, meghatározza egész helynévrendszerünk alakulását. Természetes tehát, hogy egy sajátos helynévalkotási mód, a helynévképzés területén is számolnunk kell ennek a megnyilvánulásával. A helynevekben szereplő közszavakban egyéb (pl. gyűjtőnévi, valamivel való ellátottságot kifejező stb.) funkciókban gyakran előforduló képzők – különösen az egyrészes nevekben – könnyen magukra vehetik a ’hely’ jelentését, és olyankor is felhasználhatják ezeket, amikor az adott képző közszóval összekapcsolva köznévként egyébként nem használatos.
Annak megítélése, hogy a helynévképzés jelensége mennyire gyakori, jellemző a magyar helynévalkotásban, átfogó tanulmányok elkészítését igényli. HAJDÚ MIHÁLYnak a -d képző története kapcsán az analógia gyakoriságát illető kételyeit ilyenformán egyrészt igazoltnak láthatjuk (TMNyTT. 172). Nem érthetünk egyet vele azonban a helynévképzésnek a névalkotásból való csaknem teljes kiiktatásával. HAJDÚ szerint ugyanis „Névelméletileg elképzelhetetlen, hogy egy közszó természetes úton, tehát a népi nyelvhasználatban csak azért változnék alakilag (...), hogy tulajdonnévként (személy- vagy helynévként) lehessen használatos. Ez csak mesterséges (tudatos) tevékenység következtében történhet meg” (i. m. 172). A népi, természetes névadást is tudatosnak tekintjük abban az értelemben, hogy a névalkotót a névadás szándéka vezeti egy-egy helynév megalkotásakor: olyan szemantikai, alaki jellemzőkkel bíró nyelvi produktumot kell ugyanis létrehoznia, amely mások számára is kifejezi helynéviségét. A névalkotóknak semmi okuk nincs arra, hogy az e célból felhasznált nyelvi eszközök, névformánsok, névszerkesztési szabályok közül kirekesszék a képzőket, a helynévképzést. A helynévképzők létének kérdése amiatt vetődhet egyáltalán föl, hogy a magyarban (s sok más nyelvben is) a közszói és a tulajdonnévi derivációs elemek nem váltak szét.
J. SOLTÉSZ az indoeurópai nyelvekből a német és az orosz helynevek tipikus, produktív helynévképző formánsai közül hoz néhány példát, de megemlíti a latin eredetű, nemzetközivé – s ezen keresztül részben magyarrá – vált -ia országnévképzőt is (Tulajdonnév 20). A helynévképzők használata meglehetősen elterjedt a finn helynevek körében: a településnevek -la/-lä képzője ma is igen produktív, a mikrotoponimák alkotásában pedig nagyon gyakori a -nen, a -sto/-stö és a -va/-vä (KIVINIEMI, PaikRak. 30–43).
A helynévképzővel történő névalkotást a fentieknek megfelelően olyan eljárásként definiálhatjuk, amelynek során az adott jelsor helynévi, tulajdonnévi státusa azáltal teremtődik meg, hogy egy tőmorfémához (morfémakapcsolathoz) helynévképzőt illesztünk. A helynévképzővel történő névalkotást helynévképzésnek, az így létrejött helynevet képzett helynévnek nevezzük. A képzett név terminus keletkezéstörténeti fogalom, nem azonosítható a képzős névvel, amely a névszerkezeti (szinkrón) leírás fogalmi készletébe tartozik. Képzőt tartalmazó helynevek ugyanis más úton is létrejöhetnek: a szintagmatikus szerkesztéssel alakult nevek között ez jellegzetes alakszerkezeti típusnak számít; az egyrészes nevek körében pedig sok ilyen van az ellipszissel, a bővüléssel és a hasadással keletkezettek között. Mivel a képzett nevek mindig egyrészesek, ez utóbbi típusoktól meglehetősen nehéz elválasztani őket. Az elvi elkülönítés akkor is nagyon lényeges azonban, ha ezt a gyakorlatban nem mindig tudjuk következetesen érvényesíteni. (A különbségtétel fontosságát B. LŐRINCZY ÉVA is igen világosan megfogalmazta a -st ~ -sd képzőt tartalmazó helynevekkel kapcsolatban: NytudÉrt. 33. sz. 84.)
