"MAGYAR NYELVJÁRÁSOK" | ||
A KOSSUTH LAJOS TUDOMÁNYEGYETEM | XXXIII, 113--120 | DEBRECEN |
MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK | 1996. | |
ÉVKÖNYVE |
Móricz stílusának nyelvjárásiasságáról sokat írtak már. Évkönyvünkben is jelent meg írás egyrészt Móricznak a nyelvjárási sajátságokkal kapcsolatos felfogásáról, annak változásairól, illetőleg a szatmári nyelvjárás jegyeinek A boldog ember című regényben való érvényesüléséről (SEBESTYÉN ÁRPÁD, A tájnyelv mint stíluseszköz Móricz Zsigmond műveiben: MNyj. 18: 9--39; vö. még: MNyTK. 196. sz. 85--94). Érdekes lehet azonban az is, hogyan tükröződik a nyelvjárás az olyan móriczi művekben, amelyek szereplői nem az író anyanyelvjárásában beszélnek.
Móricz Komor ló című (Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései. Magyar Helikon, 1965. 12. kötet: 126--42) nagynovelláját nemcsak a szójáték és a címre utalás miatt lehetne paradox minősítéssel komor szépségűnek nevezni, hanem mert valóban az. Ráadásul ugyanabból fakad a komorsága és a szépsége: a ridegpásztor életmód méltóságából, tiszteletet parancsoló hagyományőrzéséből és a pásztorember kemény jelleméből.
Sajátos ízt a nyelvezete ad ennek a novellának: a ridegpásztorok szűkszavú beszéde és a Hortobágy területére jellemző tájszólás.
Hortobágynak a Tisza és a Keleti-főcsatorna közé eső, nagyjából a Tiszacsege és Balmazújváros vonalától Nádudvarig terjedő részt nevezik. Magában a novellában a Hortobágy vidékéről és környékéről a következő helységnevek, illetve földrajzi megnevezések szerepelnek: Debrecen, Nádudvar, (Balmaz)Újváros, a zámi és mátai határ, Pentezug és még egy tájékozódási pont: a hortobágyi csárda. Ez a földrajzi terület nyelvjárási szempontból különben nem teljesen egységes, hiszen a hajdú-bihari és a közép-tiszántúli dialektus érvényesül rajta, bizonyítják ezt a Magyar Nyelvatlasz adatai. Az előbbire a Balmazújvárosban, az utóbbira a Nagyivánban és Tiszacsegén mint kutatóponton felvett adatok szolgáltatnak anyagot. De mivel ez a két nyelvjárási típus csak az ë : e fonológiai ellentétének realizációjában különbözik (l. IMRE SAMU, A mai magyar nyelvjárások rendszere. 1971. 362), ezenkívül pedig csupán az egyes jelenségek arányaiban mutat minimális eltolódást, alapjában véve a hajdú-bihari dialektus jellemzi ezt a földrajzi tájegységet.
A tájnyelvi alakoknak a novellából történő kigyűjtése után, amikor a nyelvész egyenként szemügyre veszi nyelvi tényeket, akkor elsősorban azt kell vizsgálnia: milyen nyelvi környezetben és miért szerepelnek ezek a formák. A nyelvi környezet három típusát fedezhetjük fel a műben:
1. a novella valamelyik szereplője él vele megszólalásában,
2. az író elbeszélésében, leírásában használja,
3. végül az előbbi kettőt összekapcsoló ún. szabad függő beszédben fordul elő. Erről tudni kell, hogy ÆMóricz a szabad függő beszédet akkor használja leggyakrabban, amikor a szereplők gondolatainak, vélekedésinek, reflexióinak vagy a szereplőkkel összefüggő tényállásoknak visszaadására törekszik" (HERCZEG GYULA, Móricz Zsigmond stílusa: Stilisztikai tanulányok 275).
