KÁZMÉR MIKLÓS: Régi magyar családnevek szótára. XIV-XVII. század.
Budapest, 1993. Magyar Nyelvtudományi Társaság. (1172 lap).

A tulajdonnevek kutatása mindig erős oldala volt nyelvtudományunknak. Ennek okai közt - az egyéb nyelvészeti kérdésektől eltérően - gyakran érzelmi indítékok is szerepet játszottak. A helynévkutatás terén sokszor a nemzeti érzés rejlett a háttérben: a környező államok velünk szemben elfogult hivatalos tudományosságával szemben kényszerültünk arra, hogy ittlétünket, korai megtelepülésünket a régi oklevelek helynévanyagának felmutatásával bizonyítsuk. A személynévkutatást meg gyakran személyes, nemesi, családi önérzet, a "kinek vannak régibb, előkelőbb, rangosabb ősei?" magatartás történetileg meg-megújuló hullámai tartották az érdeklődés előterében. Az e téren jelentkező olykor feltűnő elfogultságok szükségképpen kiváltották az objektív nyelvtudomány higgadt véleménynyilvánítását, a "családfaburjánzás" kertészeti metszőollóját.

A tulajdonnevekkel való több évszázados folyamatos foglalkozás ellenére igen nehezen születnek meg a nagy összegező művek, amelyek a tudomány és a polgári érdeklődés számára egyaránt hiteles, objektív, könnyen kezelhető, a további kutatásokhoz jó kiindulásul szolgáló műveket tennének le az érdeklődők asztalára. Most KÁZMÉR MIKLÓS hatalmas kötetében egy ilyennek örvendezhetünk. Igaz - ahogyan ő maga is szóvá teszi bevezetőjében - az első lépés az lehetett volna, ha a magyar nyelvtudomány a történészekkel összefogva először összegyűjti és publikálja az egyelemű világi és egyházi személynévadás hiteles adattárát, rámutat az átmeneti formációk változatos megoldásaira, a nem öröklődő kettős megnevezések típusaira: az alio nomine, a dictus, a filius kötőelemekkel szerkesztett névváltozatokra, illetőleg az egyelemű vagy kombinált neveknek a származási helyre utaló de prepozíciós szerkezeteire: hiszen a kételemű, öröklődő családnévvel alakult újabb névtípus ezer szállal gyökerezik ezekbe az előzményekbe. Egy ilyen nagy munka csak kollektív összefogással készülhet el, s bár vannak e téren részeredmények, az összegezés talán még sokáig a nagy nemzeti tartozások rovatában fog szerepelni.

KÁZMÉR MIKLÓS világosan megfogalmazza munkájának célját és jellegét: "1. A szótár jellege: családnévtörténeti adattár, illetőleg etimológiai szótár. 2. A szótár célja: a XIV-XVII. századi magyar eredetű, illetőleg magyarból is származtatható családnevek számbavétele Moldvától Felsőőrig, Szlavóniától az északi megyékig; a magyar nyelvtörténet, ezen belül a névtörténet (számos esetben a történettudomány, főként a művelődéstörténet, a történeti néprajz, a genealógia) számára szótár formájában hozzáférhetővé tenni régi magyar családneveink ortográfiai, hangtani és alaktani változatait, illetőleg a pontos forrásjelzéssel elvezetni a kutatókat egy-egy családnév publikált (és részben levéltári) forrásaihoz; a számbavett családnevek magyar eredetének igazolása vagy legalábbis valószínűsítése...; a nagyközönség számára tájékoztatás: az érdeklődő ugyancsak hozzáférhessen a régi hiteles adatokhoz, és megbízható magyarázatot kapjon számos - mai szempontból motiválatlan - családnév eredetéről (pl. Agócs, Asbót, Borda, Eszterág, Kajcsa, Kajtár, Ozsvát, Póka, Pósa, Séra, Sike Süle, Szégyés, Tiba stb.)" (4).