A névelemzést végző kutató mindig rendkívül nehéz helyzetben van akkor, amikor azonos alakszerkezetű nevekről kell megállapítania, hogy milyen módon alakultak ki. A képzett nevek esetében ez talán az átlagosnál is bonyolultabb feladat, hiszen sokféle út vezethet egy-egy forma kialakulásához. A változási folyamatok ráadásul nem egymástól elszigetelten, hanem nagyon is egymást áthatva, kölcsönhatásoktól átszínezve zajlanak. Ennek eredményeként a mindenkori nyelvhasználatot is a sokszínűség, a párhuzamosan, illetőleg időben egymást követően létrejött alakok egyidejű használata jellemzi. Ebből adódóan az elméletileg elkülöníthető folyamatok nem feltétlenül izolálhatók az egyes nevekben, sok névről csupán azt mondhatjuk el, hogy kialakulhatott így is, úgy is. Ennek pontosításában gyakran még a fellelhető történeti adatok tanúsága sem elégséges.
A helynévképző az esetek túlnyomó többségében természetesen nem tulajdonnévi értékű helynevekhez (mint tövekhez) kapcsolódik. Helynévképzéssel főleg közszavakból, ritkábban (tulajdonnévi) személynevekből alakulnak helynevek. Figyelmet érdemel azonban a JUHÁSZtól túlképzésnek nevezett jelenség, amelynek során egy meglévő helynévnek úgy alakul ki újabb változata, hogy helynévképzővel látják el: Erdélység, Nyírség (Tájn. 16, 31). Az ilyen neveket célszerűbb azonban a szerkezeti változással, bővüléssel alakult nevek között tárgyalni.
Átmeneti csoport a becézett helyneveké is. J. SOLTÉSZ főleg külföldről említ ilyeneket: Pityer (< Peterburg), Frisco (< San Francisco), Alex (< Alexanderplatz) (Tulajdonnév 42), de hazai neveink között is akadnak hasonlók. A Balcsi (< Balaton) meglehetősen széles körben használt név, de a Püsi (< Püspökladány), Tóci (< Tócóskert)-féle játékos névmódosításokra is bizonyosan gyűjthetnénk szép számmal példákat. A becézett nevek nemcsak képzőelemet tartalmaznak, hanem egyfajta szabálytalan szerkezeti változás – csonkulás, névrövidülés – is megfigyelhető bennük, s ezáltal a típus keletkezéstörténetileg, szerkezetileg éppúgy átmeneti kategóriának tekinthető, mint ahogyan a hasonló közszóké is az. Az elvonás és a továbbképzés különleges együttes alkalmazására idegen nyelvi példát említ J. SOLTÉSZ: így alkották meg Bolívia nevét a Bolivar személynévből (Tulajdonnév 124).
A továbbiakban csupán egyetlen névcsoport, az -s képzőt tartalmazó helynevek keletkezéstörténeti rétegeinek bemutatása révén kívánok a helynévképzést érintő néhány általános problémát felvillantani.
