A magyar helynevek kutatásával kapcsolatos kérdések, eredmények tudománytörténeti szempontú áttekintése akár önálló könyv témája is lehetne. Terjedelmesebb tanulmány méretű összefoglalások – gyakran a tudományszak egy-egy fordulópontjához kapcsolódóan – eddig is szép számmal születtek e témakörből.
Csaknem fél évszázada adta közre SZABÓ T. ATTILA a múlt század helynévkutatásait áttekintő nagyívű tanulmányát (A magyar helynévkutatás a XIX. században: Az Erdélyi Tudományos Intézet 1943. Évkönyve. Kolozsvár, 1944. I, 181–264). LŐRINCZE LAJOS nevezetes munkáját (Földrajzi neveink élete. Bp., 1947) követően a helynevek névélettani rendszerezésére vonatkozó nézeteinek újbóli kifejtésével együtt a kutatások fejlődési irányainak felvázolására is vállalkozott (Földrajzinév-gyűjtésünk múltja, jelen állása, feladatai. Bp., 1949). A „Földrajzi neveink élete” megjelenésének 20. évfordulóján – a rendszeres, szervezett megyei, járási helynévgyűjtések kezdetén – a korszakos jelentőségű mű ismételt kiadásával együtt SEBESTYÉN ÁRPÁD vállalkozott a közben eltelt időszak eredményeinek áttekintésére (Újabb eredmények és feladatok földrajzinév-kutatásunkban: MNyj. 13: 29–55). Megemlítendő ebből az időszakból KÁZMÉR MIKLÓSnak két, szinte bibliográfiai részletezettségű összefoglalása is (Földrajzinév-kutatásunk 1945 és 1955 között: MNy. 52: 238–55; Helynévkutatásunk 1956-tól 1966-ig: MNy. 64: 108–22, 245–55).
Ezt követően a névtudományi konferenciák keretében a tudományterület kiemelkedő szakemberei foglalták össze plenáris előadásokon, elnöki megnyitókban a két konferencia közötti időszak tudománytörténeti szempontból lényeges történéseit (BENKŐ LORÁND, Névtudományunk helyzete és feladatai: NytudÉrt. 70. sz. 7–16; UŐ, Elnöki megnyitó: MNyTK. 160. sz. 7–13; MEZŐ ANDRÁS, Földrajzinév-kutatásunk helyzete és feladatai: uo. 85–99; ÖRDÖG FERENC, A földrajzi nevek gyűjtése, kutatása [1980–1986]: MNyTK. 183. sz. 31–47). A külföldi kutatások áttekintése, összefoglaló elemzése is hozzátartozott a névtanosok rendszeres találkozóinak programjához (már az első konferencián: BÁRCZI GÉZA, Elnöki megnyitó: NévtVizsg. 5–16; a későbbiekben: KISS LAJOS, Az európai névtudomány fontosabb eredményei: NytudÉrt. 70. sz. 16–26; UŐ, Az európai névtudomány utóbbi másfél évtizede: MNyTK. 183. sz. 18–31).
A fenti tudománytörténeti célú tanulmányok mellett egy sor olyan munkát is idézhetnénk, amelyekben szerzőik egy-egy részkérdés tárgyalásakor (pl. MEZŐ, Hiv. 15–25) vagy éppen a névtan terén is jelentős teljesítményt felmutató nyelvészek munkásságának értékelése során (pl. KISS LAJOS Kniezsáról: MNyTK. 123. sz. és Melichről: MNyTK. 134. sz.) vállalkoztak tudománytörténeti szempontból is lényeges kérdések tisztázására. TEMESI MIHÁLY a magyar nyelvtudomány egészéhez való viszonyában mutatta be a második világháború utáni időszak hazai névkutatásait (A magyar nyelvtudomány. Bp., 1980. 230–47).
A helynévkutatás tudománytörténeti vonatkozásait taglaló legfontosabb munkák puszta felsorolása is jelzi, hogy dolgozatom tudománytörténeti hátterének bemutatásában igen határozott korlátokat kell a magam számára szabnom. Mivel azonban választott témám, vállalt feladatom – egy egynemű, nyelvi szempontú helynévelemzési modell létrehozása – igen sok tudománytörténeti előzménnyel mutat összefüggést, ez a korlátozás meglehetősen nehezen valósítható meg. Az ellentmondást akképpen kísérelem meg feloldani, hogy a részletkérdéseket tárgyaló munkákat dolgozatom megfelelő fejezeteiben elemzem, mutatom be. E helyütt inkább csak arra vállalkozom, hogy mintegy madártávlatból áttekintsem azokat a folyamatokat, amelyek a magyar helynevek rendszerszerű leírásában a legmeghatározóbbnak mutatkoztak, értékeljem azokat a munkákat, amelyek helyneveink, különösképpen a magyar mikrotoponimák rendszerezését a szintézis létrehozásának igényével kísérelték meg. Ily módon válik tudománytörténeti áttekintésem kulcsszavává, alapszempontjává a rendszer és a szintézis.
