AZ ELEMZÉSI MODELL ALAPVONÁSAI

Kiindulópontok

A tudománytörténeti fejezetben az egységes, korszerű magyar helynévtipológia kialakulásának egyik fő akadályaként a kutatásokat jellemző szemléleti kevertséget jelöltem meg. A különböző megközelítések révén a helynevek számtalan sajátossága tisztázódott ugyan, de ezzel együtt kialakult a névkutatásban egyfajta fogalmi heterogenitás is. A lehetséges vizsgálati szinteket a helynevek kutatásában világosan el kell különíteni, s az alkalmazott fogalmi háló sarkpontjait azon belül kell kijelölni. Ily módon elkülönítendő a helynevek szerkezeti (leíró) elemzése, keletkezéstörténeti tárgyalása, jelentéstani, névstilisztikai, névszociológiai stb. szempontú bemutatása. A szerkezeti, történeti, stiláris, jelentésbeli és más jegyek persze minden nevet komplex módon, egyszerre, egy időben jellemeznek. A tudományos vizsgálatnak azonban éppen amiatt kell viszonylag elszigetelten elemeznie az egyes sajátosságokat, hogy ezeket egymással szembesítve, egymásra vonatkoztatva, kölcsönhatásukban, valódi kapcsolatrendszerük kereteiben mutathassuk be. A helyneveket jellemző fenti jegyek között természetszerűen nem lehet hierarchiát felállítani, a kutatás céljaitól függően bármelyik szempont érvényesítése egyaránt fontos lehet.

Vizsgálatomban a szerkezeti és a keletkezéstörténeti elemzést emelem ki a többi közül. E két vizsgálati lehetőség kitüntetett szerepe abból adódik, hogy a neveket nyelvi jelként értelmezve kísérelem meg bemutatni, s a nyelvi jelek interpretálásában hagyományosan középponti helyzetűnek számít a leíró, konstrukcionális elemzés (amin ez esetben nemcsak formális, hanem funkcionális analízist is értek), valamint a diakrón szempontú vizsgálat. A hazai névrendszertani kutatások is e téren érték el a legjelentősebb eredményeket. Az itt felmutatható következtetések megbízható alapként és jól felhasználható vonatkoztatási rendszerként szolgálhatnak más területek (például a névstilisztika, a névszociológia) kutatásai, eredményei számára is.

Ha a helynevekben megtestesülő nyelvi szabályokat s a mögöttük lévő gondolkodásbeli kategóriákat földerítjük és leírjuk, akkor ezzel keletkezésük mozgatórugóit is be tudjuk mutatni. A nevek funkcionálása, a névrendszer működése és a helynevek keletkezése – a tudományos vizsgálatban a szinkrón leírás és a történeti elemzés – ily módon szerves egységet alkot a leírási modellben. Ebből következően a nyelvi elemzés e két síkján egységes fogalmi rendszert kell kialakítani.

A névelemzés során tehát a nevek alkotásában, funkcionálásában megnyilatkozó szabályszerűségeket kell föltárnunk. Amikor egy-egy nevet a szabályok tükrében értelmezünk, akkor ezzel az egész helynévrendszer építőköveként, a névrendszer tagjaként mutatjuk be. Ha egy adott rendszer minden egyes elemét így értékeljük, akkor a nevek összességét is rendszerében tudjuk láttatni. Ily módon a nevek analitikus és szintetikus (névrendszertani) elemzése is összekapcsolódik: egy-egy helynevet csak a rendszert jellemző általános jegyeknek a névben való felmutatásával interpretálhatunk helyesen; másrészt a névrendszer általános jellemzői csakis az egyes nevek sajátosságainak elemzésén keresztül tárhatók föl. A hangsúlyok a vizsgálat céljától függően természetesen hol az analízis finom részleteire, hol a rendszer nagy erővonalainak bemutatására helyeződhetnek.

