A helynevek leíró szempontú elemzésekor azt vizsgáljuk, hogy a névadás alapjául szolgáló funkcionális-szemantikai kategóriák milyen nyelvi eszközök, milyen lexikális-morfológiai típusok útján fejeződnek ki. Ez a hozzárendelés, kölcsönös megfeleltetés nem problémamentes azonban abból a szempontból, hogy a névszerkezet e két szintje nem egyformán érzékeny az időtényezőre. A névrészfunkciók ismeretelméleti kötöttségük következtében csak igen lassan s legfeljebb variációik tekintetében változnak, a hozzájuk kapcsolódó lexikális-morfológiai típusok ellenben mint nyelvi jelenségek viszonylag gyors változást mutatnak. Az alapmodellek és a formai kifejezőeszközök közötti feszültségek a névmodellek s általában a névadási norma átalakulását okozzák. Elemzésünk nem lenne teljes e változásformák típusainak, belső összefüggéseinek, okainak felvázolása nélkül.
A történeti helynévelemzés során azt vizsgáljuk, hogy milyen nyelvi szabályok szerint jönnek létre az új helynevek, miféle hatóerők irányítják a nyelvi elemeknek a nevekbe való beépülését. Ennek bemutatásában arra a korábbiakban megfogalmazott alapelvre támaszkodhatunk, hogy a mindenkor meglévő helynevek – modellhatásuk által, a beszélők névkompetenciája révén – alapvetően meghatározzák a rendszer új elemeinek jellegét is. A nevek lexikális-morfológiai arculatának állandó változása azonban nemcsak az új nevek keletkezését érinti, hanem a meglévő helynevek nyelvi szerkezetének átalakulásában is kifejeződik. E jelenségek vizsgálatára a történeti elemzésben figyelmet kell fordítanunk.
Mivel a jelet a jelentés és a hangsor egységének tartjuk, a történeti tipológiának érzékelnie kell azt is, ha a név bármelyik összetevőjében változás áll be. A történeti tipológia kategóriáiba mindig az utolsó névalakító mozzanat alapján soroljuk be a neveket; az adott nyelvi szerkezet korábbi történetét, alakulásmódját nem szükséges e keretek között tárgyalnunk. (E természetszerűen adódó kitételt azért kell hangsúlyoznunk, mert helynévtipológiáink nem mindig tekintik érvényesnek: lásd például INCZEFInél a Velnök névnek az állatok megnevezéséből alakult földrajzi nevek közötti tárgyalását, mivel a szláv vol ’ökör’ tövet lehet benne felfedezni [Makó 85].) A keletkezési típus megállapításában tehát mindig arra a pillanatra, helyzetre vagyunk tekintettel, amelyben egy adott hangsor bizonyos jelentésben a magyar helynévrendszer (pontosabban mindig egy-egy kisebb névrendszer) részévé válik.
Mivel a helynevek nem alkotnak a nyelv egészéhez képest valamiféle külső rendszert, hanem a nyelvi szisztéma szerves részei, alkotásukban, változásukban ugyanazok a törvényszerűségek hatnak, amelyek a közszói rétegre is jellemzők. A történeti tipológia kategóriáinak alapjául tehát azokat a szóalkotási formákat kell figyelembe vennünk, amelyeket a közszói nyelvtan kimunkált. Céljaimnak leginkább PAPP ISTVÁN funkcionális alapállású, eredeti szemléletet tükröző felfogása felel meg (A szóalkotás problémái: MNyj. 9: 3-31), amely a szóalkotásnak alapvetően két szintjét, a külső és a belső szóalkotást különbözteti meg. A belső szóalkotás történhet a meglévő nyelvi elemek jelentésének átértékelésével (jelentésbeli szóalkotás) vagy alaki eszközökkel: szóösszetétel, szóképzés, ikerítés útján.
