Hetvenedik születésnapján pályatársai, kollégái e kötettel köszöntik Jakab Lászlót. Bizonyos tekintetben kerek évforduló ez ugyan, fontosságát mégis inkább a hagyomány adja: a tudomány kiemelkedő képviselői előtt hetvenéves korukban szokás tisztelegni. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetében rendszerint az intézeti évkönyvnek, a Magyar Nyelvjárásoknak egy-egy számával üdvözlik az ünnepeltet azok a szakmabeliek, akik ezzel tiszteletüket, nagyrabecsülésüket és szeretetüket kívánják kifejezni. Így volt ez már csaknem három évtizede is, amikor éppen Jakab László köszöntötte írásával szeretett professzorát, Papp Istvánt.
Jakab László hetvenéves. Ez persze, önmagában nem sokat jelent. Hol lassabban pergőnek, hol pedig gyorsabban zajlónak érzett életünknek egyetlen napja csupán e jelessé emelt nap is, amely az érintettet azonban többnyire számvetésre készteti, környezetét pedig arra inspirálja, hogy e mérleg elkészítéséhez valamilyen módon hozzájáruljon. Az ebből az alkalomból tanulmány formájában küldött pályatársi üdvözletnek pedig leginkább az a valós tartalma, hogy az ünnepeltnek elmondja: jó úton haladsz, haladtál eddig, sok szép eredményt értél el a munkádban, csak így tovább! Tudom, hogy Jakab tanár úr soha nem igényelte az efféle biztatást, környezetének elismerő bólintását, mert igazán erős akarattal, tudósi hittel haladt előre pályáján a maga elé tűzött célok irányába. Mégis azt remélem: pontosan érti az e könyvvel hozzá küldött üzenetünket.
A köszöntő sorok írójának nehéz eldöntenie, hogyan kezdje mondandóját. Kiknek a nevében is köszöntse először Jakab Lászlót?
A szűkebb nyelvésztársadalom nevében? De hiszen megteszik ezt maguk e szakmának a képviselői, a kötetben sorjázó írásaikkal, a gratulálók listáján küldött üdvözletükkel.
Vagy köszöntse az üdvözlő szöveg szerzője Jakab tanár urat egykori diákjai, tanítványai nevében? Feljogosítva érzi magát erre is, hiszen hány meg hány olyan esetet tudna említeni az elmúlt évekből, évtizedekből, amikor egykori debreceni magyar szakos hallgatókkal találkozva és a nyelvészeti intézetről szót váltva rendre azt a kérdést kapja tőlük: hogy vannak egykori tanáraik? S a tovább sorjázó kérdések között mindig az elsők között: És mi van Jakab tanár úrral? E sorok írója nem merne megesküdni arra, hogy minden ilyen alkalommal küldött üdvözletet becsülettel át is adott a címzettjének. Hát íme, itt van az alkalom, hogy mulasztásait pótolja.
Köszöntheti vajon e sorok írója a maga nevében is Jakab Lászlót? És ha igen, milyen minőségében? Tanszéki kollégájaként? Hasonló tudományterületeket művelő kutatótársaként? Vagy talán tanítványaként? Szíve szerint ez utóbbi minőségében köszöntené legelőször: tőle kapta első vizsgajegyét magyar nyelvészetből elsőéves korában, s az utolsót is ötödévesként egy speciális kollégium anyagából. E könyv szerzőinek nagyobbik fele egykor szintén tanítványa volt Jakab tanár úrnak. Közülük is bizonyára sokan érzik úgy, hogy az egyetemen eltöltött öt év meghatározó volt pályájuk szempontjából. Be kell vallanom: bennem több mint két évtizedes tanszéki együttmunkálkodás után is erős a tanítványi viszonyulás hajdani tanáraimhoz. Amikor például néhány éve egy névtani sorozat tervezetét tártam írásban kollégáim elé véleményezésre, s e feladatot — mint minden hasonlót — komolyan véve Jakab tanár úr volt szíves elmondani véleményét elképzeléseimről, szóval akkor egy kicsit azzal az érzéssel ültem le mellé a fotelba, mint amilyennel 23 évvel ezelőtt a már említett speciálkollégiumi vizsgán is.