Elemzési modellem az alapvető kapcsolatok bemutatására, a tipikus, általános jegyek megragadására irányul elsősorban. Tudatában kell lennünk annak, hogy nemigen képzelhető el olyan ideális tipológia, amely minden egyes helynév alakulásmódját, felépítését – egyedi, szabálytalan jegyeikre is tekintettel – maradéktalanul képes lenne bemutatni. A nyelvet, így a helynévrendszert is, mindenkor a jelenségek, folyamatok egymásmellettisége, párhuzamossága, ellentétessége stb. jellemzi. A fő hatóerők érintkezési felületei mentén, mintegy interferenciáik eredőjeként a változatok, egyedi jellegzetességek sokasága jön létre. A szintézisre törekvő láttatás ezeket figyelmen kívül hagyhatja, az érzékeny analízis azonban különlegességük mögött be tudja mutatni a sokféle hatóerőt. A jellegzetes, meghatározó névalkotási folyamatok ábrázolására való törekvést ennek értelmében tehát nem kompromisszumos megoldásnak, hanem a névelemzés tényleges céljának tekintem.

E törekvésem magyarázza azt a vizsgálati, kutatási módszert is, amelyet az elemzési modell létrehozásában alkalmazok. A névrendszerek szerkezeti és történeti kérdéseihez a helynevek vizsgálatának elméleti szintje felől közelítek. Nem valamely konkrét névszisztéma bemutatását választottam vizsgálódásaim alapjául – ahogy ezt legtöbb névtipológiánkban láthatjuk –, hanem a nevek általános névelméleti, rendszertani kutatásai során felhalmozódott s értékállónak bizonyult elméleti tételeket, következtetéseket igyekeztem egymással szembesítve, újraértelmezve, átrostálva új elméleti keretbe foglalni. Elképzeléseimet azonban konkrét helynevek elemzésével is megkíséreltem ellenőrizni. A vizsgálati anyagot több helyről vettem, az éppen bemutatott jelenségek jellegének megfelelően. A ritkább névtípusok bemutatásához például nyilvánvalóan jóval nagyobb korpusz áttekintésére volt szükség, míg a közismert jelenségeket akár nem is kell ily módon kigyűjtött példákkal illusztrálni.

A modell valódi próbája természetesen az lehet, ami megalkotásának is igazán célja: nagy mennyiségű helynév rendszeres vizsgálata. Már több tízezer helynévadat ilyen jellegű feldolgozásának tapasztalatai is minden bizonnyal megkövetelik majd a leírási modell kereteinek, kategóriáinak, fogalmainak bizonyos fokú átalakítását. Ez a fajta viszonylagosság, lezáratlanság a tudományos kutatás folyamatának nemcsak természetes velejárója, hanem feltétlenül követelménye is.

A helynevek rendszerszerűsége

A rendszertani elemzés a helynevek rendszerszerűsége értelmezésének problémáját veti föl. Ez nem egyszerű feladat, kétségtelen azonban, hogy a helynévkincs nem mutatja az egyes nevek igen szoros összefüggését. A tulajdonnevek a nyelv lexikális készletének részei, s bármely nagy elemszámú rendszerre igaz az a megállapítás, hogy abban nem érvényesülnek oly mértékben a belső összefüggések, s az elemek közötti kapcsolatok sem lehetnek olyan erőteljesek, mint az alsóbb nyelvi szintek (pl. a hangok, morfémák) viszonylag kevés elemet tartalmazó rendszereiben. Ennek megfelelően a rendszer egyes tagjainak változása, a szisztémába való bekerülése, kiesése sem hat túl nagy erővel a többi elemre s a rendszer egészére. Ilyen szempontból egy-egy névközösség (pl. kisebb település) helynévkincsében találunk csak viszonylag szorosabb összefüggéseket: a nevek jelentésbeli vonatkozásait tekintve például mezőösszefüggésszerű szinonimikus, ritkán poliszemantikus, még ritkábban homonimikus viszonyokat, helynévbokrokat és -láncokat stb. A rendszerszerűség a helynevek körében az új neveknek a modellektől való meghatározottságában érvényesül legerősebben.