Ezek alapján a történeti helynévtipológia osztályait úgy kell kialakítanunk, hogy segítségükkel a névadás lényeges, alapvető hatóerőire, tendenciáira tudjunk rámutatni. Az elemzéshez az alábbi rendszert használhatjuk:
·
·
·
·
A névkeletkezési típusok között további összefüggések, rendszerkapcsolatok mutathatók ki. Az 1–4. pontokban leírt folyamatok a nyelv belső állományára támaszkodnak a névalkotásban, ily módon jönnek létre a belső keletkezésű helynevek. A belső névalkotással rendszertani értelemben a jövevénynevek kategóriája áll szemben: az átvétel különböző módozatait külső névalkotásnak is nevezhetjük. A két nagy kategória elkülönítése már KÁZMÉR munkájában is megtalálható (Alsó-Szigetköz 10).
Más szempontból megközelítve az öt fő típust, azt látjuk, hogy az első két csoportban a névalkotásban a meglévő helynevek és a nyelv más rétegei (közszók, személynevek) egyaránt részt vehetnek, míg a szerkezeti változások és a névátvételek csak a helynévanyagot érintik. A jelentésbeli helynévalkotás alcsoportjai e tekintetben megoszlanak: a hasadás csak közneveket, a jelentésbővülés és -szűkülés, valamint a névköltöztetés csak helyneveket érint, a metonimikus és a metaforikus helynévalkotás bármely szórétegre támaszkodhat.
A nevek szerkezeti típusaival is bizonyos összefüggést mutatnak a névkeletkezési folyamatok. Szintagmatikus szerkesztéssel csak két funkcionális névrészt tartalmazó nevek jöhetnek létre, jelentésbeli névalkotással és átvétellel pedig egyrészesek. A morfematikai szerkesztés névszerkezeti szempontból átmeneti jelenségeket eredményez. A szerkezeti változás alkategóriái közül a funkcionális-szemantikai szerkezetet is érinti az ellipszis és a kiegészülés, csak a nevek lexikális-morfológiai arculata változik meg a redukció és a bővülés során, míg a deetimologizáció és a népetimológia vegyes képet mutat e tekintetben.
Fontos hangsúlyozni, hogy a helynevek történeti változási folyamatainak jellemzése során a domináns jegyeiket kell keresnünk. Az egyes névalkotási eljárásokban ugyanis többféle névkeletkezési forma jellegzetességei is megjelenhetnek: a metaforikus helynévalkotás bizonyos eseteiben szerepe van a grammatikai szerkesztésnek is, a szintagmatikus szerkesztést kísérheti a metaforikus neveket jellemző erős asszociativitás stb. A névalkotási folyamatnak az egyes helynevekben is megnyilvánuló összetett kapcsolatrendszerét a továbbiakban nehezen elemezhető példák bemutatásával is érzékeltetni kívánom.
Kategóriáim megfeleltethetők azoknak a névalkotási eljárásoknak is, amelyeket az újabb orosz nyelvű névtani szakirodalom a helynévalkotás módozataiként tart számon. A négy fő osztály e rendszerezésekben az alábbiak szerint alakul: 1. a főnevek onimizációja (azaz közszavak átértékelődése helynévvé), 2. idegen nevek átvétele, 3. a nyelv közszói lexikájának felhasználásával szerkesztés útján létrehozott nevek, 4. a nyelv tulajdonnévkészletének átalakítása deriváció és transzonimizáció (azaz tulajdonnévosztály-váltás) útján (Tyeorija i metogyika 71; valamint lásd a Szlovar tyerminologiji megfelelő címszavait).
A szintagmatikus szerkesztéssel alkotott nevek csoportjába azokat a helyneveket sorolom, amelyek keletkezésükkor szintagmatikus szerkezetként jöttek létre. E szerkezetek mindkét tagja valamiféle információt ad a helynév denotátumáról, tehát funkcionális jegyet kifejező névrésznek tekintendő. Ebből következően szintagmatikus szerkesztés útján mindig kétrészes helynév jön létre.