Ezek után talán érthető, hogy úgy gondolom, legelőször mégis Jakab Lászlóhoz a tanárhoz, Jakab Lászlóról, a tanárról kell szólnom. 1953-ban szerzett a debreceni egyetemen magyar–történelem szakos tanári oklevelet. S bár hallgatóként inkább irodalmi érdeklődésűnek mutatkozott, engedett példaképként tisztelt professzora, Papp István hívó szavának, és 1953. július 15-én kinevezték a Magyar Nyelvtudományi Tanszékre tanársegédnek. Jakab László egész pályája e tanszékhez kötődik: 1962-től adjunktusként, 1982-től 1995-ig, nyugállományba vonulásáig pedig docensként szolgálta a magyar szakos hallgatók nyelvészeti képzését. 1992 és 1995 között a tanszék vezetését is ellátta.
A kislétszámú tanszékek jellegükből adódóan sokféle feladatot adnak az oktatóknak. Ennek megfelelően Jakab László is igen sokféle tárgyat tanított pályája során. Az oktatómunkát azonban ő sohasem tekintette tehernek, s e sajátos helyzetnek is az előnyös oldalát emelte ki: felfogása szerint a tanítás során szélesebb területekről szerzett ismeretek a tanárnak és a kutatónak a látókörét jelentősen bővítik, ami hosszabb távon mind az oktatói, mind a tudományos munkát előnyösen érinti. Tanszékvezetői működése alatt is tudatosan törekedett arra, hogy fiatalabb kollégái a fontosabb nyelvészeti területeket végigtanítsák, megelőzve ezzel a tudományos beszűkülés veszélyét.
Jakab László annak a tanárgenerációnak a tagja, amely az 1970-es évek elejétől meghatározóan vett részt a debreceni magyar nyelvészeti tanszék munkájának kialakításában. A fent említett sokféleség mellett legkedveltebb oktatási területe a magyar nyelvtörténet. Előadásokat, szemináriumokat tartott e tantárgycsoport legkülönbözőbb témaköreiből, de leginkább az alaktan kérdéseiből. Negyedszázadon át vizsgáztatta a másodéves hallgatókat magyar nyelvtörténetből. Igen szigorú, de következetes vizsgáztató hírében állt, akit csakis egyetlen dologgal lehetett "meghatni": a biztos tudással. Tanítványai között — akár csak egy-egy vizsgán nyújtott teljesítmény alapján is — biztos szemmel fedezte fel a tehetséges, érdeklődő hallgatókat. Egyetemi pályájukat ezt követően nemcsak maga követte fokozott figyelemmel, hanem kollégáinak is figyelmébe ajánlotta az ifjú nyelvészjelölteket. A törődést, a figyelmet a hallgatók mindig megérzik: ezért aztán nem meglepő, hogy Jakab tanár úr vezetésével — legendás szigora ellenére — nagyon sok szakdolgozat és sikeres diákköri munka született.
Tanári elkötelezettségét mutatja, hogy noha Jakab László bizonyos időkben nem lelkesedett az úgynevezett társadalmi feladatokért, az országos diákköri mozgalomban hosszú ideig fontos szerepet vállalt. Tagja volt a tudományos diákkörök országos tanácsának, 1975-ben pedig a bölcsész OTDK megrendezésével sokak számára emlékezetes konferenciát szervezett.
Jakab László egyetemi órái nemcsak az ott bemutatott jelenségek, problémák tárgyalásában mutatkoztak nagyon világosnak, érthetőnek — amit elmélyített az előadó sallangmentes, lényegre törő, racionális előadásmódja is —, hanem igen következetesen képviseltek egyfajta nyelvészeti szemléletet is. Ennek részletes bemutatásához nem nélkülözhetnénk Jakab László tudományos munkásságának igen alapos, tüzetes elemzését sem, erre azonban itt nem vállalkozhatunk. E szemléletnek csupán egy-két meghatározó jegyét szeretném felvillantani.