A helynevek iránti figyelem múlt századi ébredését, akkori vizsgálatukat a tudománytörténeti előzmények címszó alá sorolhatnánk leginkább. Az általam vizsgált rendszer és szintézis a feldolgozómunka alapfogalma. Mivel a XIX. századot inkább az adatfeltárás jellemezte, analóg fogalomként talán a rendszerességet említhetnénk. E tekintetben kétségtelenül tapasztalunk változást, előrelépést már a múlt században is. Jellemzőbbnek a RÉVÉSZ IMRÉtől megfogalmazott magatartást tekinthetjük, miszerint a „mindenki által érthető, vagy semmi nyelvtani érdekkel nem bíró helyneveket gyűjteményemben fel sem vettem” (ÚjMMúz. V. [1853] I, 80). Az efféle, érdekességekre vadászó, mazsolázgató szemlélet mellett több kutatónál – SZABÓ T. ATTILA korábban említett összefoglalása szerint elsőként SZABÓ KÁROLY Köröstarcsa helyneveit bemutató dolgozatában (Helynévkutatás 21) – jelentkezik az igény az egyes települések, tájegységek teljes, válogatás nélküli névanyagának összegyűjtésére.
Ez a gondolat vezérli PESTY FRIGYESt is nagyszabású helynévgyűjtő tervének megfogalmazásában, végrehajtásában. Anélkül, hogy a névtár erényeinek s kétségtelenül meglévő hiányosságainak elemzésébe bocsátkoznék – a szakirodalomban szép számmal találhatók ilyen észrevételek –, vizsgálati szempontomat is érintően egyetlen megjegyzés kívánkozik ide. A 63 kötet a Kárpát-medence helyneveinek olyan teljességét tartalmazza szinkronikus metszetben, amihez foghatóra nincs példa forrásaink között, és sajnos nem is remélhetjük, hogy hasonló területi határokat tekintve a közeli vagy akár a kevésbé közeli jövőben összeálljon egy modern gyűjtési és szerkesztési elveken nyugvó helynévtár.
A XIX. század második felének és századunk első évtizedeinek jelentős értékeket létrehozó adatfeltáró és -feldolgozó munkálatai a makrotoponimák két legszámottevőbb csoportjára, a település- és a víznevekre irányultak elsősorban. Még a határnevek összegyűjtését szorgalmazó PESTY FRIGYES munkásságában is csak utolsó, töredékben maradt művében (Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben. I. Bp., 1888) jelenik meg a mikrotoponimák földolgozásának igénye.
E téren s a gyűjtés rendszerességében is a XIX. században kétségkívül a néprajzkutató JANKÓ JÁNOS jutott legmesszebbre munkáiban (pl. Kalotaszeg magyar népe. Bp., 1892; A Balaton-melléki lakosság néprajza. Bp., 1902).
Ebben a történeti érdeklődésű korban több oknál fogva is természetes, hogy a helynevek vizsgálatával elsősorban a történettudományt és a nyelvtörténetet segítette a nyelvész. Az etimológiai érdeklődés nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi tudományosságot is jellemezte. Ezt a tényt később az „önelvűvé” vált névtan képviselői – a tudománytörténeti összefüggéseket feltárva, megértve ugyan – kicsit mintha elmarasztalóan, a névkutatás gyermekbetegségeként emlegetnék. Pedig ez a fajta vizsgálódás MELICH JÁNOS (A honfoglaláskori Magyarország. Bp., 1925–9) és KNIEZSA ISTVÁN (Magyarország népei a XI. században: SztIstván-Eml. II, 365–472; Keletmagyarország helynevei: MagyRom. I, 111–313) életművében valódi szintézisek létrehozásához vezetett. A nevek eredetének tisztázásával eldönthető a nyelvi hovatartozásuk, a névföldrajzi módszerrel pedig bizonyos elterjedésbeli jellegzetességeket is kapcsolhatunk hozzájuk és rajtuk keresztül az őket létrehozó, használó emberhez. S ha ráadásul bizonyos típusú, azonos nyelvi szerkezetet mutató nevek egy-egy korban sűrűsödni látszanak, kronológiai jellegzetességeik is föltárhatók. A MELICH és KNIEZSA által létrehozott szintézisek igen jelentős feladatot vállaltak: nem csupán a helynevekről kívántak szólni, hanem segítségükkel a magyarság s más kárpát-medencei népek történetéről, kultúrájáról is.
A magyar helynévkutatásnak ezt a vonulatát vitte tovább BÁRCZI GÉZA a magyar szókincsről írott könyvének helynevekkel foglalkozó fejezete (Szók.2 145–51), azzal a különbséggel, hogy BÁRCZI MELICHnél és KNIEZSÁnál jóval nagyobb figyelmet fordít a mikrotoponimákra (ezekkel kapcsolatban egyébként már a TA. szórványainak elemzése során is fontos megjegyzéseket tett: TihAl. 65–7).