A névcsoportról leválasztandó a szerkezeti változással alakult nevek típusa, amelyek leginkább ellipszis útján keletkeztek: Málés-kert > Málés. (Ezekről részletesebben lásd a megfelelő fejezetet!) Tudjuk, hogy az -s képző funkcióinak bővülésében a főtag elmaradása, a jelentéstani tapadás fontos szerepet játszott: a nádas, füzes főnevek történetileg egyfajta nádas tó, füzes erdő-féle szerkezetekből eredeztethetők, a jelző – elsősorban annak képzőeleme – a jelzett szó elmaradásával magára veszi annak jelentését. KÁROLY SÁNDOR a folyamat következő fázisaként azt jelöli meg, hogy „Később a meglevő ilyen -s képzős szavak analógiájára újak keletkeztek, már nem tapadás útján. Az analógiás alakulások a fejlődésnek azt a fokát jelzik, amikor az -s képző már felvette a gyűjtőnévi funkciót” (Jelentéstan 303). Abban, hogy az analitikus forma mellőzésével közvetlenül is létrejöhetnek ilyen „jelentéssűrűsödések”, nem pusztán külső ok, a szavaknak a mondatban való egymás mellé kerülése játszik szerepet, „hanem belső ok is: a képzetek kapcsolata” (i. m. 251). B. LŐRINCZY már az ómagyar korban az -s-nek erről a gyűjtőnévképzői szerepéről ír (NytudÉrt. 33. sz. 88). A MNyTNy. hasonlóan foglal állást e kérdésben, s részletesen bemutatja a korai ómagyar nyelvállapot helynévképző-rendszerét is (I, 247, 253–5). A nádas, füzes-féle földrajzi köznevek az ómagyar korban megvoltak tehát, s így „a Nádas, Füzes, Rákos-féle helynevek létrejöttekor (...) kész -s képzős közszavak lettek teljes egészükben helynevekké” (B. LŐRINCZY, i. h.). Az ilyen nevekben értelmezésem szerint az -s képző nem helynévképzőként szerepel.
A helynevekről tehát le kell szögeznünk, hogy hibásak azok a megközelítések, amelyek az -s képzős nevek keletkezésében csakis szerkezeti változást, ellipszist látnak. A nyelvemlékes kor legkorábbi időszakától kezdődően megvolt a lehetősége az ettől eltérő, közvetlenebb alakulásmódnak is.
Az -s képzős helyneveket el kell különítenünk a tekintetben, hogy vajon az így alakult földrajzi közneveknek csupán jelentésváltozásuk útján történő helynevesülésével számolhatunk-e, vagy emellett vannak-e, lehetnek-e közöttük olyanok is, amelyek éppen e képzőtől váltak helynevekké. Másképpen fogalmazva: az -s képző funkciói között találunk-e olyat, amely – helynévtipológiai értelemben véve – helynévképzői szerepet jelent.
A földrajzi köznévként is létező -s képzős szavaknak (akácos, tölgyes) a tulajdonnevesülését hasadásnak tekintem, s az ennek megfelelő fejezetben tárgyalom, a jelentésbeli névalkotás részeként.
A nem ellipszissel keletkezett, közszói párhuzam nélküli -s képzős helynevekről viszont joggal feltehető, hogy ezekben az -s helynévképző szerepű. Ezek a nevek – mintegy negatív próbával – elméletileg könnyen elkülöníthetők a hasadással keletkezettektől: ha egy szót közszóként is ismernek a névhasználók, úgy hasadással jöhetett létre, ha közszóként nem fordul elő: névképzéssel hozták létre. Ez az elvi megközelítés a gyakorlatban azonban ismét csak igen nehezen alkalmazható: egy-egy hangsornak a közszóként, főnévként való létéről vagy akár csak virtuális létezéséről gyakran nem tudunk pontosan nyilatkozni. Ezúttal elégedjünk meg csupán azzal, hogy az -s képzős földrajzi köznevek csoportját kíséreljük meg e tekintetben körüljárni: ezek markáns körülhatárolása teremtheti meg ugyanis a lehetőséget az -s névképzői funkciójának elkülönítésére.