Az idézet minden megállapítása lényeges és fontos: eligazít abban is, mit kapunk, abban is, mit nem várhatunk a kötettől. A szótár hiteles, a forrásokra pontosan utaló, az adatokat betűhíven közlő adattár és származtató szótár. A nevet, a név keletkezését magyarázza, nem a közszóét, amelyből a név ered, hiszen a névadáskor nem mindig tudatos a jövevényszó jelleg vagy a bibliai, egyházi nevek eredeti jelentése. Területileg kiterjed a magyarlakta vidékekre a mai határoktól függetlenül: sokfelé használt nevek esetén tudatosan törekszik példaanyagának területi szóródását jelezni a válogatással. Nem sorol fel minden települést, ahonnan egy-egy név adatolható, inkább csak a megyére, tájegységre utal, de a forrás megjelölése alapján bárki konkretizálhatja a részleteket, kutathatja a saját családi előzményeire vonatkozó adatokat. Csak a magyar eredetű neveket tárgyalja: ha a leírt forma idegen nyelvből is származtatható, a megfelelő külföldi forrásokban nyomozhat az érdeklődő. (Talán nem ártott volna ezek közül a legfontosabbakat lábjegyzetben ismertetni: hiszen a Kárpát medence zivataros történeti századaiban olyan méretű népességkeveredések és tömeges népességmozgások zajlottak le, amelyek révén rengeteg idegen nyelvi családnév keveredett a magyarok közé, s ezek tulajdonosai jó néven vették volna az eligazítást.)

A nevek eredeztetése, a névadás motivációja, indítékai a széles nagyközönség számára is a legérdekesebb és legszínesebb részei a névtudománynak: kit ne érdekelne a saját, ma értelmetlen hangsornak ható nevének eredeti jelentése, alaktani, jelentésbeli, helyesírási változásainak történeti folyamata? Később persze arra is joggal utal a szerző, hogy ezeket nem lehet teljesen biztosra venni: "Sok esetben azonban a névadás indítékának kiderítése nehezen elvégezhető vagy éppen megoldhatatlan feladat. A Király, Palatinus, Püspök nevekkel nem a méltóság viselőjét, hanem vele valamilyen kapcsolatban levő személyt (jobbágyát, szolgáját, rokonát, szomszédját) illették. Végképp bizonytalan a motiváció az állat- és növénynevekből alakult családnevek egy részében (Róka, Veréb, Som). Ezek számtalan magyarázatot megengednek, de ezek mindegyike csak találgatás eredménye. A személynevek (Barabás, Pető) apanévként váltak családnévvé, a helynevekből alakultak (Hédervári, Hevesi) motivációja a birtok, lakó- vagy származási hely" (7).

Már a kötet borítójának fülszövege is jelzi, hogy a vaskos munka 9800 szócikket tartalmaz, s ez önmagában is imponáló szám. Az elemzett családnevek száma azonban ennél jóval nagyobb, mivel az etimológiai bokrosítás következtében az összetartozó, de a mai névforma szempontjából különböző családnevek egy szócikkbe kerültek (Asbót, Osvald, Ozsvát). Ilyen esetekben utaló címszók jelzik a részletes tárgyalás szócikkét.

Nehéz a szótár hatalmas anyagából kiemelni egyes neveket vagy névtípusokat. Ha lehet - Kosztolányival szólva - egy szótár izgalmas olvasmány, akkor ez biztosan az. Elsőként természetesen minden olvasó a saját nevét keresi meg benne, hogy lássa: mikortól, honnan, milyen helyesírási formákban adatolható, és mi lehetett jelentése a kezdet kezdetén, a családnevek kialakulásának idején - erre utal a kötet alcíme -, a 14-15. században; a névadás motivációja. Aztán persze megkeressük a rokonaink, ismerőseink, barátaink vagy ellenségeink nevét; biztos, hogy alig tudjuk letenni a könyvet.

Igen fontos névtipológiai segítséget is kapunk a szerzőtől például akkor, amikor egy-egy fontos, tömegesebb vagy érdekesebb névfajánál a szócikk végén utal a hasonló szemlélettel keletkezett egyéb nevekre is. Például a haj és bőr színe alapján keletkezett nevekre érdekes felsorolást ad a Fekete szócikkében: Barna, Fakó, Fehér, Füstös, Hóka, Hőke, Kék, Kékes, Kesely, Ordas, Ősz, Őszes, Piros, Piroska, Roh, Rőh, Rőt, Sár, Sárga, Sárhajú, Szederjés, Sző, Szög, Szőke, Szöszke, Szürke, Szürkés, Veres, Zöld, Zöldes, Zsufa (érdekes, hogy a Setét, Világos nem ebbe a sorozatba tartozik).