Az első típus funkciója nyilvánvalóan azzal indokolható: így akarja az író hitelesíteni hőse alakját beszédével is. Ehhez szervesen kapcsolódik a második vizsgálati szempont: valóban hitelesen tükrözi-e a tájegység nyelvét az író a szereplők beszédében. Az írói közlés népies formái már alapjában véve illogikusak, de mint a kutatók megállapították, ez szokványos jelenség a móriczi paraszti tárgyú művekben. A harmadik esetben a tájnyelvi formák előfodulása a style indirect libre sajátosságaiból természetszerűleg adódik: hiszen mivel benne az írói közlés és a szereplő gondolata nem különül el élesen, sőt egybefolyik, ezért a népnyelvi forma szervesen beépül az irodalmi nyelvbe.
A hortobágyi -- a hajdú-bihari -- tájszólásnak talán a legsajátosabb hangtani jellemzője az ún. í-zés: azaz bizonyos köznyelvi é hangok helyett az í használata a szóalak hangsúlyos és hangsúlytalan helyén a szereplők szájába adva (szíjjel, megnízheted, rígen) vagy az írói közlésben egyaránt előfordul (szítverés). Két szóban rendhagyó módon az é helyébe i helyettesítődik az írói kommentárban (Verik a bilyeget..., Sütik a bilyeget...) és az egyik hős beszédében is (rigen). Ez a típusú hangzóváltás a Dunántúl északnyugati részére jellemző, vagyis valójában kirí a hortobágyi nyelvjárásból. De ily módon a régen szónak kétféle helyesírású változata szerepel, amely esetleg íráshiba vagy szedési vétség, de kétféle kiejtés rögzítője is lehet. Miért lehet íráshiba? Mert noha Móricz szándékai szerint pontos fonetikai jelölésre törekedett, a nyelvészek megállapításai szerint hangjelölései nem megbízhatók (vö. DÉNES SZILÁRD: Nyr. 73: 291). A nyomdai szedő figyelmetlenségének vagy szerkesztői önkényességnek is tulajdonítható, hogy Móricz műveinek különböző kiadásai ráadásul nem is az író eredeti helyesírását adják vissza (vö. DÉNES: Nyr. 73: 291).
Meglepő módon az í-zés nem mindig jelenik meg a szokásos hanghelyzetekben még a szereplők beszédében sem, hiszen édesapám-at, édesanyám-at mond két szereplő is. Az író maga is Ækövetkezetlen", hiszen szétverik olvasható néhány sorral a szítverés után. Erre a jelenségre HERCZEG GYULA így adott magyarázatot: ÆMóricz a tájnyelvet művészi okoknál fogva általában hullámszerűen használja, néhány tájnyelvi mondata után megjelenik az irodalmi köznyelv, és az átmenetet szinte észre sem vesszük" (i. h. 301).
Az í-ző hatás érvényesülése jelentkezik abban is, hogy az egyes szám harmadik személyű -é birtokos személyragos formák i-re váltódnak mind a szereplők megnyilatkozásaiban (létire, szemivel), mind az írói közlésekben (fektiből, testivel, keservit, öklivel), bár egyik típusban sem kizárólagosan: az előbbiben ritkábban (istenét, biciklijét, szépségét), az utóbbiban gyakrabban (fejét 3, feleségét 2, kezét 3, kötelét, beszédét, lelkében, szerkezetét, fényét, szemébe, ménesét, fülébe, szemét 2, csücskével, kezére, fején, feleségével) marad meg a köznyelvi forma. Ennek az eljárásnak a magyarázatát így adja meg BÁRCZI: ÆA nyelvjárási kiejtés naturalista lemásolása nemcsak lehetetlen, de művészietlen is volna: ilyen külsőségek mesterkélt halmozása lélektelen népieskedés. Az író érzékétől és ízlésétől, mértéktartásától függ, mit tud mint jellegzeteset kiemelni, és mennyit használ föl ezekből" (Nyelvjárás és irodalmi stílus: Stilisztikai tanulmányok 86).