A helynévrendszer értelmezése más vonatkozásban névszociológiai kérdésként fogható fel. A fogalom jelölheti a magyar nyelvterület teljes helynévkincsét (természetesen magyar vagy idegen eredetére való tekintet nélkül), azaz a magyar anyanyelvűek által birtokolt teljes helynévállományt, másrészt egy helynévrendszerbe tartozónak tekinthetjük valamely területi egység (tájegység, település, sőt annak csupán kisebb része) neveit vagy akár az egy személy által ismert helynévanyagot is.

Helynévkutatásunk természetes egysége a település: ezt az adatközlő és -feldolgozó munkák nagy többségének felépítése, szerkezete is mutatja. Jobbára egy-egy falu, kisebb város lakói alkotnak olyan névközösséget, amelynek keretében az új nevek a rendszer által is meghatározottan, a kommunikatív szükséglettől vezérelve létrejönnek. A közösség tagjainak névalkotását csak olyan típusú szociális környezet fogadhatja el, szentesítheti használatba vétel útján, amely anyagi és szellemi környezetéről nagyjából hasonló ismeretekkel rendelkezik, nyelviség és helynévismeret tekintetében minimális különbségeket mutat. A névközösség fogalmának leginkább egy-egy viszonylag kisebb település lakossága felel meg. (Megjegyzendő, hogy a kérdésben pontosabban eligazító helynévszociológiai felmérés, vizsgálat a beszélők névismeretéről alig áll rendelkezésünkre; csupán néhány alkalmi megfigyelés, amelyre támaszkodhatunk.) A településnek névadási egységként való felfogása névrendszertani szempontból mindenképpen indokolt tehát, több település vagy járás, megye ezzel szemben névtanilag is mesterséges egységnek tekinthető csupán.

Ezzel természetesen nem tagadom a nagyobb területek mikrotoponímiai vizsgálatának lehetőségét, szükségességét, hiszen éppen a névalkotásban megnyilatkozó rendszerszerűségből következik, hogy az egyes települések helynévrendszere a nyelvileg egységes, történeti, kulturális szempontból hasonló, földrajzilag nem túlzottan eltérő területeken belül lényeges különbségeket nemigen mutat. Ezzel szemben, ha megfelelő mennyiségű helynévanyagot nagy területről vizsgálunk, akkor abban a fenti tényezők eltéréseiből adódóan a különbözőségek tűnnek fel inkább. A nyelvterület egyes részeinek toponímiai normájában megmutatkozó jelenséghatárok alapján – mintegy a nyelvjárások mintájára – megrajzolhatóvá válhatnak a magyar helynévföldrajzi területek, a „névjárások”. Ez a feltevés mindenképpen indokoltnak látszik, hiszen a helynevek nyelvi jelenségek, s a területi differenciáltság jellemző a nyelvre.

Alapfogalmak

Az az alapvető belátás, hogy a meglévő helynevek modellje meghatározza a keletkező nevek típusait, illetőleg magukat a neveket, lehetőséget ad a nyelvleírás két szintjének, a leíró és a történeti megközelítésnek az elkülönítésére. Korábbi tipológiáink egyik jelentős hiányossága éppen az volt, hogy bennük a történetiség túlsúlya mellett a kétfajta módszer eljárásai, fogalmai keveredtek egymással. A rendszer és a változás egyidejűleg jellemzi a nyelvet, ezek egymástól elszakíthatatlan fogalmak. Ha a névhasználatot mint nyelvi normát írjuk le, akkor ettől viszonylag könnyen, bizonyos szabályszerűségek feltárásával eljuthatunk a nevek alkotásának, változásának kérdéséig, és megfordítva: a változásban rejlő törvényszerűségek a rendszer belső összefüggéseinek átrendeződésére irányítják figyelmünket. A leíró és a történeti elemzés szétválasztása tehát éppen azt a célt szolgálja, hogy kapcsolatukat, azaz a rendszer működését, mozgásformáit világosabban láthassuk. Ma is érvényesnek tarthatjuk azokat az elvárásokat, amelyeket csaknem fél évszázada a névtani vizsgálódások számára LŐRINCZE LAJOS megfogalmazott: „A jövendő kutatásnak éppen az lenne az egyik legfontosabb – más tudományágak számára sem közömbös – kérdése, milyen névtípus állandóbb, melyik változik vagy múlik el hamarabb, mik a változásnak vagy elmúlásnak a feltételei, okai, törvényszerűségei, továbbá az egyes okok milyen mértékű és jellegű változást idéznek elő a névben” (FöldÉl. 19–20). A válaszokat az alábbi keretek között vélem leginkább megtalálhatónak.