A FÖNMÍSz. tekintélyes számú földrajzi köznevet tartalmazó listájához fűzött bevezetőjében kiemelendőnek tartja, hogy „Jelentős mennyiségű, különösen növénynév előfordul földrajzi köznévként -s képzővel is: akác > akácos, gaz > gazos” (i. m. 140). Az ÉrtSz. 127 olyan -s képzős szót tartalmaz, amelynek ’valamiféle hely’ jelentése van. Az alapszó jelentése alapján a legnagyobb a növénynevek csoportja (akácos, almás, árpás stb.), amely a szavak több mint felét teszi ki. Állatnevet 13 szóban találunk (halas, hollós), a föld minőségére, jellegére utal 34 szó alapszava (buckás, kavicsos, mocsaras stb.), míg a további 13 szó jelentéstanilag meglehetősen színes csoportot alkot (tilalmas, nyilas stb.).
A legnépesebb réteg, a növénynévi alapú képzett szavak szófaji jellegét vizsgálva feltűnik, hogy a 67 szó között csupán egy található (iharos), amelyet melléknévként nem definiál az ÉrtSz. Kettős szófajúként 30 szó szerepel, ezek között csak hét olyan található, amely nem fanévből alakult (dinnyés, hínáros, kákás, káposztás, kukoricás, lucernás, nádas). Ez teljesen egybevág KÁROLY SÁNDORnak azzal a megfigyelésével, hogy „az -s képzővel képzett gyűjtőnevek egy eléggé elhatárolt fogalmi körre szorítkoznak: elsősorban a fás, bokros, ritkábban egyéb növényekből alkotott csoportot jelölik meg” (Jelentéstan 303). Emögött nyilvánvalóan az a könnyen belátható tényező húzódik meg, hogy egy adott helyen huzamosan tenyésző növény neve alkalmasabb arra, hogy a belőle képzett szóval jelöljük meg magát a helyet is. Nyelvérzékünk számára teljesen természetesnek hat például A bükkös nincs messze. mondat, míg ha azt halljuk, hogy A bogáncsos nincs messze., akkor a kérdéses szónak elsősorban vagy talán kizárólag helynévi értelmet tulajdonítunk. Persze az első mondat is lehet ilyen jelentésű, de ez magából a kontextuson kívüli mondatból nem állapítható meg. A Bogáncsos esetében viszont egyszerűen nem tudunk feltenni főnévi értékű közszói előzményt. Helynévként tehát bármennyire is hasonló alaki és funkcionális-jelentéstani szerkezetűnek érzékeljük a Bükkös-t és a Bogáncsos-t, történetileg mégis más utat járhattak be: a Bükkös-t hasadással keletkezett névnek tekinthetjük, a Bogáncsos-t viszont helynévképzéssel hozták létre.
Itt vissza kell térnünk kiindulópontunkhoz: milyen kritériumok alapján tekinthetünk egy -s képzővel ellátott növénynevet főnévnek? Ennek valós alapja nyilvánvalóan csak a nyelvszokás lehet: a fent idézett két mondat közül az elsőt mondhatjuk, a másodikat nem, vagy legfeljebb csak erős szövegkörnyezeti kötöttségben. Ilyen értelemben a nyelvszokást tükrözteti értelmező szótárunk szófajminősítése, de e kérdésben is nyilvánvalóan forrásanyagai tükörképeként. Az ÉrtSz. – minden bizonnyal a forrásanyagok bizonyos értelemben vett esetlegességéből adódóan – feltűnő következetlenségeket is mutat. A fanevek -s képzős alakjai között például főnévként szerepel a nyíres és a nyírfás, a tölgyes mellett azonban nincs tölgyfás, viszont van nyárfás, de hiányzik a szótárból a nyáros. Még feltűnőbb a bizonytalanság, ha a felhasznált szótárak körét bővítjük, s az ÉrtSz. mellett az ÉKsz., az ÚMTsz., a TESz. és a SzT. anyagát is bevonjuk a vizsgálatba. Itt módszerünk fordított irányú: a FÖNMÍSz. és helynévtáraink kisebb-nagyobb szószedeteinek egyesített földrajzi köznévlistájából (kb. két és félezer szóból) kiemeljük a növénynévi alapú -s képzős szavakat, s megvizsgáljuk, mit mondanak ezekről fenti szótáraink. (Ha mind az öt szótárt használni akarjuk, jelenleg csak a h betűig tehetjük meg ezt.) A megvizsgálható 53 szó közül egyik sem tartja főnévnek az olyanokat, mint a barackos, bodzás. A szavak között mindössze 34 olyan található, amelyet legalább egy szótár tartalmaz. A legtöbb növénynévi alapú -s képzős főnév – a szótárak jellegéből adódóan – az ÚMTsz.-ban és a TESz.-ben található (mindkettőben 22–22), értelmező szótárainkban viszont csak 15 van meg belőlük. Mind az öt szótár a vizsgált 53 szó közül csupán hétnek ad megegyezően főnévi minősítést: ezek kivétel nélkül erdőnevek (bükkös, cseres stb.).