Előadásaiból árad az elődök tisztelete. Tisztában van azzal, hogy ismereteink nem előzmények nélkül valók, tudásunk a múltban gyökerezik. Felfogása szerint a tudósnak kötelessége az is, hogy jó filológusként feltárja, bemutassa a régebbi korok tudását. Előadásaiban Jakab László a különböző véleményeket igen mértéktartóan, már-már érzelmek nélkül kommentálta. Tekintélytiszteletnek azonban ebben a szemléletben semmi helye sincsen. Az elfogulatlanság mutatkozik meg abban, hogy a legnagyobb elődök is bírálatot kaphatnak hibás véleményükért, másrészt viszont a tudomány legszerényebb munkásai is említést nyerhetnek egy-egy előrevivő gondolatukért. Jakab László órái jobbára az előadó egyéni konklúziójával zárultak — ezért, bár nem olvasott soha katalógust, mindig részt kellett venni az előadásain —, de ez a vélemény mindig a tudománytörténeti előzményekhez való viszonyításban, széles tudománytörténeti háttéren jelent meg.
Szemléletének fontos eleme a szinkrón nyelvi rendszernek és a történetiségnek az együttes vizsgálata. Szinte bármely előadásához alcímként hozzákapcsolható lenne: a magyar nyelv (igeragozási, névszóragozási, tőtani, szóképzési stb.) rendszere, történeti magyarázatokkal.
Jakab tanár úr oktatómunkájának eredményességét magyartanárok generációi érezhetik megnyilvánulni saját tudásukban, szakmai felkészültségükben, hiszen pályájának csaknem fél évszázada alatt hallgatók ezreit tanította. S hogy a tanítás mennyire fontos számára, mutatja, hogy nyugalomba vonulása után is rendszeresen vállal — a maga megfogalmazása szerint: csak úgy kedvtelésből — órákat, sőt ha a helyzet úgy hozza és a tanszéki munka megkívánja, akár teljes óraszámban is szívesen tanít.
Jakab László tudományos munkásságából — ugyanúgy, ahogy tanári működéséből is — itt csak néhány mozaikot villanthatunk fel. Kutatásainak súlypontja két területre esik: a magyar igeragozás rendszerének és történetének bemutatására, illetőleg a XV. századi kódexeink számítógépes feldolgozására.
Csaknem négy évtizede született Jakab Lászlónak az igeragozásról írott első tanulmánya, amelyet napjainkig közel húsz írás követett e témából. Dolgozatai az igeragozás legkényesebb kérdéseit érintve mutatják be nyelvünk egyik legsajátságosabb, legbonyolultabb alaktani részrendszerét. E tanulmányokban a leíró és a történeti nyelvészet tökéletes egységet alkot, a mai magyar nyelvi rendszer tipikus és rendhagyó jelenségei egységes keretben jelennek meg. Az elénk táruló állapot, a rendszer nyelvtörténeti mozgások viszonylag állandó eredményeként áll előttünk, a változásokat pedig a maguk rendszerszerűségében, a bennük megnyilvánuló hatóerők működésének eredményeiként láthatjuk. A szerző közelítésmódja nem annyira elméleti indíttatású, mindig a konkrét nyelvi tényekből, adatokból indul ki, de világos logikájú absztrakcióval eljut a legteljesebb általánosításig is. Talán ez az elméleti elkötelezetlenség az oka annak, hogy e munkáit mind a hagyományosnak, mind a modernnek nevezett nyelvészeti megközelítések idézik, felhasználják. Szemléletének állandósága, egységessége különösen akkor tűnhetett a szemébe olvasóinak, amikor e dolgozataiból a legfontosabbakat egy kötetben összegyűjtve is olvashatták (Tanulmányok az igeragozás köréből. Debrecen, 1999). E kiadvány — összefoglaló jellege miatt — az egyetemi oktatásnak is hasznos kézikönyve.