A leíró elemzés a nevek szerkezetét mutatja be. Ebben a megközelítésben középponti helyet foglal el a névrész fogalma. Névrésznek nevezem a névnek azt a szegmentumát, amely a denotátumáról valamely információt közöl. A szerkezeti analízis során a névrész kétféleképpen vizsgálható: funkcionális-szemantikai, illetőleg lexikális-morfológiai szempontból.

A funkcionális-szemantikai elemzés azoknak a modellfajtáknak (ŠRÁMEK terminusával: alapmodelleknek) a számbavételét jelenti, amelyek a névadás szemléleti alapjául szolgálhatnak. Ezekről a korábbiakban megállapítottuk, hogy nem nyelvi osztályok, hanem az emberi gondolkodás ismeretelméleti kategóriái, amelyekben a denotátumoknak a megismerés folyamán felismert s nevükben is tükröztetett sajátosságai fejeződnek ki. Ebből adódóan az egyes nyelvekre csak abban az értelemben lehetnek jellemzők, hogy a viszonylag nagyszámú elnevezési lehetőség közül egy adott korban, meghatározott nyelvet beszélő emberek melyeket használnak föl gyakrabban, melyeket kevésbé, esetleg egyáltalán nem. A denotátumok vizuális és lokális jellemzői, funkciója, esetleges birtoklása stb. minden nyelv helynévrendszerében kifejeződő sajátosságok. A funkcionális-szemantikai kategóriák változása az embernek a környezetével kialakított viszonyával van összefüggésben. Társadalmi tevékenysége során az ember egyre intenzívebben átalakítja az őt körülvevő világot. Ennek során egyre összetettebb kapcsolatrendszer épül ki a megnevező és megnevezésének tárgyai között, így a névadásban felhasználható újabb jegyek a funkcionális-szemantikai kategóriák specifizálódását idézhetik elő. A megismerés természetéből adódik, hogy ezek a változások igen lassúak. Habár az ember alkotásaiként – történeti léptékkel nézve – új helynévviselő denotátumfajták jelennek meg, a legősibb szemlélet, a méret, forma, szín stb. kifejezését ezek névformáiban is megtaláljuk.

A funkcióknak a nevekben történő kifejeződése szerkezeti elemzés alapjául szolgálhat. A nevek funkcionális szerkezetét vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy helyneveink döntő többsége egy- vagy kétrészes; a három- esetleg négyrészes nevek értelmezése komoly gondot jelent (a névszerkezeti elemzésben erre még visszatérek). Ezt a megállapítást más nyelvek névrendszereire is igaznak találjuk (lásd például a finn helynevek ilyen értelmű tárgyalását: KIVINIEMI, PaikRak. 17–20). A funkcionális névrészek kapcsolódási típusaiban már nyelvspecifikus jegyek is megjelenhetnek, vagy akár nyelven belüli területi különbségek is mutatkozhatnak. (Az időtényező meghatározó szerepe a funkcionális modellek lassú változásának tényéből természetszerűen következik.)

A területi differenciáltságnál jelentősebbnek tarthatjuk azonban a funkcionális-szemantikai osztályoknak az egyes denotátumfajtáktól való függőségét: a folyóvizek elnevezését más motívumok szabhatják meg, mint például a települések névadásáét. A funkcionális-szemantikai elemzésnek e függőségre érzékenynek kell lennie. Ezért a névszerkezeti analízis előfeltételeként a helynévfajtáknak a denotátumosztályok differenciáltságát tükröztető kategorizálását kell elvégeznünk. A pontosabb fogalmi osztályba tartozás (azaz az általános jelentéssík) ismerete nélkül nem végezhető el az egyes helynevek szerkezeti elemzése.