Rövid áttekintésem összegzéseként megállapítható, hogy -s képzős földrajzi közneveink állományának körülhatárolása komoly elméleti és gyakorlati nehézségeket vet fel. A helynévelemzést mindenesetre nagyban megkönnyítené, ha rendelkeznénk egy – a nyelv területi változataira is figyelemmel levő – földrajzi köznévszótárral. Ennek összeállításában természetesen helynévtáraink gazdag anyagát is figyelembe kell vennünk, módszertani hiba lenne azonban, ha minden -s képzős helynévből egy-egy közszó, földrajzi köznév meglétére következtetnénk. Ezáltal végső soron a helynévképzés létét vonnánk kétségbe.
A helynevekben rendkívül gyakori -s képző alakszerkezeti helyét, funkcióját, illetőleg a képzőt tartalmazó nevek keletkezési típusait áttekintve az alábbiakat mondhatjuk. A képzőt tartalmazó legősibb nevek azok a kétrészes nevek lehettek, amelyek földrajzi köznévi főtagjához ’valamiben bővelkedő’ jelentésű -s képzős jelző kapcsolódott (Homokos/domb, Bükkös/oldal). Az ilyen kétrészes nevekből ellipszis útján, a főtag elmaradásával egyrészes nevek keletkezhetnek (Homokos, Bükkös). Ugyanez a tapadásos folyamat – mint láttuk – nagyon régóta megfigyelhető -s képzős közszavainkon. A magyar nyelvtörténet nyelvemlékes korának legelső időszakából már vannak adataink ilyen -s képzős földrajzi köznevekre (nádas, bükkös). Ezek előfordulhatnak kétrészes nevek főtagjaként (Kerek/nádas, Öreg/bükkös), illetőleg jelentéstani hasadás útján egyrészes nevekként is használhatók (Nádas, Bükkös). Az -s képzős névrészeknek ezt a funkcionális gazdagságát névszerkezeti leírásában KÁZMÉR MIKLÓS oly módon veszi figyelembe, hogy az alapelemek és a megkülönböztető elemek mellett e csoportot kettős funkciójú elemekként különíti el (Alsó-Szigetköz 56–9).
A szinkrón névrendszerben együtt vannak jelen tehát a kétrészes (főtagjukban, ill. jelzőjükben) -s képzőt tartalmazó, másrészt az egyrészes (hasadással, illetőleg a kétrészes nevek főtagjának, ritkábban jelzőjének ellipszisével keletkezett) nevek. A képzőt tartalmazó jelentős számú helynév mintájára így közvetlenül is létrejöhetnek olyan helynevek, amelyekben az -s a helynévi jelleg kifejezésére szolgáló formáns, azaz helynévképző. Kétségtelenül így jöttek létre azok a nevek, amelyeknek nincs közszói (főnévi) párhuzama, illetőleg kétrészes névváltozata. (Ezek hiánya sokszor persze csak az adatolás hiányosságából fakad: bővebb történeti háttérrel egy-egy képzettnek tekintett névről kiderülhet, hogy elliptikus alakulat. Ezek az esetek azonban nem érintik a névképzés egészének kategóriáját.)