Mivel a j-zés a nyelvterületnek ezen a részén a legerősebb, ezért néhány morféma köznyelvi l-je helyett is j áll. Így míg az író szavaiban kizárólag a lány szerepel (lány, lányt, lányát, lánynak), illetve egyszer leány, addig a szereplők szájába a jobban illő jány alakot adja az író (jányt 2, jánynak, jánnyal), de összetételben meglepő módon az l-ező formát (gazdalányt). Az átképzeléses előadásúnak tűnő részben mindkét változat megtalálható egymás mellett (Fia biciklin akar élni, a lánya nem akar gazdáné lenni. Pedig a pusztai életnek vége..Azt ő úgy eltervezte már, hogy a jányt bementi a faluba...).
Nem mond ennek ellent az a tény, hogy l-es formákkal egy-két szóban szinte az egész nyelvterületen találkozhatunk, ilyen a válu a köznyelvi vályú helyett. Ezt az alakot Móricz is háromszor használja.
Ebben a nyelvjárásban is jelentkezik az az egész nyelvterületen sok helyen -- a gondatlanabb nyelvi rétegben is -- érvényesülő jelenség (ezért félnyelvjárásiasnak mondható tünet), hogy a tőszók ol szótagjából -- különösen szótagzáró helyzetben --, ha az l-t dentális mássalhangzó követi, az l kiesik, és egyben pótlónyúlással az o időtartama meghosszabbodik. Ez a jelenség viszont kizárólag a paraszti szereplők szájából hangzik el (vót 14, vóna 3, vón, vónék, dógom, kódus), két esetben átképzeléses előadásban is felbukkan, tükrözve a hős gondolatait (Sárkány számadó ránéz a feleségére. Mi baj vóna. Hát máma mindennel baj van?... Mi baj vóna. Hogy hiába vót ez a harmincnégy esztendei keménység...), de az író mindig a köznyelvi formákkal él (volna, volt 2, dolga, dolgával, dolgoznak, dolgozhatnak, boldogan, holdas, oldalából, foltokat). Egyértelmű, hogy a ezekkel a formákkal az író a szereplők beszédének nyelvjárásias jellegét kívánta erősíteni.
A köznyelvi ó, ő fonémák az egész hajdú-bihari nyelvjárásterületen leginkább ï, ¥ kettőshangzóban realizálódnak. Ennek fonetikus tükröztetésére Móricz részben mértékletességből, részben nyomdatechnikai okoból szinte sohasem vállalkozik (SEBESTYÉN: MNyj. 18: 24--5).
A köznyelvi ó helyén ezen a nyelvi területen a ló szóban bár az ú szokásosan helyettesítődik, de magának ennek a hangjelenségnek a szórványos jellegét jelzi, hogy lú formában az írói elbeszélésbe szőve egyszer olvasható, és a csikós szájából is csak egyszer hangzik el, és máskor -- noha tő-, toldalékos és összetett szóként a szöveg leggyakoribb szava (55) -- a köznyelvi alak használatos. Különben is Móricz nagyon tudatosan csak jelzésszerűen alkalmazzza általában a nyelvjárási jellemzőket a stílusárnyalás kedvéért a beszélők és táj hitelesítésére.
A köznyelvi ő helyén noha ezen a területen eléggé általános az ű, mégis csak egyetlen egyszer van rá a szövegből példa egy népdal idézésekor: Mert én nem az ű szépségét szerettem. Az ezen kívül előforduló három alak (Ü él vele.. 2, üneki) hanghelyettesítése teljesen váratlan, mivel ellentétes az ebben a nyelvjárásban uralkodó egyik tendenciával, tudniillik hogy még a köznyelvi u, ü is megnyúlik sok esetben. -- Az írói közlésben az ő és az őt (2) használatos.