KÁLMÁN BÉLA méltán sikeres, négy magyar és egy angol nyelvű kiadást megért nagyszerű összefoglaló munkájában, A nevek világában (1., 2. és 3. kiadása: Bp., 1967, 1969 és 1973; 4. kiadása: Debrecen, 1989) is jórészt azokat a kategóriákat (országnevek, víznevek, hegynevek s legrészletezőbben a helységnevek) és fogalmakat (pl. köznévből: népnévből, törzsnévből, ill. tulajdonnévből: puszta személynévből stb. alakult helynevek) használja, amelyeket a század első felének névkutatása kimunkált. A dűlő- és az utcanevek, a mikrotoponimák talán legjellegzetesebb két csoportja azonban már önálló fejezetet kapott e munkában.
A névrendszertani kutatások terén – a vitathatatlanul megélénkülő mikrotoponímiai érdeklődés mellett – az 1970-es és az 1980-as években továbbra is a településnevek, általánosabban pedig a makrotoponimák vizsgálata tudott jelentősebb eredményeket fölmutatni.
A KNIEZSA–BÁRCZI-féle történeti helynévtipológia belső ellentmondásait, főleg kronológiai tekintetben képviselt merevségét a történész KRISTÓ GYULA próbálta elsősorban feloldani (Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Szeged, 1976). Jogosan figyelmeztet azonban arra, hogy „a valóságot legpontosabban tükröző névtipológiai szintézist csak valamennyi névtípus monografikus feldolgozása után lehet majd adni” (i. m. 5).
A településnevek rendszerszerűségének bemutatása, a rendszerszemlélet érvényesítése legkövetkezetesebben talán két olyan munkában érvényesül, amely egy-egy jól körülhatárolható, egynemű településnév-réteg bemutatására vállalkozik, igen nagyfokú módszertani következetességgel és tisztasággal. KÁZMÉR MIKLÓS „A »falu« a magyar helynevekben” (Bp., 1970) és MEZŐ ANDRÁS „A magyar hivatalos helységnévadás” (Bp., 1982) c. művének vizsgálati módszerei, valamint következtetései, eredményei – éppen a fenti okokból következően – a mikrotoponímiai kutatások számára is mintául, alapul szolgálhatnak.
KÁZMÉR egy szerkezeti modell, a -falu utótagú településnevek vizsgálatára vállalkozik, áttekintve nyelvi szerkezetük típusait, változási folyamatait. A névföldrajzi és a kronológiai szempontok segítségével a névtípus tér- és időbeli határait próbálja megállapítani. A szerző vizsgálati módszerében, fogalmi készletében érezhetően jelen vannak a névélettannak az – elsősorban a mikrotoponímiai kutatások során megerősödött – alapvető szemléleti elemei. (KÁZMÉR munkájához – feladatvállalását, módszerét tekintve – igen közel áll B. LŐRINCZY ÉVA „Képző- és névrendszertani vizsgálódások. Az -s ~ -cs képzővel alakult névanyag az ómagyarban.” [NytudÉrt. 33. sz. Bp., 1962] c. dolgozata. E művet a névtani írások között ritkábban szokás emlegetni, pedig a nevek rendszerszerűségének következetes érvényesítése mellett kiemelendő az is, hogy a szerző több, névelméleti szempontból fontos kérdést vet fel az ómagyar kori helynévanyag alapján.)
MEZŐ kiindulása különbözik a KÁZMÉRétól: a településnevekben előforduló összes szerkezeti típust s ezek változásait igyekszik leírni. A kutatási terület időbeli határait a hivatalosság megjelenéséhez köti. A rendszer oldaláról ez annak a felismerése, hogy településneveink egy bizonyos idő előtt nem alkottak egységes szisztémát. Ennek egyik bizonyítékaként az addig meglévő nagyszámú homonim nevet említhetjük. MEZŐ, mintegy könyve előtanulmányaként, nagyszerű érzékkel tisztázza az igen gyakran helytelenül egybecsúsztatott névszociológiai síkoknak, a névadásnak és a névhasználatnak a viszonyát, az e körben emlegetett fogalmak (természetes, mesterséges, népi, hivatalos stb. név) kapcsolatrendszerének dialektikus értelmezésével. Módszertani jelentősége van annak is, hogy művével a névélettannak a településnevekre való teljes körű alkalmazhatóságát bizonyítja. A magyar helynévkutatás egységének megteremtése szempontjából igen fontosak azok a következtetései, amelyek a névadás mikro- és makroszintjei közötti egyezésekre, kapcsolatokra vonatkoznak.