Ha nem is mindig ilyen hosszú sorokat találunk, érdekesek a hasonló összeállítások is. A testalkatra vonatkozó jelzi az Apró címszó végén (Apród, Kicsi, Kicsid, Picorka, Törpe, Nagy stb.), a foglalkozásneveket sok helyen, altípusok szerint, például Áros alatt a vele rokon fogalmi tartalmúakat: Bakonyás, Boltos, Kalmár, Komplár, Kufár, Kupec, Szatócs, Tőzsér stb. Az Apa szócikkében sorolja fel a rokoni, családi kapcsolatokra utaló neveket: Apjok, Atyámfia, Atyval, Banya, Fia, Gyermek, Ipa, Koma, Lente, Nemzet, Ős, Sógor, Szüle, Törzsök, Vakaró, Vér, Vő stb. Az Árpa szócikkében gazdag sort találunk a növénynevekből alakult, feltehetőleg azokat termelő, azokkal kereskedő foglalkozásúak nevéből: Árpás, Bab, Babos, Búza, Búzás, Cirok, Dinnyés, Dohány, Hagymás, Rozsvágó, Zab, Zabos, Zabosztó, Zabvető stb. A Csömör címszó alatt több tucat betegségnévből alakult családnevet sorol fel, a Püspök szócikk végén is hosszú sorát találjuk a valamilyen kapcsolat miatt keletkezett hasonló típusú neveknek: Apát, Barát, Érsek, Gvárgyián, Káptalan, Kustos, Perjel, Pópa, Prépost, Vikárius - és természetesen ide tartozik egyik gyakori nevünk a Pap is. Nincs helyünk ezek részletezésére csak utalunk rá, hogy névkutatásunk sokszor és sokféleképpen próbálta tipizálni családneveinket, de ilyen gazdag és jól megrostált, kritikus állásfoglalás alapján az eddigieknél sokkal részletesebb lehetőség nyílik a kutatók és érdeklődők számára a hasonló feladatok megoldására.

Bizonyára sokunkban felmerül a kérdés: melyek a leggyakoribb magyar eredetű családnévtípusaink. Erre a kötet címszóanyagának számítógépes feldolgozása pontos választ adhat. Magam csak felszínes tájékozódást végeztem mintegy 200 szócikk alapján (Álmos - Azsolt), és következő hozzávetőleges adatokat kaptam.

Az itt szereplő családnevek közt leggyakoribbak a helységnévből -i melléknévképzővel származottak, amelyek birtok, lakó- vagy származáshelyből alakultak családnévvé. Ezek száma 87, tehát több mint a vizsgált anyag 40%-a (a példák felsorolása szükségtelen, csak az első és utolsó hármat említem): Álmosdi, Alparéti, Alpári; Atyási, Avasi, Azari.

A második legnépesebb csoport az egyházi vagy világi apanév becézett változatából alakult családnévtípus. Ezek száma 40, tehát a vizsgált csoporton belül 20%-ot képviselnek. Teljes felsorolásukat indokolná a becézőképzők gazdagsága, de hely híján ezt is csak mérsékelten tudom érzékeltetni: Ambó, Ambos, Ambri, Ambró; Ármos, Árok, Assa, Atos stb. Merítésembe érdekes módon itt bekerült két gyakori névtípus, az András és az Antal. Ezek példái jól igazolják azt a régi névtani felismerést, hogy az egyházi keresznevek, amelyeknek a becéző variálódásában nem jelentett akadályt közszói jelentésük - ilyenek nem lévén a magyar környezetben -, milyen gazdag becézőképző-készletet mutatnak: az András valamely becézett formája szolgált alapul a következő családneveknek (természetesen mint korábbi apai keresztnév): Ancsa, Anda, Andacs, Andics, Andó, Andócs, Andók, Andony, Andorka, Andorkó, Andos, Andris, Andró, Andris, Anka, Ankó. A másik, régen a mainál sokkal gyakoribb név, az Antal ilyen családneveket "szült": Anta, Antó, Antócs, Antók, Antonya, Antos. Érdekes, hogy a mai keresztnevek szinte általános -i becézőképzős alakja hiányzik a fentiek közül: szótárunkban megvan ugyan az Anti, de az helynévből képzett változat. A becézett apanevek mellé becsúszik néhány becézett anyanév is: Annók, Annóka, Annos. A nyelvészet iránt érdeklődő olvasót szinte provokálják ezek a névcsoportok, hogy a 14-17. századi becézőképzőket gyűjtse össze és tipizálja: minden eddiginél teljesebb rendszer állna össze belőle.