A szintagmatikus szerkesztettséget mutató kétrészes helynevek a névrendszer talán legnagyobb szerkezeti csoportját adják. Részletes bemutatásukra a Szerkezeti elemzés fejezetében vállalkoztam. Fontos azonban kiemelni azt is, hogy helyneveink között gyakran találunk olyanokat, amelyek alaki, morfológiai szempontból azonosak ugyan, keletkezéstörténeti különbségeiket azonban világosan kell láttatnunk. A Sédi/dűlő és a Sédi/ér nevek formális jegyeiket tekintve azonosnak tűnnek föl. Névszerkezeti szempontból valóban mindkettő kétrészes, jelzős szerkezetű helynév, de a névrészek funkciójában lényeges különbség mutatkozik meg: a Sédi/dűlő ’dűlő (1), amely a Séd mellett fekszik (2)’ a hely elhelyezkedését és a hely fajtáját megjelölő névrészekből áll, a Séd szinonimájaként szereplő Sédi/ér ’ér (1), amelyet Sédnek hívnak (2)’ viszont megnevező és a hely fajtáját megjelölő névrészek felhasználásával alakult. A két név nemcsak névszerkezetileg, hanem keletkezését tekintve is eltérő: az első szintagmatikus szerkesztéssel, a második szerkezeti változással, kiegészüléssel jött létre. E két név esetében – s számtalan hasonló példát említhetnénk – fontos különbségek tűnnének tehát el mind a szerkezeti elemzés, mind a keletkezéstörténeti bemutatás síkján, ha a jelzős szerkezet fogalma alá való besorolásukkal szerkezeti azonosságukat abszolutizálnánk. A nevek között reálisan létező alaki egyezést az elemzési modell leíró részében, a lexikális elemzés szintjén tudjuk bemutatni. Mindkét előbb említett név ugyanis -i képzős helynév – földrajzi köznév lexikális szerkezetű. A korábbiakban kifejtettekből pedig tudjuk, hogy az elemzésben a lexikális szint sem elhanyagolható terület, mivel a nevek mint lexikális modellek is meghatározó szerepet játszanak az újabb helynevek keletkezésében.
A szintagmatikus szerkesztésben mint névalkotó folyamatban részt vevő névrészek jellegét illetően nincs nyelvi korlátozás a tekintetben, hogy bármelyik névrész lehet közszó vagy tulajdonnév (leginkább helynév és személynév), más szempontból pedig egyszerű vagy összetett szó (Kendertó/hát, Alsó/Kenderszer). A névkeletkezés szempontjából az egyes névrészek önálló, akár kétrészes helynévként való funkcionálása irreleváns; úgy is fogalmazhatunk, hogy az adott névrész belügye (amit persze a fentiek szerint a lexikális elemzés szintjén sikerrel mutathatunk be). Ha tehát a szintagmatikus kapcsolatot a névrészek összefüggéseként értelmezzük, úgy ebben a fejezetben valóban a lényegre összpontosíthatunk: a két névrész között létesített nyelvtani viszonyt tarthatjuk meghatározónak az adott nyelvi jelsor névsége szempontjából.
A szerkezeti elemzésben leíró szempontból érintettük – a jelzős szintagmákkal kapcsolatban – a jelöltség és a jelöletlenség kérdését. Megállapítottuk, hogy a mai helynévrendszerben a jelöletlenség sokkal érzékelhetőbb, mint a jelöltség. Ennek történeti hátterét az alábbiak szerint világíthatjuk meg.
A helynévrendszer legősibb rétegét – az általános nyelvi jelöletlenségnek megfelelően – minden bizonnyal a melléknévi vagy főnévi jelzőből és földrajzi köznévből felépülő lexikális szerkezetű helynevek alkották (Fekete/ér, Lapos/hegy). Közöttük közvetettebb szemléletű megnevezések is előfordulhattak, akár nyelvileg jelöletlenül (Bükk/oldal ’hegyoldal, ahol bükkfák nőnek’), akár pedig jelölten (Bükkös/oldal, Esztári/út). A grammatikai eszközzel történő megjelölés – a jelzős szerkezetek körében ennek egyedüli kifejezője a birtokos személyrag – történetileg minden bizonnyal későbbi lehetőség, s a valós birtoklásviszony kifejezésére jöhetett létre. További funkciói (helyjelölés: Mozi/utcája, formális használat: Hősök/tere) újabbak lehetnek. Mindezek megnyugtató igazolása természetesen csak nagyszámú történeti adat elemzésével végezhető el. A jelöletlenség – jelöltség fogalompár magától értetődően nem csak a jelzős szerkezetekre alkalmazható, hiszen a mellérendelő vagy a határozós szerkezetek is jellemezhetők e kategóriákkal, de a jelzős szerkezetből alakult nevek csoportjában osztályozó szempont csupán.