A magyar helynévkutatások jó évszázados etimológiai irányú vizsgálódásainak nagyszabású összefoglalásaként jelentette meg KISS LAJOS a „Földrajzi nevek etimológiai szótárá”-t (1. kiadása: Bp., 1978; ez ideig utolsó, 4., bővített és javított kiadása két kötetben: Bp., 1988). A csodálatos gazdagságú mű a magyar helynévkincs legfontosabb makrotoponimáit (s mellettük kisebb számban mikrotoponimákat is) igen korszerű névfejtő elvek és módszerek alapján feldolgozva mutatja be. KISS LAJOS munkájával a magyar helynévfejtés felzárkózott a nemzetközileg méltán elismert hazai etimológiai kutatások mellé. Úgy tűnik, hogy GYÖRFFY GYÖRGY nagyszabású sorozatának (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Bp., 1963; II. és III. Bp., 1987) előrehaladtával az etimológiai vizsgálatok még inkább kiteljesedhetnek. Ezek alapján s az elmúlt fél évszázad tudományos eredményeinek összegzése révén akár a KNIEZSÁéhoz hasonló típusú szintézis megalkotására is lehetőség nyílik. Egy ilyen munka vázlatának is tekinthetjük KISS LAJOS néhány éve közreadott dolgozatát (Magyarország földrajzi és társadalmi arculata az Árpád-korban: MNy. 84: 129–55).
A magyar helynév-etimológiai kutatások magas színvonala biztos támasza a más szempontú feldolgozó munkáknak is. A helynévkutatásnak ugyanis kevés olyan területe van, amelyben a névfejtés ne képezné a vizsgálódások központi részét. Az utóbbi fél évszázad helynévkutatásainak sokszínűsége egyértelműen bizonyította, hogy bár az etimologizálásnak nem feltétlenül kell a nyelvi vizsgálat fő céljának lennie, de legtöbbször elengedhetetlen feltétele a további következtetéseknek.
A magyar helynévkutatásokat, mint a fentiekből ez talán kitűnik, alapvetően a makrotoponímiai vizsgálatok túlsúlya jellemezte. A mikrotoponimák „egyenrangúsodását” az úgynevezett névélettani kutatások szükségességének meghirdetése és e módszer fokozatos elterjedése biztosította. 1947-ben két nagy hatású, valóban korszakos jelentőségű mű megjelenése irányította az addigiaknál jóval erősebben a figyelmet e névrétegre: LŐRINCZE LAJOS „Földrajzi neveink élete” és BENKŐ LORÁND „A Nyárádmente földrajzinevei” (MNyTK. 74. sz.) című munkája. Ezt megelőzően azonban már az 1930-as években érezhető egyfajta szemléletváltozás a helynevek megítélésében, mégpedig az erdélyi iskola, elsősorban SZABÓ T. ATTILA munkásságában. Az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár összeállításának hatalmas vállalkozása összességében sajnos „csupán” több százezer névcédula elkészítéséig juthatott el, bár maga SZABÓ T. ATTILA és tanítványai jó néhány, történeti és élőnyelvi adatokat gazdagon tartalmazó helynévtárat is megjelentettek egy szűk évtized alatt. Erejükből nemcsak a gyűjtésre és a közzétételre tellett, de e névanyaghoz kapcsolódóan fontos tanulmányok sorát is publikálták (pl. a személynevek helynévbeli előfordulásáról, névutós helyneveinkről stb.).
Az erdélyi iskola helynévkutató programja minden bizonnyal nem független CSŰRY BÁLINTnak a népnyelvkutató törekvéseitől. CSŰRY Szamosháti szótárába (I–II. Bp., 1935–36) dűlőneveket is fölvett. Tanítványai is a népnyelvkutató munka szerves részének tekintették a helynévanyag gyűjtését. E dolgozataikat – az erdélyieké mellett – CSŰRY rendre megjelentette intézetének évkönyvében, a Magyar Népnyelvben. A magyar nyelvészek munkásságában a későbbiekben is jellemző maradt a helynévkutató és a nyelvjáráskutató tevékenység összekapcsolódása.
Az erdélyi iskola hagyományain nevelkedett BENKŐ LORÁND, valamint az akkor népnyelvkutatással foglalkozó LŐRINCZE LAJOS fent említett munkájukat – alig egy évtizeddel az újfajta kutatási irány kibontakozása után – azzal az igénnyel jelentették meg, hogy az újabban felszínre került hatalmas mikrotoponímiai anyag bemutatásához átfogó leírási keretet, elemzési mintát hozzanak létre. Milyen okok húzódhattak meg e rendszerezési, modellalkotási törekvések mögött?
A tipizálásra késztető legfontosabb motívum talán az lehetett, hogy a nevek keletkezési folyamatának vizsgálata a névkincs fiatalabb rétegét jelentő határnevek esetében kecsegtet nagyobb eredménnyel. Összefügg ez a terepmunka, az élőnyelvi gyűjtés becsületének növekedésével is: ennek során a kutatók sokszor „in statu nascendi” tudják megragadni a nevek születését. Ez a „pillanat” persze jelenthet több nemzedéknyi időt is: a névalkotási helyzet akár évtizedeken át megmaradhat a kollektív emlékezetben. Talán ezzel a „földhözragadtsággal” is magyarázható, hogy a rendszerszerűség érvényesítése a magyar helynevek kutatásában jórészt megmaradt a névhasználók szempontjából való megközelítésnek, s kevésbé jelentette a különböző, spekulatív úton létrehozott kategóriák kitöltésének kísérletét.