Nem csekély az apai névből, becézőképző nélküli formából származtatható családnevek aránya sem: Álmos, Amadé, Ambor, Ambrus, Andor, András, Angyal, Angyalos, Antal, Ányán, Apa, Apor, Apostol, Arnót, Áron, illetőleg három anyanévi alapforma: Anna, Apalin, Aranka. Számarányuk így 9% körül mozog.

A tulajdonnevekből származó családnevek típusát érdekesen színezik a -fia, -fi, illetőleg a birtokjelből patronimikum-képzővé alakult -i toldásos családnevek. Metszetemből a következők tartoznak ide: Amadéfi, Andafia, Andrásfi, Antalfi, Apafi, Arnoldfia, illetőleg az Ambrosi, Andrási, Andrássa, Antali. Számuk együttesen mintegy 5%-ot képvisel az általam vizsgált csoportban.

Ha ezek után összeadjuk a tulajdonnévből - helynévből, illetőleg személynévből, keresztnévből eredő - családneveinket: 40 + 20 + 9 + 5, összesen 74 százalék adódik, tehát a metszetben található nevek háromnegyede. Csak a teljes feldolgozás dönti majd el, hogy lehetséges-e ezeknek a számoknak az egészre való kivetítése.

A közszóra visszamenő családnevek száma az előbbiekhez képest csekélyebb ugyan, de fogalmi tarkaságuk, illetőleg a névadás motivációja szerinti csoportjaik annál változatosabb, színesebb.

Leggyakoribb ebben az altípusban a foglalkozást jelentő szóból eredeztethető családnév: Arany (azzal dolgozó, foglalkozó), Aranyás, Aranyász, Arató, Ármás (= rabló, poroszló), Áros, Árpa, Árpás, Aszaló, Aszalós, Asztagrakó, Asztal, Asztalgyártó, Asztalnok, Asztalos. Ez ugyan a kétszázas metszetnek csak 7-8%-a, de a köznyelvi eredetűeknek egynegyede körül van.

Alacsony számuknál fogva statisztikázásra kevésbé alkalmas további közszói eredetű családnévtípusok metszetemből a következők.

Testi állapot, betegség jelentésű közszóból: Aprós, Aszalt, Aszott, Aszú; Arcélvágott (= arcán sérült), Arcul, Aréna (= vesekőbeteg). - Rokoni kapcsolatra utaló nevek: Apa, Apjok, Árva (ez lehet átvitt értelemben a társadalmi állapotra utaló, 'elhagyatott, szegény' jelentés lecsapódása is), Atyámfia (itt szerintem nem zárható ki a szavajárási jelleg sem), Atyval (= mostohaapa).

Csak sejthető, hogy társadalmi helyzetre, jellemre, lakóhelyen belüli viszonyításra stb. utalnak a következő nevek: Asszony, Apát, Álnok, Árnyék, Által, Alsónagy, Alsó. - Több esetben kétféle besorolás is feltételezhető: Apáca, Apró, Apród, Aracs; egyedi jellegű az Antaljános (az apa családi és keresztnevéből), az Antalvei (a rokonságra utaló szókapcsolatból: Antal veje), és még egy pár besorolatlan eset.

Talán a fentiekkel sikerült érzékeltetni, hogy KÁZMÉR MIKLÓS kötete nemcsak terjedelmére nézve nagyszerű: benne a magyar családnévkészlet és rendszer minden részkérdése gazdagon adatolva tükröződik. Nagy haszonnal forgathatja nemcsak a kérdéskör iránt érdeklődő művelt nagyközönség, hanem a leíró és történeti személynévkutatás minden mai és leendő búvára. Jelentősége talán csak a KISS LAJOS Földrajzi nevek etimológiai szótára című művéhez fogható. KÁZMÉR MIKLÓS munkájáról is elmondhatjuk: ez a könyv sikerre van ítélve. S az ítélet, a siker jogerősnek ígérkezik: jogosnak és erősnek.

SEBESTYÉN ÁRPÁD


[VISSZA a Magyar Nyelvjárások 32. kötetének tartalomjegyzékére]
[VISSZA a Magyar Nyelvjárások köteteinek listájára]
[VISSZA a Magyar Nyelvtudományi Tanszék kiadványainak listájára]
[VISSZA a Magyar Nyelvtudományi Tanszék nyitólapjára]