Jakab László már az 1960-as években kapcsolatba került a számítógépnek a nyelvészeti adatfeldolgozásban való felhasználásával, amikor Papp Ferenc munkatársaként a magyar nyelv szóvégmutató szótárának elkészítésében vállalt szerepet. Az 1970-es években aztán a magyar nyelvészeti kutatásokban úttörő módon arra tett kísérletet, hogy a számítógépes módszert a nyelvtörténeti adatfeldolgozás igen időigényes és fáradságos munkájában is alkalmazza. Jakab László a számítógép használatát nemcsak a cédulázás hagyományos módszerét felváltó technikai újításnak tekintette. Abból indult ki, hogy a bizonyos kortól megszaporodó nyelvtörténeti forrásadatok tömegéből a kutatók többnyire csak szemezgetve, igényeiknek, céljaiknak megfelelően válogatva, tehát bizonyos értelemben véletlenszerűen emelik ki a nyelvi példákat, ezért az így kapott eredmények gyakran egyoldalúnak mutatkoznak. Az adatok teljességének figyelembevétele — amelyre a gépi technika lehetőséget adhat — minőségileg változtathatja meg a nyelvtörténeti kutatásokat, hiszen az impresszionisztikus adatgyűjtést és -felhasználást az adatok teljességére támaszkodó forrásfeltárás váltja fel.
Jakab László elhatározta, hogy a magyar nyelvtörténetnek azokat a forrásait dolgozza fel először számítógép segítségével, amelyek terjedelmük révén leginkább igénylik ezt a fajta adatkezelést, fontosságuknál fogva pedig megérdemlik a feldolgozásra fordított hatalmas energiát. Mert a nyelvtörténeti forrásoknak adatbázisba történő rendezése rendkívül sok emberi munkát is megkövetel. Tanúsíthatják ezt Jakab László kollégái és tanítványai, akik az elmúlt csaknem három évtizedben tanár urat leginkább a számítógép előtt ülve láthatták szobájában. A kódexek feldolgozásában fáradhatatlan, kitartó társra talált Kiss Antalban, számítógépes szakemberként pedig Bölcskei Andrásban. A munka első eredményeképpen a Jókai-kódex feldolgozása készült el 1978-ban, amelyet a Birk- (1983), a Guary- (1996) és az Apor-kódex (1998) követett. Az első munka még lyukkártya rendszerű feldolgozással készült, a legutóbbiak már egyenesen az Internetre is felkerültek.
E feldolgozások — ismertetések, hivatkozások tanúsítják ezt — beépültek a magyar nyelvtörténeti kutatásokba, megítélésem szerint azonban még ma sem igazán súlyuknak, módszertani jelentőségüknek megfelelően. Igaz, ennek az is feltétele, hogy a feldolgozott anyagok technológiailag folyamatosan megújítva álljanak a kutatók rendelkezésére: ehhez az elektronikus háló jó néhány éve ideális lehetőségeket kínál. Az egyes ismertetésekben megjelent fenntartás, amely szerint a Jakab-féle feldolgozás túlságosan merev volna, nemigen fogadható el, hiszen az elektronikus adatbázisoknak éppen az az egyik nagy előnyük, hogy az aktuális ismeretek birtokában igen könnyű változtatásokat végrehajtani bennük. A kódexfeldolgozások anyagából Jakab László a Guary-kódexnek szentelt legtöbb figyelmet, amelynek egyes nyelvi jellegzetességeit az utóbbi években több tanulmányban is feldolgozta.
Jakab László a számítógép használatát a kódexeken kívül más forrásokra is kiterjesztette. Lencsés György XVI. századi orvosi könyvét — egyébként egyetemi doktori értekezésének tárgyát — szóalakmutató formájában tette közzé. Csokonai színműveinek nyelvét — amely a korabeli beszélt (leginkább debreceni) nyelvhez vélhetően igen közel állhatott — a Csokonai-szókincstár 1. kötete dolgozza fel. Az elmúlt hetekben pedig hasonló módszerrel, a számítógép hathatós segítségével elkészült és nyomdába került a Balassi-szótár kézirata: reméljük, még az idén kézbe is vehetjük a vaskos, 624 lapos kötetet. Aligha tévedünk sokat, ha e két kötetben szerzője irodalmi érdeklődésének megnyilvánulását is látjuk egyben.