Az önelvű névkutatás, az önálló névtudomány létrejöttét a névélettani módszer kialakulásához szokás – nem minden ok nélkül – kapcsolni. LŐRINCZE LAJOS a következőkben határozta meg ennek lényegét: „jogosnak és szükségesnek tartjuk egy önelvű, saját szempontú: névélettani vizsgálat megkísérlését, amelynek középpontjában nem a földrajzi neveknek valamely tudományággal, hanem az élettel való kapcsolata áll: célja rekonstruálni azt a lélektani helyzetet, embernek és tájnak azt a kapcsolatát, amely a földrajzi nevek különböző formái keletkezésének alapja, kutatni a változások, elmúlások okait, megállapítani azok törvényszerűségeit” (FöldÉl. 4). Megfogalmazása – főképpen a célok általános, átfogó megrajzolása tekintetében – ma is helytálló, elfogadható. Érzékelhetjük benne ugyanakkor azt a lélektani beállítottságot is, amely LŐRINCZE szemléletét – a korszak nyelvészeti irányultságával, sőt általában korszellemével összefüggésben – meghatározta.
Végső soron ilyen szemlélet alapján különíti el a névfajtákat is, az ember és a táj kapcsolata szerint. Az ember szerepét a névadásban és az elnevezésben eltérőnek látja. A természeti név mindig az embertől nem érintett tájat jelöli, az ember szerepe ezekben LŐRINCZE szerint csak az elnevezés. A műveltségi név ezzel szemben már az ember kettős szerepét tükrözi: alakítója s így névadója, valamint elnevezője a tájnak. A két kategória valójában a földrajzi objektumok jellege szerint különül el. LŐRINCZE a nevek harmadik csoportjaként – mint mondja: „egyelőre és jobb híján” (i. m. 5) – az eseménynevekét említi. Ez semmiképpen nem illeszthető be a fenti sorba, mivel az elnevezés tárgyára nincs tekintettel. A későbbi rendszerező munkák LŐRINCZE első két névtípusát általában átveszik fő kategóriaként, míg az eseményneveket gyakran ezek valamelyikébe sorolják be.
A helynevek keletkezésének, változásának és elmúlásának kérdései közül LŐRINCZE nagyobb részletességgel csak az első témakört munkálta ki. Elméleti szempontból fontos újítása azonban a meglévő helynevek átalakulási folyamatainak regisztrálási szándéka is.
LŐRINCZE dolgozata napjainkig hatóan meghatározta a mikrotoponímiai kutatások egy nagyon jelentős vonulatát. A „Földrajzi neveink élete” széleskörű megtermékenyítő hatását talán az biztosította leginkább, hogy LŐRINCZE osztályozási módszere nem merev, kategorikus: a rendszer nem nő rá a vizsgált jelenségre. Ez a választott kutatási módszernek is köszönhető, hiszen nem egy adott terület névanyagának jellemzését vállalta, hanem az általa felismert névadási jellegzetességekhez keresett szemléltető példaanyagot az egész magyar nyelvterületről. Talán éppen ebből fakad azonban az a hiányossága, hogy csak az elsődleges, primer névadásról szól; nem veszi figyelembe, hogy a földrajzi nevek általában helynévkinccsel már rendelkező területeken keletkeznek, azok rendszerétől nagymértékben meghatározva.
A „Földrajzi neveink életé”-nek ikerdolgozata BENKŐ LORÁND „A Nyárádmente földrajzinevei” c. munkája. BENKŐ dolgozata, bár korábban készült, ugyanabban az évben (1947) jelent meg, mint a LŐRINCZÉé, s vállalt feladata – a névkutatás számára alkalmas kategóriák kidolgozása – is hasonló. Közelítésmódjuk azonban lényeges vonásban különbözik: BENKŐ egy viszonylag nagy területű tájegység összes élő helynevét kívánta bemutatni a maga rendszerszerűségében. Nála a történeti, névélettani szempontok mellett mások is érvényesülnek, például az alaktani rendszerezésé. Kategóriái azonban heterogének, nem egyetlen elv szerint oszlanak meg. A nevek fő csoportjainak kialakításában zavaróan hat ez a kevertség: a település- és a határnevek a víznevekkel együtt az általuk jelölt objektumok jellege szerint különülnek el, míg a negyedik típus, az idegen eredetű neveké, a származás szerint. Hibás alapállást – a helynevek közti minőségi különbségek feltevését – tükrözi az is, hogy a település- és a vízneveket kiemeli a rendszerből, s külön, más szempontok szerint vizsgálja őket. A legmesszebbre BENKŐ a határrésznevek elemzésében jutott el. Az általa jelentéstaninak mondott rendszerezés tulajdonképpen közel áll a keletkezés szerinti csoportosításhoz, mert a neveket mindig az eredeti etimológiai jelentés szerint sorolja be. Bár maga a szerző vállalja a rendszertani kevertséget (i. m. 21), mégis úgy gondolom, hogy ennek elkerülésével közelebb juthatunk a nyelvi működés leírásához. A „mit nevezünk el?” és a „hogyan nevezzük el?” szempontját nem lehet azonos szinten osztályozó elvnek megtenni. Igen figyelemre méltó fejezete a dolgozatnak a másodlagos alakulású nevekkel foglalkozó rész. A későbbi feldolgozásokban a nevek rendszerszerű átalakulásának vizsgálata valamiképpen háttérbe szorult.