A helynevek szerkezeti analízisének másik szintje a lexikális-morfológiai elemzés. Ennek során a felhasznált nyelvi kifejezőeszközök szempontjából vizsgáljuk a nevet, illetőleg a névrészt. Az ismeretelméleti gyökerű funkcionális kategóriák mindig konkrét nyelvi formában fejeződnek ki. A helynévrendszer bemutatása tehát annak vizsgálatát jelenti, hogy adott korban, területen a névadásban felhasznált funkcionális-szemantikai osztályok milyen lexikális, morfológiai, grammatikai eszközök által jelennek meg. A funkcionális-szemantikai és a lexikális-morfológiai modellek nincsenek egymással alá-fölé rendeltségi viszonyban, hanem pusztán más síkon helyezkednek el. Minden nyelvre érvényes, hogy a funkcionális kategóriák aktuális megvalósulása előtt sokféle formális lehetőség áll nyitva. Ez abból adódik, hogy a nevek lexikális-morfológiai modelljei a közszói (azaz nem tulajdonnévi) szerkesztés szabályaihoz kötődnek. Nincs olyan sajátos tulajdonnévi szóalkotási, grammatikai szerkesztési mód, amely a közszavak körében ne volna megtalálható, azaz elvileg nincs olyan korlátozás, amely bármely közszói jelenség tulajdonnévbeli előfordulására vonatkozna (erről lásd Tyeorija i metogyika 38). A mindenkor használatba vett nyelvi jelenségek köre ugyanakkor viszonylag jól körülhatárolható, segítségükkel a helynevek jól jellemezhetők, ám nyelvterületenként, koronként jelentős különbségeket is mutathat. Ha tehát a funkcionális-szemantikai és a lexikális-morfológiai szerkezetfajtáknak a nevekben realizálódó kapcsolattípusait leírjuk, akkor ezzel a vizsgált névközösség (település, nyelvjárás, nyelv) helynévadási normáját mutatjuk be. E normához természetszerűen hozzátartoznak azok a szintagmatikus eszközök is, amelyek a névrészek nyelvi kapcsolatát biztosítják.

A helynevek szerkezetének két szintje közötti összefüggéseket a nyelvleírás általános módszereinek megfelelően természetesen mind a funkció, mind a forma felőli kiindulásból megközelíthetjük. Az eltérő alapállások jogosságát a kölcsönös meg nem felelések adják: azonos funkció többféle formában is megjelenhet, egyetlen forma pedig különböző funkcióknak is lehet a hordozója. Kiindulópontunk megválasztásában kutatási céljaink játszhatnak meghatározó szerepet.

Korábbi megállapításaink szerint a helynevek funkcionális kategóriái nagyfokú állandóságot mutatnak, a nevek lexikális-morfológiai arculatát viszont – a nyelvek térbeli, időbeli differenciáltságának, változékonyságának megfelelően – sokkal erősebben érintik a módosulások. Ezáltal a névadási normában a névszerkezet két szintje között állandóan feszültségek támadnak: a funkcionális modellekhez új nyelvi struktúrák rendelődnek hozzá. Az újfajta kapcsolattípusok kialakulása magának a névadási normának az átalakulását is jelenti egyúttal. A névtörténeti elemzés során erre a változásra kell a figyelmünket fordítani, bemutatva, hogy az új nevek keletkezésében és a meglévők átalakulásában szerepet játszó nyelvi és nyelven kívüli tényezők hogyan rendezik át a funkcionális és a lexikális-morfológiai modellek kapcsolatát. Ha a toponímiai normát a fentieknek megfelelően rendszerszerűségében láttatjuk, akkor a nyelvi modellek változásától kiváltott módosulásait is a rendszer átalakulásaként tudjuk bemutatni. ŠRÁMEK a változásoknak ebben a normát megőrizve átalakító jellegében „a toponímia csodálatra méltó autonómiáját” látja (Onoma 1972/3: 73).