E munkáival Jakab László a hazai számítógépes nyelvtörténeti kutatásoknak nemcsak úttörőjeként tartható számon, hanem jelentős eredményeket elérő kutatójaként is. Munkájával a 21. század nyelvtörténeti adatfeldolgozását alapozta meg. Remélem, nincs messze az az idő, amikor e téren a különféle — jórészt éppen az ő nyomdokain indult — kezdeményezések megtalálják egymással a kapcsolatot, és megteremtődik egy viszonylag egységes, átgondoltan fejleszthető magyar számítógépes nyelvtörténeti adatbázis létrehozásának esélye, lehetővé téve, hogy a kutatók a mások által feltárt anyagokat is szabadon használhassák a tudományos megismerés céljait szolgálva.
Jakab László tudományos működésének további területei feltűnően szubjektív tartalmúak: igen erősen kötődnek személyes sorsához, életkörülményeihez. 1930-ban született Kemecsén, középiskoláit Nyíregyházán, a Kossuth Gimnáziumban végezte. Fiatalkora a szabolcsi tájhoz, családja a paraszti életformához köti, ezek az élmények máig elkísérik. Jakab tanár urat szinte népi adatközlőként hallgathatjuk, amikor az aratás embert próbáló munkáiról mesél, vagy a menzai ebéd kapcsán felidézi, hogyan is készített el egy-egy ételt az ő édesanyja. E gyökerek bizonyára szerepet játszottak abban, hogy amikor az 1960-as években Kelet-Magyarország nyelvészei elhatározták, hogy összegyűjtik és közzéteszik a régió földrajzi neveit, Jakab László a szerkesztőbizottság tevékeny részese volt, s a magára vállalt feladatot a Nyírbátori járás településeinek helyneveit közzétéve teljesítette is (ebben Kálnási Árpád volt a munkatársa). E munkák szócikkes közzétételi formájának kialakításában — az előzetes publikációkból ítélve — Jakab Lászlónak nem kis része volt. Talán e téren figyelhető meg legjobban nála a tanári és a tudósi pálya egysége: a gyűjtéseket hallgatói terepmunkával összekötve, azaz másokat tanítva végezte, és sok feldolgozás készült el nála szemináriumi dolgozat, szakdolgozat formájában is.
Jakab László tanári, tudósi pályáját alapjaiban határozta meg egykori szeretett, példaképként tisztelt professzora, Papp István, akinek alakja több írásában is nagyon érzékletesen jelenik meg. A professzor tanítványába beleoltotta a finn nyelv és kultúra iránti érdeklődést is (ami a debreceni magyar nyelvészeti tanszéken szinte hagyomány). Jakab László négy évet töltött Turkuban lektorként, ahol a napi oktatómunka mellett több tanulmánnyal, egyetemi tankönyvvel is szolgálta a magyar nyelv és kultúra ügyét. A magyar–finn kapcsolatok terén a legjelentősebb tette azonban mégis az, hogy elkészítette a magyar–finn középszótárt. Jakab László évtizedes munkával Papp István szótárírói tevékenységét zárta le úgy, ahogy jó tanítványhoz illik: a mesterhez méltó művet alkotott. E munka is szerzőjének hihetetlen kitartásáról, a hosszútávfutókéhoz hasonlítható teljesítményéről tanúskodik, különösen, ha felidézzük a szótár születésének materiális körülményeit is. Jakab László egy rendesen más célt szolgáló néhány négyzetméteres kis helyiséget rendezett be szótárszobának, ahová aztán évekre szinte bezárkózott: elefántcsonttoronynak e kis szoba mégsem igen nevezhető több okból sem.
Jakab László ugyanis nem a félrevonulva alkotó tudósok fajtájából való. Teljes életet él ő ott is, ahova a munkája köti. Köztünk van a reggeli újságolvasásával és az azt követő politikai vagy futball-elemzésével, netán az előző napi tarokkpartiról szóló beszámolójával. Köztünk van a mindennapi munkájával, mindig szilárdan megformált szakmai véleményével, tanári habitusával, tanácsaival.
Neki is, magunknak is kívánjuk, hogy legyen ez így még nagyon-nagyon sokáig.