LŐRINCZE és BENKŐ dolgozatával csaknem egy időben készült KÁZMÉR MIKLÓS kitűnő munkája, az „Alsó-Szigetköz földrajzinevei”, amelyet szerzője doktori disszertációként 1948-ban védett meg (l. MNy. 45: 75), megjelenésére azonban csupán közel egy évtized múlva került sor (MNyTK. 95. sz. Bp., 1957). KÁZMÉR leszűkítette ugyan a helynevek analízisét a nevek keletkezésének elemzésére, e jelenség vizsgálatában azonban olyan eredményeket mutatott fel, amelyek mindenképpen újak, eredetiek voltak a magyar névtanban. A történeti szempontot hangsúlyozta azzal is, hogy LŐRINCZÉtől és BENKŐtől eltérően az okleveles, térképes forrásokból való névanyagot is bevonta vizsgálódási körébe. A módszer természetes és indokolt: a helynevek történeti adatolása nélkül nem nyilatkozhatunk felelősen kialakulásukról sem. Névelemző elvei világosak, a névfejtést határozottan elkülöníti a szófejtés feladatkörétől. KÁZMÉR a helynévanyag jellemzését, rendszerbe foglalását az alapelemek és a megkülönböztető elemek szétválasztásával kísérli meg. Ezeket funkcionális kategóriának fogja fel abban az értelemben, hogy a névadásban betöltött szerepük szerint különíti el őket. A fogalom értelmezését azonban nehezíti a történeti és a leíró szempontok keveredése. Az alapelem nála egyrészt keletkezéstörténeti kategória (ide sorolja például az idegen eredetű neveket), másrészt szerkezeti fogalom (a földrajzi közneveket is ide tartozónak tekinti). Az értelmezés bizonytalanságából fakadóan kénytelen felvenni a kettős funkciójú elemek csoportját.
KÁZMÉR fontos felismerése, hogy maga a helynévrendszer mindig nagy szerepet játszik az újabb nevek kialakulásában. Ennek hatását szándékozik lemérni a megkülönböztető elemek elsődleges és másodlagos csoportjának elkülönítésével. KÁZMÉR nyomán terjedt el a névadási típusok statisztikus bemutatása is. A módszer azt szolgálja, hogy különböző vidékek névadási rendszere könnyebben összemérhető legyen. Ennek kapcsán válik világossá, hogy KÁZMÉR – miként a maga munkájában BENKŐ is – nemcsak az általa vizsgált terület névadási szokásait igyekszik feltárni, hanem ennél jóval súlyosabb feladatot is vállalnak: egy általánosan felhasználható névelemzési modell kidolgozását. Reményeik szerint ugyanis, ha „a tájegységek egész sorát fogjuk ilyen szempontból megvizsgálni, akkor már megkísérelhetjük az egész nyelvterület névadási törvényszerűségeit tisztázni” (Alsó-Szigetköz 3).
A modelladás szándéka vezette INCZEFI GÉZÁt is, amikor a mikrotoponimákra vonatkozó igen gazdag, sokszálú kutatásait összefoglalta „Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata [Makó környékének földrajzi nevei alapján]” (Bp., 1970) c. munkájában. INCZEFI névtani munkásságának több tucatnyi tanulmányát a sokszínűség, a tematikus összetettség jellemzi. Számtalan finom megfigyelése nem mellőzhető a későbbi kutatók számára sem. Ezek összegzése azonban a fent említett műben nem ellentmondásmentes: a helynevekről megszerzett tudás egyetlen leírási keretbe nemigen zsúfolható bele. A földrajzi nevek nyelvtanába nem illik bele például a hangtani fejezet (s érdemlegeset sem igen mond), a helynevek jelentéstanán és mondattanán sem azt értjük, mint amiről e helyütt INCZEFI beszél.
A munka elméleti részének legalaposabban kidolgozott, központi fejezete a földrajzi nevek névélettanának keretében bemutatott névtipológia. INCZEFI rendszere – bizonyára az általános érvényesség hangsúlyozásának következtében – rendkívül bonyolult: 66 különböző fő- és alcsoportot alakít ki. E részben különösen szembetűnik az, ami az egész munkát is alapvetően jellemzi: a forma igen gyakran elfedi a benne foglalt tartalmat. Kategóriái emellett a különböző szempontok keveredését is tükrözik, e tekintetben leginkább a szinkrón és a diakrón módszer állandó egybejátszása zavaró. Fogalmai gyakran még a rendszerezésektől általában elvárható logikai szempontoknak sem felelnek meg. Helynévtipológiájában azonos szinten fordulnak elő a helynévfajták (pl. állóvizek, utak nevei) és a névadás szemantikai motívumainak osztályai (helyzetviszonyító, birtoklástörténeti nevek), a nevekben részt vevő lexémák jelentéstani (állatnevek, testrésznevek) és alaktani (puszta családnév, toldalékos családnév) típusai, továbbá névstilisztikai fogalmak (tréfás, obszcén nevek). Hasznos újítása viszont, hogy az alapelemeket és a meghatározó elemeket egymásra vonatkoztatva vizsgálja. A komplexitás igényének túlzott érvényesítése azonban a munka egészének értékeit csökkenti.