Noha a keleti nyelvterületen különösen jellemző vonás az e ~ é váltóhangot mutató igékben az é domináns volta, csak kétszer használ Móricz ilyen alakot: felkél.
Erősen asszimilált alak is jellemző a területre, hiszen a móriczi hős által használt hattál teljes hasonulásos formát az ÚMTsz. a Tiszántúlról adatolja a köznyelvi hagytál helyett.
A szóvégi mássalhangzó lekopását elég gyakran örökíti meg a szereplők megnyilatkozásakor a móriczi helyesírás (férhe; Csak téged tartalak meg magam mellett a csikós dicsőségbe;...mi sül ki még ebbe a nehéz életbe; ...abba a világba vagyunk; ...akit a lakodalomba húzattál). Ez nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy ÆA »-hoz, -hez, -höz« rag tipikus realizációja -ho, -he, -hö" (IMRE, i. m. 362), illetve ÆA -ban, -ben rag hangalakja szinte az egész nyelvterületen egybeesik a -ba, -be ragéval" (KÁLMÁN BÉLA, Nyelvjárásaink. Tankönyvkiadó. 19895. 51), ezenkívül a mássalhangzó utáni -t gyakori szóban kiesik (vö. KÁLMÁN, i. m. 47): mer.
Néhány esetben szabályhoz nem köthető módon is eltűnik a konszonáns: mégse, igaz se, má. Az utóbbi formával kapcsolatban érdekes jelenség az, hogy Sárkány számadóné beszédét egyenesen idézve a már szónak a legkülönbözőbb fonetikai variánsait jelzi az író egy fél oldalon belül (Hajja mán. ...Má muszáj megmondani... Már nem abba a világba vagyunk.), illetve Erszény Andrásné megszólalásaiban is kétféle változatot jelöl (Mán meghalok, András...Mán nincs sok időm..., De a má rigen vót...). Az ÚMTsz. szerint a mán a Hortobágy térségében szokásos forma. Ez talán abban leli magyarázatát, hogy az asszony mintegy összekötő kapocs a pusztai és a falusi-városi életforma között, és nyelvhasználatában is tükrözője ennek az átmenetnek, keveredésnek: hiszen egyaránt élt a köznyelvi és tájnyelvi változatokkal. -- A TESz. szerint a bizalmas színezetű máma a már ma összevonásából keletkezett, nyilvánvalóan az r lekopásával. Ezt az alakot átképzeléses előadásban használja az író (Hát máma mindennel baj van?) -- Az írói kommentárban ezenkívül a már köznyelvi formában nyolcszor bukkan fel.
Az az, ez mutató névmás z-je nemcsak mássalhanzó előtt kopik le a paraszti szereplők beszédében (Fiatal a még; E még megázik; Ki a?) és az átképzelésesnek tetsző előadásmódban (Az anya csüggedten néz. Itt már nincs segítség. Jól tudja magáról. Csikósbojtár csak egyszer látja a lányt, akit el fog venni. Ritka a már nagyon, ha kétszer, háromszor meg kell nézni, míg elszánja magát...). Ez a hangjelenség az adatok tanúsága szerint Szabolcs-Szatmár és Bács-Kiskun megyékből van adatolva, az író relatíve mégis sokszor használja.
Van néhány olyan hangtani jelölés ebben a novellában, amely a szakirodalom szerint nem tipikusan jellemző erre a nyelvjárási területre. IMRE (i. m. 362) és KÁLMÁN (i. m. 85) egybehangzóan a honnan? kérdésre felelő határozóragként a -búl, -bűl, -túl, -tűl, -rúl, -rűl formákat veszi fel, bár az előbbi kutató nem tipikus, elszórtan jelentkező realizációként a -bul, -bül stb. változatot is megemlíti. A móriczi hangjelölés ezt a variánst adja meg és nem is kizárólag a szereplők megszólalásakor (Apjátul, ettül, mitül,tülle, Lótul), hanem az írói kommentárban is (vasalóbul, amitül). Az viszont a nyelvterület nagy részén jelentkező sajátság, hogy a -ból, -ből, -tól, -től, -ról, -ről ragok zártabban hangzanak (vö. KÁLMÁN, i. m. 52).