Helynévtárainkat átvizsgálva tucatjával kerülnek elő az olyan nevek, amelyek a fenti kritériumok alapján az -s képzővel keletkezettek közé sorolhatók. (Az alábbi példák a Pápai járás, illetőleg a Nyírbátori, Fehérgyarmati és Mátészalkai járás anyagából valók: ez utóbbihoz KÁLNÁSI ÁRPÁD összesített mutatóját [Összesített mutató a Szabolcs-Szatmár Megye Földrajzi Nevei 2–3–4. kötetéhez. Kézirat. Debrecen, 1990] használtam.) A képző leggyakrabban növénynévi (Árpás, Barkócás, Csorbákás, Fodormentás, Hagymás, Ibolyás) és állatnévi (Boglyos, Balhás, Bogaras, Cinegéres, Csigabigás, Férges, Foglyos, Gilisztás, Görényes) jelentésű tőhöz járul. Ezek alakilag akár közszók is lehetnének, de erre adataink nincsenek, másrészt jelentésük sem sugallja közfőnévi jellegüket. Kétrészes változatuk e neveknek nincs, legfeljebb Csókás – Csókakert típusú szinonimáik vannak. Az ilyen megfelelések pedig éppen azt bizonyítják, hogy a névképző valamelyest földrajzi köznévi névrészértékkel rendelkezik. A két fő jelentéskörön túl a képzésbe vont tövek szemantikailag igen sokszínűek (Árkos, Bütykes, Bolyos, Cseberes, Cserpákos, Csúcsos, Csurkás, Drótos, Fagyos, Frankos, Furulyás, Hétmilliós, Kapszlis, Kaptáros, Lepedős, Pacalos, Puskaporos, Zálogos), többféle funkcionális-szemantikai névmodellt képviselnek (pl. ami ott van, amire hasonlít, ami jellemzi, amilyen esemény kapcsolódik az adott helyhez stb.). Ezek részletező bemutatása csak egy széles körű képzővizsgálat keretében lenne elképzelhető. A képző produktivitását mutatja az Egymérős, Egyöles, Félholdas, Hetvenholdas típusú nevekben való igen gyakori előfordulása, az ilyen nevek földrajzi köznévi utótaggal (Félholdas/tábla) viszont igen ritkán fordulnak elő. (Megemlítendő, hogy INCZEFI GÉZA + bár a névképzés jelenségét értelmezésemnél jóval tágabb körben vizsgálta – az -s névképzői előfordulásában a fentiekhez hasonló jelentéscsoportokat állapított meg [MNy. 66: 314–9].)
Az -s-hez hasonló szerkezetekben fordul elő helyneveinkben az -ó/-ő képző is. Kétrészes nevek előtagjában (Akasztó/hegy, Sédre+dűlő/tábla) és főtagjában (Öreg/kaszáló, Sédi/dűlő) egyaránt gyakori. A főtagbeli előfordulások többnyire éppúgy főnevesülés útján keletkezett földrajzi köznevek, mint amilyeneket az -s képzősök között is láttunk. Ezek hasadásos előfordulása azonban – úgy tűnik – ritkább, mint az -s képzősöké. A fenti minták itt is megteremthették az alapot ahhoz, hogy a képzőt önállóan is felhasználják helynevek alkotására. (NAGY KATALIN „Az »igés« földrajzi nevek”-ről írott szakdolgozatában [Kézirat. Debrecen, 1986] és DENKE VIRÁG „Melléknévi igenevet tartalmazó helynevek vizsgálata három járás névanyaga alapján” [Kézirat. Debrecen, 1993] c. hasonló célú munkájában a képzőnek sok száz névben való előfordulását elemzi. A leggyakrabban használt helynévképzőink között INCZEFI is több jelentéscsoportját különíti el az -ó/-ő képzős neveknek [MNy. 66: 321–3].) Anélkül, hogy alaposabb analízisre vállalkoznék, a fenti munkák névanyaga alapján néhány föltevés megfogalmazható az -ó/-ő képzővel alakult helyneveinkkel kapcsolatban.