A magyar mikrotoponímiai kutatások megújulásának lehetőségét teremtette meg az 1960-as évek közepétől meginduló és egyre lendületesebbé váló helynévgyűjtő munka. A 30-as-40-es évek adatfeltáró közleményeinek sora a háborút követően sajnos megszakadt, illetőleg legfeljebb alkalomszerűen jelent meg egy-egy ilyen kötet. Nem véletlen talán, hogy e munka első szervezője, irányítója a Csűry-iskola neveltje, VÉGH JÓZSEF volt, tőle a későbbiekben ÖRDÖG FERENC vette át e feladatot. A helynévgyűjtés fáradságos, komoly szakértelmet kívánó munkájába az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársain kívül egyre több egyetem és főiskola oktatója kapcsolódott be. Ennek eredményeként fokozatosan zsugorodtak a magyar nyelvterület névtanilag teljesen feltáratlan részei. Az elmúlt közel 30 évben a gyűjtés és a közzététel elvei, módszerei sokat finomodtak, s ennek eredményeként olyan nagyszerű kiadványok is megjelentek, mint például a Baranya megyéé, a Nyírbátori járásé vagy éppen a Csepel-sziget helyneveit tartalmazó mű. Ezek a gyűjtemények egyben a továbblépés lehetséges irányait is kijelölték: a Baranya megyei és a Csepel-szigeti kötet az élőnyelvi és a történeti adatok bőségével, a Nyírbátori pedig az adatközlés formájával és a feldolgozás mélységével ad követendő mintát.
Az örvendetesen gyarapodó helynévanyag ösztönzően hatott a kutatókra is: az addigiakban talán soha nem tapasztalt számban jelentek meg a helynevekkel, különösképpen pedig a mikrotoponimákkal foglalkozó írások. A hagyományosan sok ilyen témájú tanulmányt közlő fórumok (MNy., Nyr., MNyj.) mellett időszerűvé vált a névtan saját publikációs lehetőségeinek megteremtése: a Névtani Értesítő és a Magyar Névtani Dolgozatok létrehozása elsősorban HAJDÚ MIHÁLY érdeme. Konferenciákon, tanácskozásokon névtani témájú előadások egész serege hangzott el, majd jelent meg különböző kiadványokban. Ezen munkáknak itt még csak átfogó értékelésére sem vállalkozhatom, a vizsgálati szempontjaimból közülük legfontosabbakra egy-egy kérdés tárgyalásakor térek ki.
Két munka rendszerezésének igényessége, szintetizáló szándéka miatt mégis kiemelendő ebből a sorból. HAJDÚ MIHÁLY „Budapest utcaneveinek névtani vizsgálata” c. dolgozatában (NytudÉrt. 87. sz. Bp., 1975) a mikrotoponimákat alkotó lexikális elemkészlet jelentéstani osztályozásának lehetőségeit mutatta be. JUHÁSZ DEZSŐ tájneveink rendszerének áttekintésére, változásainak az ómagyar kortól kezdődő végigkövetésére vállalkozott (A magyar tájnévadás. NytudÉrt. 126. sz. Bp., 1988), s a rendszertani leírásban jó néhány helyen pontosított is a használatban lévő helynévtipológiákon.
Az utóbbi két évtized mikrotoponímiai kutatásait sajátos ellentmondás jellemzi: miközben egyre több ismeretünk halmozódott fel a nevek keletkezését, funkcionálását, változását illetően, nem született egyetlen olyan mű sem, amely a szintézis létrehozásának igényével közelített volna e névréteghez, úgy, ahogy azt a maga korában BENKŐ LORÁND, LŐRINCZE LAJOS, KÁZMÉR MIKLÓS vagy INCZEFI GÉZA tette. Ennek egyik okát paradox módon talán éppen abban láthatjuk, hogy a névadatok számának hatalmas mértékű növekedése is bénítóan hathatott az ilyen jellegű feldolgozó munkára. Az adatkezelés hagyományos módszereivel ezt a feladatot nemigen lehet megoldani, előrelépést – ahogy már a korábbiakban utaltam rá – a számítógépes adatbázisok kialakításától remélhetünk leginkább.