A zártabb tendencia egy népiességet mutató szórványjelenségben is megmutatkozik: hol helyett hun-t mond az egyik Móricz-hős. Mivel az ÚMTsz. ezt a formát Tiszacsegéről adatolja, ez csak megerősíti ennek az alaknak a hitelességét. -- Zártabb ejtés hangtani helyzettől függően szórványosan jelenkezik az á előtti o-zásban: osztán.
Noha csak a Dunántúlra jellemző az affrikálódás, de KÁLMÁN megfigyelése alapján a borjú szónak az ejtése bornyú formában nagyon elterjedt az Alföld nagy részén (vö. i. m. 45), így nem furcsa néhány soros írói leíráson belül mindkét változat.
Szintén csak egyetlen alakban örökíti meg az író azt a szórványosan jelentkező nyelvi tényt, hogy a köznyelvi ű helyén í léphet fel: mível.
Az í-zés dominanciája mellett nyilvánvaló az ö-zés kerülése, így az illabiális--labiális magánhangzó-váltakozást mutató alakpárok közül mindig az ajakrésest használja Móricz a szereplő beszéltetésekor (a cserény megett), az írói magyarázatban (a háta megett, fertelmes, serényénél = sörényénél), illetve a szabad függő beszédnek ható szövegrészletben is (besetétedett), és ezáltal a közlés népies-régies ízű lesz. -- De a köznyelvi formája is megtalálható ugyanannak a szónak az írói közlésben (sötét 2).
Természetesen illeszkedik a népies nyelvezetbe, a pásztorok szájába a talán kissé bizalmas stílusárnyalatú változata: a hangzóvesztéses tán (2). Ugyanakkor az irodalmi nyelvi formát is mondja az egyik parasztasszony. Ezzel szemben már teljesen ismeretlen a köznyelvben a hová összerántó há népies változata, amelyet az ÚMTsz. Egyek községi adatként tüntet fel, azaz valódi hortobágyi változatként. Tehát hiteles a móriczi helyesírás a hortobágyi pásztor megszólalásában.
A betűnépiesség, azaz a köznyelvi ejtésmódot tükröző íráskép (vö. SEBESTYÉN: MNyj. 18: 26) felbukkan néhány alakban a paraszti hősök megszólalásakor (hajja 2, szójj, a zistenit 2) és az írói elbeszélésben (éccakárul éccakára). Ugyanakkor ezek közül egy-kettőre a szóelemzés elve alapján írott formára is találunk adatot az író szavaiban (éjszakát, állja, hallja, meghallják, egyszer 2).