A hátravetett jelzős szerkezetű nevek formailag egynemű csoportja – mint a leíró részben jeleztem – eltérő alakulásmódokat takar. J. SOLTÉSZ KATALIN a szokatlan alaki szerkezetű helyneveket vizsgálva tárgyalja e fordított szórendű jelzős szerkezeteket. Több tízezer helynévből kiválogatva az ide sorolható néhány tucatot, joggal jegyzi meg, hogy további vizsgálatokat kíván annak megállapítása, miért cserélődött meg a jelző és a jelzett szó szokásos sorrendje (NÉ. 11: 80). A Kőbánya-alsó típusú vasútállomásnevekről a szerző maga mondja, hogy „ezek úgy is felfoghatók, hogy az alsó/felső az odaértett állomás jelzője” (uo.): azaz helyük a történeti elemzésben a szerkezeti változással alakult nevek között jelölhető ki. Ezekhez hasonlónak tűnnek az Országúti első (ti. tábla), Födőpupi egyes (ti. tábla) típusú nevek, mert melléjük is egyértelműen odailleszthető a földrajzi köznévi főtag, továbbá az effélék egyenes szórenddel nem is igen képzelhetők el (*Egyes födőpupi tábla). A többi név esetében azonban kevésbé valószínű, hogy a szokásos sorrendű név (Keleti Kis-erdő) szerkezeti átalakulása (Kis-erdő keleti) történt volna meg, hiszen ily módon bizonyos névfajták eleve nem is keletkezhettek (Homok alja kelet). Sokkal inkább arról lehet szó ez esetben is, hogy – minden bizonnyal kezdetben még korlátozottabb nyelvhasználati körben, például térképek névanyagában – valamilyen (nem is feltétlenül nyelvi) okból létrejött ez a névtípus, s a továbbiakban a modellhatás érvényesüléseképpen ezek mintájára hoznak létre újabb és újabb neveket, a típus használati körét, rétegét is valamelyest szélesítve ezáltal.
A mellérendelő szerkezetből alakult nevekről megállapítottuk, hogy a névrendszerben periferiális szerepűek, hiszen ilyeneket jobbára csak egy szűk névrétegben, az egyesített települések mesterségesen létrehozott hivatalos nevei között találunk. A típus névrendszerbeli ritkasága következtében azonban az ilyen nevekben az eredetileg megnevező funkciót betöltő első névrész könnyen átértékelődhet sajátos jelleget kifejező névrésszé, az egész név pedig ennek megfelelően jelzős szerkezetté (Vámos/szabadi). Más névtípusból ugyanakkor nem vándorolnak át ide nevek, a névcsoport egyetlen forrása a ma is megnyilvánuló hivatalos névadói tevékenység.
A szintagmatikus szerkesztéssel alkotott helynevek között a szakirodalom rendre szóba hozza a Halesz, Havóna, Vesdlegatya típusú neveket. Az efféléket természetesen egyrészes névnek kell tekintenünk, hiszen denotátumukról csupán egyetlen információt – általában valamilyen jellemző sajátosságot – közölnek. Ezek tulajdonnévi funkcionálásában, tulajdonnévvé válásában nem a szintagmatikus szerkesztés játszott szerepet, hanem valamilyen jelentés-, esetleg szerkezeti változás útján váltak helynévvé. Ezért az ilyen neveket a fentieknek megfelelő névkeletkezési kategóriában tárgyalom. Természetesen fontos az is, hogy a jelentésváltozáson átmenő nyelvi képződmény milyen szófajú, miféle alaki jellemzőkkel rendelkezik, de ezt a kérdést elemzési modellem alapelvéből következően nem a névkeletkezés, hanem a nevek, illetve névrészek lexikális elemzésének síkján mutatom be.