A szintézis létrejöttét más oldalról az is nehezítette, hogy a magyar névtanban az általános névelméleti kutatások sokáig periferiális helyzetűek voltak. E téren a tulajdonnevek nyelvi rendszerbeli helyének kijelölése, alaki, jelentésbeli sajátosságainak körvonalazása tekinthető a legfontosabb feladatnak. Talán nem tévedünk nagyot, ha a modern névelméleti írások sorát MARTINKÓ ANDRÁSnak „A tulajdonnév jelentéstanához” (Pais-Eml. 189–95) című híres munkájától számítjuk. A szerző a magyar szakirodalomban elsőként értelmezte a tulajdonnevet jelentéses kategóriaként. A MMNyR. jelentéstani fejezetében (I, 215–9) TEMESI MIHÁLY már ezt a felfogást képviseli. A későbbiekben BALÁZS JÁNOS foglalkozott leginkább névelméleti kérdésekkel (A tulajdonnév a nyelvi jelek rendszerében: ÁNyT. 1: 41–52; A nevek általános nyelvészeti vonatkozásai: NytudÉrt. 70. sz. 295–301), rajta kívül csak egy-két kutató szólt hozzá a névkérdéshez: például SEBESTYÉN ÁRPÁD (A tulajdonnevek jelentéstanához: NytudÉrt. 70. sz. 301–7) vagy SZÉPE GYÖRGY (Kommunikációs és grammatikai megjegyzések a névről: uo. 307–11).
Jogosan érezzük hiányosnak a tanulmányírók névsorát J. SOLTÉSZ KATALIN nevének megemlítése nélkül, ő azonban monográfiában is összefoglalta a nevekről vallott nézeteit (A tulajdonnév funkciója és jelentése. Bp., 1979), így e mű számunkra legfontosabb gondolatainak kiemelésével pótolhatjuk a vélt mulasztást. J. SOLTÉSZ nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy a kor egyetemes nyelv- és névtudományának legkorszerűbb eredményeit adaptálja a magyar nyelvre, mégpedig oly módon, hogy ezáltal, nyelvünk sajátosságai révén az egyetemes tudomány is gyarapodjon. A tulajdonnév sajátosságait a nyelvi jel alaki szerkezetében és jelentésében egyaránt bemutatja. A tulajdonnév jelentését bonyolult struktúraként jellemzi, amelyben a meghatározó szerepet a denotatív jelentés tölti be, de jelentésszerkezetének egyéb rétegei: a konnotáció, az önkényesség és a motiváltság, az információtartalom és az etimológiai jelentés is egyaránt fontos szerepet játszanak. Az alaki szerkezet elemzését a tulajdonnevek lehetséges grammatikai szerkezettípusainak áttekintésével végzi el. Munkájába – főleg e téren – azonos szempontú feldolgozások, részletkutatások hiányában helynévtáraink mikrotoponímiai elemeinek tanulságai kevésbé épülhettek be. Így a szerző a későbbiekben maga kényszerült arra, hogy a kérdést külön tanulmányban dolgozza fel (Szokatlan alaki szerkezetű helynevek: NÉ. 11: 73–82).
Úgy gondolom, hogy a mű megjelenése óta eltelt csaknem másfél évtized mikrotoponímiai kutatásait J. SOLTÉSZ gondolatai nem a kellő mértékben érintették, azaz a korszerű névelméleti szemlélet nem eléggé járta át a helynevek vizsgálatát. Kutatásai alapján világossá vált, hogy egy jól használható névelemzési modell létrehozásához néhány alapfeltételnek meg kell felelnünk. Ezeket az alábbiakban foglalhatjuk össze.
A helyneveket az alak és a jelentés egységének kell tekinteni, kialakulásukat, változásukat ezen összetevők vonatkozásában kell vizsgálni. A jelentés értelmezésében meg kell szüntetni a jelentésnek az etimológiai jelentésre történő leszűkítését. A helynév jelentésének magva a denotatív jelentés, azaz a jelölt dologra való vonatkozás. A nevek etimológiai elemzését továbbra is a nyelvi interpretáció részének kell tekintenünk, fontos azonban, hogy ez az elemzés elkülönített síkján jelenjen meg.
A névtan önálló tudományszakként való elkülönülésével párhuzamosan a terminológiai kuszaság, pontatlanság is fokozódott, pedig minden tudományszak fontos problémája alapfogalmainak pontos definiálása. Ha a használatba vett kategóriák szabatos körülhatárolása, egzakt kikötése nem történik meg, s így pontatlanul értelmezett fogalmakra építjük elméleti konstrukciónkat, akkor azok az ingatag, ellentmondásos alapokon nemigen állhatják ki a valósággal való összevetés próbáját.
A fogalmi tisztázatlansággal együtt meg kell szüntetni a leírásban a szempontkeverést, az eklektikus osztályozást is. Az osztályozásoknak egy, azonos alapja kell, hogy legyen, amelyben a részosztályok kölcsönösen kizárják, másrészt kiegészítik egymást, s ezáltal lehetőleg felölelik az egész osztályt.
A vizsgálati szempontok megtisztítása a nyelvi elemzések egyneműségét is kell, hogy jelentse, ahol a nyelvtudomány történetében jó ideje elkülönült leíró és történeti elemzésnek el kell válnia. Az elkülönítést azonban úgy kell megoldanunk, hogy a két vizsgálati módszer fogalmi készlete kapcsolatba hozható legyen egymással, s ezáltal a helynevek funkcionálása, valamint változása kölcsönös összefüggésében és meghatározottságában bemutathatóvá váljon.