Akad a Móricz-szövegben egy-két olyan hangjelölés, amely meglepőnek tűnik, hiszen nem illik bele a hajdú-bihari nyelvjárásba. Mint például az ö-zés, ugyanis ezen a tájegységen az Æö-zésnek még a legenyhébb formája sem él" (IMRE, i. m. 361). Így noha csak a lött szerepel háromszor, mégis kirí az e-ző nyelvjárásból. -- Két e-ző területre illő nyíltabb magánhangzójú forma is becsúszott az írói közlésbe (tűz eránt) és a paraszti hős beszédébe is (esmerlek). -- Arra is akad egy adat a szövegből, hogy a szótagzáró l teljesen hasonul (megerőttetve). -- Az -ó, -ő végű főnevek váltakozó töve is a nyugati, palóc és a székely nyelvjárásokban használatos (vö. KÁLMÁN 49), ezért feltűnő forma a móriczi: disznai. -- A jön ige gyün alakváltozatát az ÚMTsz. nem adatolja a Hortobágyról, bár Móricz többféle formában is szereplőinek a szájába adja: gyühet 2 (Nógrádban, Szeged), gyüjj (Nagykanizsa) és gyüjjik, sőt a maga elbeszélésbe is beleszövi: gyüjjék (a romániai Csombord). A zárójelben feltüntetett nevek az adatok lelőhelyét mutatják, ráadásul a gyüjjik i-vel nem lejegyzett forma az ÚMTsz.-ban. Az ilyen és ehhez hasonló népies formák a nélkül idézik fel népi környezetet, hogy konkrét területhez kötné a befogadó. -- A móriczi tájleírás híjják alakja akár a köznyelvi hív tőből származtatva teljes hasonulásos, akár a j megnyúlásával a hí népies változatból levezethető formaként nincs adatolva a Hortobágyról, mert az ÚMTsz. szerint Sárospatak, Csombord és Kölesd vidékén használatos, de felveszi a SzamSz. is. Móricz valószínűleg azért alkalmazta ezt az írásmódot, hogy a népies nyelv illúzióját keltse. -- Az ilyen és ezekhez hasonló jelenségekkel kapcsolatban BÁRCZInak, a nyelvésznek a kritikus véleménye a következő: ÆHatározottan hiba...a különféle nyelvjárási kiejtések szeszélyes keverése" (i. h. 87). Alighanem azonban a laikus olvasó ezeket a kiejtési sajátosságokat nem köti területhez, kizárólag népnyelvi jellegzetességként fogja fel.
Valójában mivel csak a beszélt és nem az írott parole hangtani vizsgálata lehetséges, megállapításaim nyilvánvalóan hiányosak, kizárólag a műalkotáshoz kötődnek.
Érdemes az erre a területre jellemző néhány alaktani sajátosságra is figyelmet fordítani!
Bár az északi területeken hiányzik a köznyelvi ikes igék nagy részének -ik végződése, de a móriczi elbeszélés fonalában mégis szerepel három ilyen alak: búj, mász, kígyóz.
ÆAz Alföldön a felszólító módban az ikes ragozás vált általánossá a 3. személyben" (KÁLMÁN 54), ezt igazolja az írói közlésbe szőtt törődjék igealak.
Az egész nyelvterületen ismert népies alak a hagyd megfelelőjeként a Móricz-szereplő által használt hadd forma.
Jellemző az Alföld egészére, hogy az -l tövű igék kivételével az -sz személyrag helyett -ol, -öl a gyakori használatú, erre bizonyság Erszény András beszédében a hazudol alak.
A tárgyrag megkettőzésével alkotott őtet forma a style indirect libre természetéhez híven a Komor Ló belső monológjaként azt a népies ragozási formát hitelesíti, amely helytelennek minősül a mai köznyelvben.
A régies, népies hatású, teljes tőből alkotott formával él az író kétszer is (állanak), a köznyelvi állnak helyett.
Sajátos, népies szóképzésből született az író által használt: hajnallik.
Jelentéstani szempontból figyelemre méltó az a sajátosság, hogy a köznyelv személyek megnevezésére többnyire személyes névmással él, ezzel szemben Móricz hősei személyt inkább mutató névmással jelölnek meg: ...kivel akar ez (nőre vonatkoztatva) élni; ...Baj van avval (legényre)); viszlek a Komor Lóhoz, az (férfira) majd ráncba szed. Viszont az aki az irodalmi nyelvhasználat szerint személyt helyettesít, de az egyik paraszt szereplő dologra utal vele (a nóta vót...akit), hasonlóképp tárgyra utal személyes névmással a csikósbojtár is: Nekem nem árt. De üneki (ti. az autónak) kár lett vóna.