Feltűnően sok közöttük a hangutánzó tőből alakult név (Bugyogó, Buzgó, Csörgető, Csettegő, Csipogó, Csöngő, Csöpögő, Csörgő, Döngő, Dörgő, Dübögő, Hömbörgető, Kongó, Nyihogó, Sikongó, Tocsogó, Zörgő, Zübörgő). Ezek a nevek csak ritkán fordulnak elő kétrészes név jelzői tagjaként. Talán a név expresszív jellege szorítja háttérbe a földrajzi köznévi főtag kitételének igényét: a Zörgő-ről nem szükséges elmondani, hogy patak, ér vagy folyó, a Tocsogó is szükségtelenné teszi a mocsár, láp, rét utótagot. A participiumot tartalmazó finn helynevek elemzésekor monografikus munkájában hasonló megállapításokra jutott EERO KIVINIEMI is (Suomen partisiippinimistöä. Helsinki, 1971): a nevek között feltűnően sok a hangutánzó, hangfestő jellegű, másrészt pedig az egyrészes név (ezek többféle módon is létrejöhettek).
Az -s képzős nevekhez hasonlóan az -ó/-ő képzős helynevekben is igen sokféle funkcionális névmodell jelenhet meg. Az egyrészes név alakszerkezeti sajátosságaként azonban megfigyelhető, hogy igen gyakran képzős utótagú összetételek szerepelnek helynévként: Árapasztó, Bagolyleső, Bakszökő, Békabaszó, Belátó, Cserhántó, Csillagdöglő, Darukiáltó, Ebédlátó, Ebédleső, Ekenyelő, Farkasordító, Farkasnyaló, Fűszakasztó, Gatyaszalasztó, Hordótörő, Kenyérszalasztó, Kenyérváró, Lesálló, Lódöglesztő, Lófingató, Nyúlbújó, Nyakvágó, Pinaperkelő, Répagyúró, Rókarántó, Szarvasugró, Tökhajigáló, Túllátó, Tücsöknyerítő stb. Nem elképzelhetetlen, hogy e mögött a névalkotásmód mögött szintén egyfajta modellhatás húzódik meg: a névalkotó tudat kéttagúságra törekvése.
Az ilyen típusú nevek csak igen ritkán állhatnak földrajzi köznévi főtag jelzőjeként: a Koldusbóduló, Koldusforduló, Kolduspördülő, Tikászbóduló stb. szűk zsákutcácskát jelöl, de nem állhat mellette sem a köz, sem az utca stb. Az efféle alakok viszont könnyebben köznevesülhetnek: a kutyaszorító-t például a magyar nyelvterület nagy részén ’szűk utca’, ’zsákutca’ jelentésben is használják. Az alaktani kéttagúságra természetesen az igenév igei jellege nyújt lehetőséget: az előtag kifejezheti a cselekvés végzőjét, tárgyát, helyét. Ebből adódóan – annak ellenére, hogy a nevek motivációja, azaz a névadás valós alapja gyakran nehezen idézhető föl – az ilyen nevek rendkívül „beszédesek”, igen gazdag asszociativitással rendelkeznek. Más oldalról közelítve ez magas fokú névstilisztikai tartalmat jelent, ami pedig a nevek használati körét korlátozza.
Nem véletlen tehát, ha ezt az alakszerkezetet, képzési modellt bizonyos névfajtákban különösen gyakorinak látjuk. Példaként csupán egyetlen névcsoportot említek. KIS TAMÁS „Kocsma- és csárdaneveink névtani vizsgálata” című szakdolgozatában (Kézirat. Debrecen, 1988) igen nagy mennyiségű névanyag átvizsgálása alapján állapítja meg, hogy „a folyamatos melléknévi igenévből keletkezett csárdanevek a legtipikusabb nevei ennek a tulajdonnévfajtának” (i. m. 127). Feltűnő, hogy példáira jórészt ráillenek fenti megállapításaink: a nevek egy része hangutánzó, másik csoportja pedig összetett szavakból alakult (Dübörgő, Dühöngő, Villongó, Kucorgó, Csepegtető, Koplaló, Búsintó, Kúdorgó, Huggyantó, Jajgató, Koslató, Morgó, Pendelyhajtó, Misemulasztó, Pipagyújtó, Nyakvágó, Bicskadobáló, Falkafogyasztó, Hámszárító, Csendőrakasztó, Kutyaszorító, Búszerző, Csillagvizsgáló, Libadöglő, Kutyakaparó, Szemszúró).
Figyelemre méltó, hogy a kocsmanevekben előforduló másik gyakori szuffixum, az -i képző kapcsán KIS TAMÁS arról ír, hogy e képző „kocsmanévképző”-ként funkcionál (i. m. 135). Példáiból (Becsali, Betéri, Csali, Gugyori, Kucori, Lebuki, Buki) kitűnik, hogy talán még a tőle használt idézőjel is elhagyható: a fenti szótöveket az -i valóban éppúgy tulajdonnevesíti, mint ahogy azt az -s vagy az -ó/-ő esetében láthattuk.
A fenti képzőkön kívül jó néhány olyan képzőnk van még, amely abban az értelemben helynévképző (is), hogy a velük alakult szótövek általuk válnak helyjelölő tulajdonnévvé: azonos, konkrét jelentésű köznév a magyarban ugyanis nincs, kétrészes névváltozattal párhuzamos előfordulásuk szintén nem jellemző. A továbbiakban néhány olyan képzős alakulatot említek, amelyben a névképző szerep föltehető. A kérdés részletes tanulmányozása – az ide tartozó nevek kis száma miatt – igen nagy anyag átvizsgálását teszi szükségessé. Példáim továbbra is csupán a korábban említett három járás névanyagából valók. A szakirodalom egységes szemléletű áttekintése monografikus méretű munka feladata lehet.
-ás/-és: Befogás, Bikaölés, Csúszás, Döglés, Döntés, Égés, Koldustemetés, Morgás, Tatárverés. Nem ritkán más képzőkkel alternál: Égett, Koldustemető, Morgó, Tatárverő. (Az INCZEFItől itt említett több példa: állás, járás, fogás, osztás – lévén földrajzi köznevek – nem sorolható ide [MNy. 66: 319–21].)
-ka/-ke: Büdöske, Csúszka, Füzeske, Mocsárka, Nyároska, Tölgyeske. (Ezekhez lásd BENKŐ LORÁND érdekes dolgozatát: MNy. 46: 143–5.); -da/-de: Bömbölde, Picsojda; -mány/-mény: Vágomány; -cs: Tikacs; -r: Töpér. (Ez utóbbi két név régebbi alakulású lehet.)
Az említett képzők a -s és az -ó/-ő képzőtől eltérően eredeti funkciójuknak megfelelően nem szerepelnek helynevek jelzői részében. Ez egyrészt megmagyarázza azokénál jóval ritkább előfordulásukat, másrészt viszont világosabbá teszi helynévképzőként való elkülöníthetőségüket. Hagyományosan helynévképzőként is bemutatott – főleg régebbi, s így nyelvtörténetileg viszonylag alaposan feldolgozott – képzőink: -d(i), -gy, -st(i), -sd(i), -i, -ság/-ség mellett mindenképpen indokolt további képzők e körbe iktatása. S bár ezek időbeli produktivitásának határa, területi elterjedtsége, aktivitása meglehetősen eltérő lehet (s talán még a helynévrendszeren belül is kevésbé fontos szerepű), mégis – úgy gondolom – a magyar helynévkincs képzőinek tüzetes elemzése tovább árnyalhatja a magyar névszóképzők funkcionális gazdagságáról alkotott képünket.