Mondattani jellegzetesség a feltűnően gyakori névelőtlen mondatszerkesztés mind az írói elbeszélésben és leírásban (Gulya is felkél. Fiának int. Ménes zúg. Tanító ott tanít. Ölbe veszi s padra viszi.), mind a szereplők beszéltetésében (Apjátul nem fél.).
Nemigen illik a régies és választékosnak érződő 'szeretett' értelmű szerelmes szó csikósszámadó szájába. Hasonlóképpen szokatlan paraszti környezetben a latin eredetű és 'étvágy' jelentésű ápetitus szó még akkor is, ha az írói magyarázatban olvasható. A francia--német erdetű sofírozó úr, amely 'autót vezető'-t jelent, azért fogadható el a Hortobágy mellékén, mert az író ezzel is a régi és az új világ kontrasztját jelzi.
A hortobágyi rideg paraszti világ légkörének hitelesítését teszi teljessé nemegy népies fordulat:
az írói közlésben: a mezőt valami száz férfi bírta és élte (az él 'használ' jelentésű lehet ebben a szövegösszefüggésben, bár az ÚMTsz. szerint a romániai Kilyénfalván jegyezték fel ilyen jelentésben; bír 'bérel, haszonbérben használ valamit' értelmű Konyár, Nagykőrös és Nagyszalonta vidékén: ÚMTsz.); -- a kemény bojtárszívben nagy fordulást mível ('eredményez' Szegvárról és Koltóról lejegyzett alak: ÚMTsz.); -- rajta van a lóval a fián 'követi'; -- a vékonyra szelt birkák 'nyírott'; -- ernyős tenyér alól (metaforikus kép); -- dühbe borul ('dühbe gurul'); -- ráint a fiára (szokatlan az igekötő és a vonzat, mert a köznyelv így használja: int a fiának); -- nincs érkezése 'nem ér rá'; -- egy lovat lel -- 'talál';
a szereplő szavaiban: Vagy csikós vagy, vagy keresztes szamár (a szamarat valószínűleg a csökönyösség, a butaság szimbólumaként értve); -- meg van rontva ('megbabonáz, megbűvöl' Bereg megye MTsz.); -- minden fejedfoka 'felmenő rokona'; -- gyüjj eszedre 'térj észre'; -- Gazdasszonyt teszek belőle 'csinálok'; -- Akár veled beszélek, akár a csikóval (a választ nem kapó, felesleges megszólalás érzékeltetésére).
Az írói magyarázatot a szóláshasonlat: Lóg az orra, mint a pulykáé; a paraszti szóhasználatot a metafora teszi szemléletessé: Kondás a lú mellett.
Egészen költői a parasztasszony beszéde a metaforikus kép miatt: Nem nyílik annak még szerelem rózsája.
Alapigazság, hogy a nyelvhasználat legfontosabb meghatározója a beszédszituáció. Ebben a nagynovellában a pusztai emberek és a hortobágyi környezet adta azt a meghatározott beszédszituációt, amely nemcsak a szereplők beszédének, hanem az írói közlésnek is irányítója volt. Az ábrázolt hortobágyi táj, a ridegpásztor szereplők bemutatása indokolta a Hortobágy nyelvi világának megörökítését. Az viszont már Móricz művészetének köszönhető, hogy Ætudatos stilisztikummá" (vö. SEBESTYÉN: MNyj. 18: 18) érlelődött nála a dialektus használata. -- Az, hogy a hangzó külsőségeken kívül Móricz a ridegpásztori lélek és gondolkodásmód hiteles tükrözője is, egy másik dolgozatom témája lesz.
SZIKSZAINÉ NAGY IRMA
[VISSZA a Magyar Nyelvjárások
33.
kötetének
tartalomjegyzékéhez]
[VISSZA a
Magyar Nyelvjárások
köteteinek
listájára]
[VISSZA a Magyar
Nyelvtudományi
Tanszék
kiadványainak
listájára]
[VISSZA a Magyar
Nyelvtudományi
Tanszék
nyitólapjára]